HITCHCOCK.hu - Nosferatu-mánia

{...}A vámpírlegenda eredetére vonatkozó legfontosabb elképzelések vázlatos áttekintéséhez alapvető forrásként Fernand Jung-Claudius, Weil-Georg Seesslen: Der Horror-Film (Rolaff und Seesslen, München) című művét használtam.{...} {...}Kétségtelennek tűnik, hogy a vámpírmítosz eredete több korra és kultúrkörre vezethető vissza, de szinte valamennyi természeti nép mondavilágában fellelhető, sok esetben állatszerű lényként ábrázolva a vámpírt. A legősibb vámpírmítosz gyökerei nagyon mélyek, szinte követhetetlenek. Egyesek szerint talán a kannibalizmus virágkorának felszámolásakor keletkeztek, amikor az emberiség fejlődése történelmileg megkövetelte az emberevés (ergo: "vérszívás") tabuvá válását, s ez öröklődött-formálódott-öltött alakot a folklórban egyfajta démonikus lény képzeletbeli megjelenítésével. A vámpírmítosz bizonyos motívumai ugyanakkor egyértelműen a keresztény képzetkörhöz kapcsolódnak, mint például: az ostya védőhatalma, a "gonosznak" (ergo: vámpírnak) a kereszttől való rettegése, Krisztus vérének ivása stb. De köthető a mindennapok világához is, mint ősi, mégis aktuális forráshoz: a vérszívó rovarokkal való találkozáshoz, az undorreakcióhoz, a legyengüléstől való félelemhez. Vagyis ezen félelmek antropomorfizálásáról, mágikus projekciós-azonosulási mechanizmusáról van szó.
Sőt, a mélylélektani magyarázat sem vehető el teljesen, hiszen pl. a "behatolás" mozzanata vagy a fogak és körmök kinövése mint fallikus jelképek ezt az elképzelést is alátámaszthatják. Bár ennek részben ellene szól, hogy a népmondákban hiányzik az erotikus viszony a vámpír és áldozata között, ami a tömegkultúrában jelenik csak meg, s válik a vámpírmítosz egyik alapmotívumává.

A lényeg végső soron számunkra az, hogy mindenképpen valamilyen ősi "archeképzet"-ről van szó, amely kötődik egyrészt egy mágikus világképhez, másrészt pedig a folklórhoz, egyes motívumait tekintve pedig a keresztény képzetvilághoz, s ez manifesztálódott azután az irodalomban és a filmben. A vámpírmítosz tudomásunk szerint irodalmi rangra először 1813-ban emelkedett Byron művében ("Giaono"), majd erről mintázta később John Polidori "The Vampyre" című munkáját. A tömegkultúrába avagy a szórakoztató iparba 1897-ben Bram Stoker Dracula című regényével került be, amely akkora sikert aratott, hogy rá egy évre (amikor a film még vásári mutatvány volt!) Mélies már vámpírtémához nyúlt (Le manoir du diable). Stoker regénye volt az, amelyben a vámpírmítosz konkretizálódott egy Erdélyből, a Kárpátokból származó alapmotívumban, és konstituálódott egy történelmileg létező személyben. Egyes források szerint ez Vlad (=Graf) Dracul román fejedelem volt, aki a XV. században uralkodott, s "Karóbahúzó" néven vonult be a történelembe. (Megjegyzés: a források fölvetik, hogy ez nem minden kétséget kizáróan hiteles - mármint ami a konkrét történelmi személyt illeti -, szempontunkból azonban csak az a lényeges, hogy körülbelül egy XV. század táján uralkodott román fejedelem volt Stoker vámpírfigurájának élő, történelmi mintája.)
Az első, művészi kvalitással rendelkező klasszikus vámpírfilm kétségkívül Murnau Nosferatu című műve, amely egyértelműen Stoker regényén alapult, s csak azért lett más a címe, mert Murnaunak nem volt meg a regény megfilmesítési joga, ezért a cím megváltoztatásával próbálta elkerülni (nem teljes sikerrel) a jogi konfliktusokat.
Lugosi Béla, a filmtörténet leghíresebb Drakulája

Lugosi Béla, a filmtörténet leghíresebb Drakulája

Azóta számtalan vámpírfilm készült. Az Egyesült Államokban Lugosi Béla vitte sikerre ezt a témát a hangosfilm kezdeti időszakában (Dracula, rendezte: Tod Browing, 1931). Ugyanebben az időszakban (1932-ben) készítette el Európában Dreyer Vampyre című filmjét, amely nem követte Stoker regényének cselekményét, sőt kifejezetten egyedi történet keretében dolgozta föl a témát, elhagyva a regény angolszász jellegzetességeit. Több feldolgozás után 1958-ban Terence Fischer Dracula-filmje indította el a vámpírfilm reneszánszát, melynek következtében nyugaton az egyik legnépszerűbb filmtípus lett. Ez sajátos (jellemző?!) metamorfózison ment át a hetvenes években. Nevezetesen, a vámpírmotívum közvetlenül összekapcsolódott - nemcsak tematikailag, hanem az ábrázolási faktorban is! - a szexmotívummal. Ezekben a filmekben a nemiség révén teljesedik ki a mágikus világkép, és megjelennek a női vámpírok. A vámpírtéma "érettségének" egyik bizonyítéka, hogy Polanski Vámpírok bálja című filmjében már nemcsak színéről, hanem fonákjáról is láthatók a dolgok: a klasszikus és tucatfilmek mellett a vámpírok kivívták polgárjogukat a "fekete humor" műfajában is. Murnau, Browing, Dreyer, Fischer és Polanski után Werner Herzog is bevonult a vámpírfilmalkotók klasszikusai közé, azok közé, akik túl a sekélyes divatokon, ennek az ősi képzetkörnek rangot és egyetemes aktualitást adtak.

Bíró Gyula: Vámpírok újjászületése, Filmkultúra 1981/1 - Nagyító

Drakula vajda históriája

"Mindannyiunk képzeletében Drakula elegáns, frakkos úr, akinek hideg kézfogása, előugró szemfogai, parázsló szemei borzongást keltenek nemcsak a Drakula-regények - és filmek szereplőiben, hanem bennünk, olvasókban és nézőkben egyaránt.

Ezt a Drakulát egy ír regényíró, Bram Stoker teremtette közel száz évvel ezelőtt. A Drakula című regény csekély irodalmi értéke ellenére is a "pszichológiai horror" egyik jelentős alapműve lett. Stoker vámpír-Drakulája mögött neves történelmi személyiség áll, aki a XV. század második felében,

Havasalföldön uralkodott, s már életében európai hírnévre tett szert kegyetlen tetteivel és törökellenes harcával. Így hát Stoker regénye igen bonyolult történelmi és néprajzi hagyományokon alapul, hiszen a vámpírhit is több száz éves kelet-európai hagyományra vezethető vissza.
A Drakula-történeteknek számos magyar vonatkozása is van. Maga a Drakula név eredete Luxemburgi Zsigmond korába nyúlik vissza. Drakula apja, a havasalföldi uralkodó család sarja, Vlad, tagja lesz a Sárkányos Társaságnak, s felveszi a Vlad Drakul ("draco", mint sárkányos) nevet, mely átszáll fiára is. A fiatal Drakulát Hunyadi János veszi védelme alá, s ő maga segíti trónra. Később Mátyás király pártfogoltja egészen 1462-ig, amikor a magyar király elfogatja és tizenkét éves budai és visegrádi fogságra ítéli. Ezután ismét Havasalföld trónján találjuk, majd néhány hónap múlva ellenségei meggyilkolják. Kegyetlenségeiről már a XV. század második felében a nagy német kereskedővárosokban, Nürnbergben, Lübeckben, Bambergben, Ausburgban, Lipcsében 6-8 oldalas brosúrák, azaz újságlapok jelennek meg. Például a lübecki kiadás egyetlen példányát az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzik.(...)"

Sz. Farkas Jenő: Drakula vajda históriája, Budapest, 1989 (részlet: 7-8. oldal)

Mina Harker naplójából

Szeptember 30.

- Vacsorára megérkezett Jonathan, és az asztaltársaság nyomban a vacsora után bizottsággá alakult, és megkezdte ülését. Van Helsing jobbján ültem mint titkár, mellettem Jonathan, szemben Godalming lord, Seward doktor és a texasi Mr. Morris. A professzor ragadta meg a szót.
- Úgy tudom, nagyjából mindannyian ismerősek lettek a körözött naplójegyzetekkel - s amint rábólintottunk, mindjárt feltette a kérdését is -, mégsem tántorította el egyiküket sem ellenségünk megismerése, igaz?
- Rábólintottunk erre is.

- Amióta tehát ki-ki maga látta a Rémet, vagy színről színre, vagy művét, és elpusztítására szövetkezett, tudnia illik, mit tehet ellene s mit nem. Bizonykodnunk tovább hasztalan, hiszen egymásnak bizonykodnánk, de mihelyt tennünk kell, értékes tapasztalattá lesz a régiek babonasága. Azért vetítsük magunk elé a Rém arculatát régi és újabb jellemzései szerint. A marásba nem pusztul bele, mint a méh a csípésbe, hanem erőt merít belőle, sőt, ha útját nem szegik, örök életet. Talán nem a Nyársaló Vlad vajda maga, akiről mint őséről beszélt a gróf Jonathan barátunknak... hiszen Vlad feje külön temettetett el Snagov monostorában, írja Arminius barátom a buda-pesthi egyetemről... hanem valamelyik ivadéka, aki ősénél rémesebb rémtettekkel tartja rettegésben Bukovinát, Moldvát meg a Havaselvét évszázadok óta, s átköltözött London nyüzsgő milliói közé. Mindjárt megérkezésekor láthattuk, mire képes. A Demeter hajónaplója és az uravesztett hajó viharos megérkezése rá vallott. Ő maga kutya képében ugrott partra, bár láttuk denevér képében is, sőt akaratát, Jonathan barátunk a megmondhatója, végrehajtja farkasokkal is. Megjelenhet csillogó porszemecskék ködében, mint a három némber leírásából avagy Lucy utolsó feljegyzésében olvassuk, és magunk tapasztaltuk, hogyan jár ki-be akár ujjnyi ajtórésen, akár zárt koporsón. Enni nem eszik... Jonathan barátunk hónapokig élt fedele alatt, mégsem látta enni soha. De mintha az élethez nem csupán vérre volna szüksége. Gondoljuk meg útipoggyászát, az ötven láda közönséges földet. Lehetséges, ha a kápolnába átmennénk, és a földet széttalicskáznánk a környéken, televényétől fosztanánk meg. Meglehet viszont, hogy a földdel a messze környéket összefertőznénk. Bizonyossággal nem tehetnénk se jót, se rosszat, hiszen Renfield egyik dühös támadása éppen e föld elfuvarozói ellen irányult! Mr. Morris e szónál felemelkedett ültő helyéből, és kipillantott az ablakon, majd lábujjhegyen elhagyta a szobát. A professzor utánanézett, de mondta tovább a magáét.

- Tudni való továbbá, hogy a Rém ereje húsz emberével felér, ha akár Jonathan barátunk kocsisának képében tekintjük megérkezésekor a Drakula-várba, akár a gróf kapuja tárását-csukását, akár a Demeter legénységének vesztét. A hajónapló olvastán éppenséggel megfordulhat a fejünkben, hogy az elemeknek is parancsol. Számítsuk ehhez százados bölcsességét, és nyilvánvaló, milyen félelmetes ellenféllel kerültünk szemközt. A professzor megállapítására pisztoly dörrenése tett pontot.
A golyó az ablakfáról visszapattant, betört egy táblát, és a szemközti falba fúródott. Gyáva nyúl lehetek, mert nagyot sikoltottam, de talpra ugrottak a férfiak is mind. Godalming lord feltépte az ablakot, és kihajolt. Lentről Mr. Morris tempós texasi beszédét hallottuk.
- Már megbocsássanak, ha riadalmat okoztam. Megyek rögvest és elmondom, mi végre tettem. - Egy perc múltán meg is jelent és széttárta a karját.
- Legszaporábban kegyedtől kérem a bocsánatokat, Mrs. Harker, hogy lődözök bolondjában, mintha a pampákon lennék. Hanem amióta a Westenra-ház körül éjjelente denevért láttam röpdösni, és Lucy kisasszony baját is sejtettem, azt meg tudom rég, micsoda veszedelmes férgek az európai denevér délamerikai kollégái, hát azóta üldözöm őket, valahányat látok. Bár lehet, egyetlenegyet látok mindig. Már te ismered a bolond szokásomat, Art, azért nevess csak! Amíg a professzor minket szóval tartott, öreg denevért láttam fenn hintálni az ablakszemöldökön...
- Leszedted legalább? - vágott közbe Godalming lord.
- Nem, ha ugyan meg nem sebesítettem, mert elszállt az erdő felé - felelte Mr. Morris röstelkedőn, azzal visszaült a helyére, és ismét a professzorra függesztette tekintetét.
- Ideje azonban - vette fel beszéde fonalát Van Helsing professzor -, hogy a Rémnek annyi erőssége után gyengéin is végigtekintsünk. Magunk tapasztaltuk, hogy a fokhagymától irtózik, akár apró vérszívó rokona, a szúnyog, azért mocsárlázról annyira foganatosnak hiszik a vízi emberek Dobrudzsában, hogy a fokhagyma gyakori evésétől már nem a szájuk bűzlik,hanem bőrük teljes színe párolog. Mindazok pedig, akik a fokhagymával nem élnek földijeik szokása szerint, vámpírság gyanújába kerülhetnek. S ahogy az ördög tömjénfüsttől, úgy tart a Rém a szentelményektől vagy akár a csipkerózsa fájából tákolt kereszttől. Emlékezzünk, hogy már besztercei jóakarója keresztet kanyarított Jonathanunk nyakába. A tükör nem fegyver ellene, hiszen képét vissza nem vetíti, aminthogy a napfény sem vet árnyékot neki. Mindenképpen fontos volt Jonathan borotválkozótükre a megismerésében, és bőszítette, hogy megismerték. Sejtjük továbbá veszedelmes színeváltozásainak idejét Jonathan feljegyzéseiből, Renfield kórtörténetéből, valamit a régiek babonáiból. Godalming lord, bármekkora tisztelettel tekintet is a professzorokra, sokallhatta fejtegetéseit, mert zsebóráját az asztalra helyezve így szólt:
- Ránk esteledett, és itt tárgyalunk a szomszédságában. Hallhatta akár minden szavunkat, amíg Morris el nem űzte. Nem volna okosabb, ha a fészkét megrohannánk, és egyetlen kétes értékét, magával hozott földjét elpusztítanánk?
- Hogyan pusztítod el a földet? - nézett rá Mr. Morris józanul.
- Vegyszerrel például - vélekedtem, de a véleményemet bővebben nem fejtettem ki, mert eszembe jutott, hogy ennyi földben házi méregszekrényünk tartalma elveszne.
- Célunknak talán megfelelne a fokhagyma - vélekedett a professzor -, de mi a célunk? Semmiképpen nem az, hogy a Rémet más tanya vagy éppenséggel tanyák választására sarkalljuk, hiszen nemcsak mi vagyunk rossz szomszédságban, hanem, ha úgy tekintjük, ő is. Nem tudom, bölcs előrelátás vezette-e, hogy a ládák egy részét elfuvaroztassa, vagy csupán az angol közmondást tekintette figyelmeztetésnek, hogy minden tojásunkat ne tartsuk egy kosárban?
- Több sikerrel kecsegtet, ha megtudjuk előbb, hány ládát szállíttatott el, és majd a szállítmányozónak én a nyomára jutok - ajánlotta Jonathan.
- Akkor kiderül, mi végre osztotta szét a hazai földjét, s azzal a kártyáiba is jobban belelátunk. Ajánlata azoknak is tetszett, akik az azonnali cselekvés pártján álltak. Abban is megegyeztek mindannyian, hogy engem, tekintettel a gróf házába való behatolás veszélyeire, hátrahagynak. Összekaptak hát lámpákat, álkulcsokat sebtében, és énnekem nyugodalmas jó éjszakát kívánva elvonultak. Meg sem fordult a fejükben, hogy asszony álma nyugodalmas nem lehet, ha szeretteit veszedelem fenyegeti.(...)

Stoker, Bram: Drakula gróf válogatott rémtettei, Budapest,1985, Glória Kiadó
(részletek: 240.-241. oldal és 300.-303. oldal)

Nosferatu - Néhány hasznos tudnivaló a vámpírokról

(...) A vámpírok félig evilági, félig túlvilági lények, akik vérrel táplálkoznak. Ősidők óta élnek az emberek képzeletében.
Talán azóta, hogy egy igen-igen primitív ősközösségben tabuvá lett az emberevés, és a tilalom megszegését holmi ártalmas, gonosz, külsejükben is visszataszító, iszonyatot keltő figurákra ruházta át a bontakozó emberi fantázia. Kezdetben a vámpírok főként állatokra hasonlítottak, s mindmáig élnek ilyen elképzelések is. Goya rajzain hüllőkre, kétéltűekre és patkányokra egyaránt hasonlító szörnyállatkák támadják meg álmukban a védtelen hajadonokat. De miként a mítoszokban és a mesékben történni szokott, ez a motívum is egyre több mellékjelentést szív föl magába, érintkezik másfajta hiedelmekkel, jelentésvilága gazdagodik. Kézenfekvő, hogy a vámpírhitnek előbb vagy utóbb kapcsolatba kellett jutnia a halottak kultuszával, a túlvilágról,

a halál utáni életről alkotott képzetekkel. A holttest, amely kísérteni, bosszút állni vagy akár csak szeretteit meglátogatni kikél sírjából, könnyűszerrel elsajátíthatja a vámpírmesterség fortélyait, annál is inkább, mert valamiből csak a halottnak is meg kell élnie. Egyesült tehát a mítoszban a holtak visszatérésének és a vérivásnak a mozzanata, az utóbbi azonban - mint láttuk - önállóan is létezett tovább. A vérszívó állatlények mítoszát pedig minden bizonnyal táplálhatta a vérszívó rovarokkal (poloskákkal, szúnyogokkal, kullancsokkal) szembeni ösztönös irtózatunk. A vámpír a rejtélyes-titokzatos éjszakában keresi föl mit sem sejtő áldozatát, aki legtöbbször nő, hiszen ő az igazán védtelen és kiszolgáltatott. A démon rendszerint a nyakán sebesíti meg áldozatát, onnan szívja magába az "életelixírt". A vér ugyanis táplálékot jelent a démonikus lény számára, erejét az élő ember vitalitásából meríti, s miközben ő újra meg újra feltöltődik, az áldozat elgyöngül, esetleg végképp el is pusztul. Ezáltal a mítosz jelképesen is fölfogható: megtestesíti a más kárán gyarapodó embert. Az eszetlen kizsákmányolást ma is a "kiszipolyozás" szóval jelöljük, és azt mondjuk a kegyetlen zsarnokról, hogy alattvalói vérét szívja. S hogy ennek valós alapja is lehet, bizonyítja a Dracula név történelmi személyhez kötődése:

Vlad Dracul havasalföldi vajda állítólag megtette, hogy jóízűen falatozott karóba húzott áldozatai körében. Vagy utalhatunk a Báthory Erzsébetnek tulajdonított borzalmas kínzásokra. A modern irodalom is gyakran fordul ehhez az ősi szimbólumhoz. August Strindberg Haláltánc című drámájában így jellemzi a főszereplőt, Edgart a felesége: "Ismered a vámpírok természetrajzát! Azt mondják róluk, hogy mindegyik egy-egy halottnak a lelke, amely egy eleven testet keres, hogy kedvére élősködhessék rajta. Edgar is halott... amióta ott előttünk a földre zuhant. Nincsenek már személyes érdekei, nincs egyéni élete, nincs benne kezdeményező erő. De ha kezébe kap egy élő embert, akkor rátelepszik, beléereszti szívócsápjait, és élni, virulni kezd. Most rajtad ül!" Strindberg egy másik drámájában, a Kísértetszonátában a szakácsnő jelenik meg vámpírként: "Nem megy el! Nem bírunk vele! ... Nem látja, hogy fogyunk és sorvadunk?..." A vámpír legendáját tehát egy olyan elfojtott benyomás is táplálhatta, mely szerint az ember csak úgy hosszabbíthatja meg tetszés szerint saját életét, ha elveszi valamelyik másik ember életének egy részét. Az elmondottakból következik egy újabb jelentésárnyalat: a másik ember egyéniségének erőszakos leigázása, akaratának megbénítása vagy egyenesen szexuális birtokbavétele. Már a káldeusok úgy tartották, hogy a vérszívás a nemi kapcsolat egyik formája, s a római mitológia lámiái, azaz gonosz tündérei is szeretők és vámpírok voltak egy személyben. Az erotikum azonban főként a romantika óta, modern korunkban lett a vámpírmotívum szerves részévé. A különböző korok vallási elképzelései is nyomot hagytak a vérszívó démonok mitológiájában. A keresztény hit hatása három vonatkozásban mutatható ki. Az első, hogy a démonokat a vallás ellenfelének, a Sátán, a Gonosz gyermekeinek kell tekinteni.

A vámpír az Ördög egyik világi formájaként lép föl. Nem csoda hát, ha a kereszt jelétől, a feszülettől, a nyakban viselt amulettől, máskor meg Jézus vagy Mária nevének említésekor rémület szállja meg a vámpírt, és eliszkol. A halál utáni vámpírlét is a vezeklés vagy az elkárhozás egyik formájává vált. A bűnben elhalálozott gonosz ember a sírban sem nyughatik, kísértőként kell körüljárnia, az Ördögnek toborozván új meg új áldozatokat. Másrészt a vérszívás a kommunió, az áldozati egyesülés travesztiája. A vér által való mitikus egyesülés ugyancsak ősi képzete az emberiségnek, gondoljunk csak a vérszerződés mindenféle elterjedt aktusára. De a keresztény áldozás szertartásában is az ember a bort Isten véreként veszi magához és fogadja be. Szorosan kapcsolódik hát végül az áldozatokhoz a megváltás képzete is, hiszen a gonosz vérszívó démonokat elpusztíthatja egy ártatlan, gyönge nő önfeláldozása, ha a vámpírt nála lepi a hajnalhasadás, illetve az azt jelző kakaskukorékolás. Az újkor még egy fontos adalékkal színezte a motívumkört: az idő múlása nem fog a démonokon, örök kényszerűségben élik életüket. Ez a gondolat a keresztény vallásban is megvan: a pokolbeli kárhozat szenvedései mindörökké tartanak; a modern felfogás azonban nem a szenvedésre helyezi a hangsúlyt, hanem a körkörös állandóság unalmára, a megszakítatlan egy helyben topogásra, a változások hiányára.

(...) A vámpírtéma fölélesztését egy külső körülmény is indokolta. A némafilm jó érzékkel kereste a látványos szüzséket, a képekkel kiváltható heves érzelmi hatásokat. Igazuk van azoknak, akik a mozi sötétjében elénk vetülő fény-árnyék jelenségeket az álomhoz hasonlítják, és úgy érzik, itt a szigorú racionalitással szemben elsődlegességük van a megdöbbentő, primér érzéki-érzelmi benyomásoknak, s ezek olykor mélyebben ivódnak be emlékezetünkbe, mint tudatosan szerzett élményeink. "Bizonyos, hogy az írott és mondott költészet nem fejezheti ki a kísérteties, démoni, természetfölötti jelenségeket olyan erővel, mint a film. Mert a beszéd az emberi értelem alkotása, még a rejtelmes varázsigék titokzatos, orphikus szövege sem 'természetfölötti', legfeljebb érthetetlen. Tehát az emberi szó érthetetlenné válik, mihelyt felfoghatatlan: ez a lényegéhez tartozik. Az emberi értelem önvédelme ez. De a látvány akkor is érthető és világos lehet, hogyha felfoghatatlan. És ez az, amitől a hajunk szála is égnek áll." Úgy tűnik, hogy a film szerfölött alkalmas közeg egy szavakban megfogalmazhatatlan, hiszen még tudatossá sem vált általános közérzet kivetítésére. A tudós szociológus által később kiemelt vonások "benne voltak a levegőben", s a filmalkotó ennek a megsejtett létállapotnak találta meg egyenértékű, hűséges kifejezését, dramaturgiai és vizuális formáját.

Gyürey Vera-Honffy Pál: Chaplintől Mihalkovig, Budapest, 1988, Tankönyvkiadó
(részletek: 101.-104 és 108.-109. oldal)

Zsarnokok felvonulása

{...}A Caligari ...alapmotívuma - a lélek szembekerülése a zsarnokság vagy káosz látszólag elkerülhetetlen alternatívájával... 1920 és 1924 között számos német film tért vissza erre a témára, és különbözőképpen dolgozta fel. E filmek egy csoportja zsarnokok ábrázolására szakosodott. Ebben a filmtípusban a kor németjei - egy ingadozó nép, amely még szabadon választhatja meg kormányzati rendszerét - nem tápláltak illúziókat a zsarnokság lehetséges következményei felől; ellenkezőleg, belemerültek bűneik és az általa okozott szenvedéseknek a részletezésébe. Vajon a bolsevizmustól való félelem szította képzeletüket? Vagy azért idézték fel e pokoli látomásokat, hogy kiűzzék azokat a szenvedélyes vágyakat, amelyeket sajátjuknak éreztek, és amelyektől most megrettentek? (Mindenesetre különös egybeesés, hogy alig több mint egy évtizeddel később a náci Németország kezdte a gyakorlatba átültetni a fizikai és lelki kínzásoknak ugyanazt a keverékét, amelyet a német filmművészet akkor bemutatott.) Ennek az első csoportnak a filmjei közül a Nosferatu (Drakula), amelyet 1922-ben mutattak be, különleges hírnévnek örvendett, mert vele kezdődött a filmvámpírok divatja.

Ez a film Bram Stoker Drakula című regényének adaptációja volt, azonban Henrik Galeennek, a forgatókönyv írójának sikerült saját ötleteit is belevinnie. Egy brémai ingatlanügynök elküldi nemrég nősült könyvelőjét Nosferatuhoz, aki igen távol, a Kárpátok erdőségeiben él, valamilyen üzleti ügy rendezésére. A könyvelő útja ezeken az erdőségeken át - mely már önmagában véve is hátborzongató, a ködtakaró alatt megbokrosodó lovakkal, farkasokkal és kísérteties madarakkal - csupán ártalmatlan előjáték azokhoz a kalandokhoz, amelyek Nosferatu kastélyában várnak rá. A megérkezése utáni napon házigazdáját keresve elhagyott termeken és pincéken keresztül vándorol, és véletlenül felfedezi Nosferatut egy szarkofágban fekve - hullaként, tágra meredt szemmel iszonyú arcában. Nosferatu ugyanis vámpír, és a vámpírok nappal alszanak. Éjszaka viszont a szörnyeteg odalopódzik a szunnyadó könyvelőhöz, hogy kiszívja vérét. Ugyanebben a pillanatban Nina, a könyvelő felesége, felébred Brémában, férje nevével az ajkán, mire Nosferatu visszahúzódik áldozatától. Galeen ötlete volt, hogy e telepatikus jelenség révén kifejezésre juttassa a szerelem földön túli erejét. A könyvelő menekülése után a vámpír, aki egyre apokaliptikusabb jelenség, a dögvész megtestesítője, elhagyja kastélyát, hogy kísértetként vonuljon végig a világon. Ahol csak megjelenik, patkányok rajzanak ki és az emberek holtan esnek össze. Egy vitorláshajóra száll: a legénység meghal; a hajó magától szeli tovább a habokat. Végülis Nosferatu eljut Brémába, és ott találkozik Ninával - ez az epizód Galeen hitvallását jelképezi, miszerint a Nosferatu által megtestesített halálos veszélyek nem képesek legyőzni azokat, akik félelem nélkül szállnak szembe velük. Nina, ahelyett hogy elmenekülne a vámpír elől, tárt karokkal köszönti őt szobájában. Miközben ezt teszi, csoda történik: a nap áttöri a felhőket, és a vámpír léggé foszlik. F. W. Murnau, aki a Nosferatut rendezte, már hírnevet szerzett néhány filmmel - köztük a Januskopf-fal (Janusfej, 1920), amely a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egyik változata volt; a Schloss Vogelöd-del (Vogelöd kastély 1921), egy szemmel láthatóan svéd hatásra készült bűnügyi filmmel, és egy realisztikus parasztdrámával, a Brennender Acker-ral (Az égő szántóföld, 1922), amelyhez a cselekményt az arckifejezések kitartott közelképeivel mozdította előre. Már a Vogelöd kastély-ban is tudatosan használta az arcokat rejtett érzelmi áramlatok feltárására és a feszültség kezelésére. Ráadásul korai filmje már tanúsította Murnau páratlan képességét a határok eltörlésére a reális és az irreális között. Filmjeiben a valóság álmok és előérzetek holdudvarával volt körülvéve, és egy húsvér személy hirtelen puszta jelenésként hathatott a közönségre.

Balázs Béla, a magyar származású német filmíró, azt írta 1924-ben, hogy mintha "a végítélet jeges lehelete" csapott volna át a Nosferatu jelenetein. E hatás eléréséhez Murnau és operatőre, Fritz Arno Wagner mindenféle trükkönt alkalmazott. Negatív film útján a Kárpátok erdőségeit a fekete égbolt felé meredő kísérteties fehér fák útvesztőjeként mutatták be; az "egy fordulat-egy kép" módszerével készült felvételek a könyvelő kocsiját rándulásokkal előrehaladó fantom-járművé változtatták. A leghatásosabb epizód az volt, amelyikben a kísértethajó foszforeszkáló vizeken siklott tova szörnyű rakományával. Említésre méltó, hogy ez a nagy képi érzék és a technikai zsenialitás kizárólag a rémületkeltés céljait szolgálta. Természetesen az efféle szenzációk rövid életűek; 1928 végén a londoni Filmtársaság azzal a megjegyzéssel újította fel ezt a filmet, hogy az "összekapcsolja a nevetségest és az iszonyatost."

A Nosferaturól szólva a kritikák még inkább, mint a Caligari esetében, egyöntetűen E. T. A. Hoffmannra hivatkoznak.
A romantikus előzményekre való utalás nem ad számot azonban a film sajátos jelentéseiről. A szörnyűségeket egy vámpír okozza, akit a dögvésszel azonosítanak. Nosferatu valóban a dögvészt testesíti meg, vagy a dögvészt azért idézik fel, hogy a vámpírt jellemezzék? Ha csupán a romboló természet megtestesülése volna, akkor Nina beavatkozása a tevékenységébe nem lenne semmi más, mint mágia, ami ebben az összefüggésben értelmetlen. De Nosferatu, mint Attila, "Isten ostora", és csak ebben a minőségében azonosítható a dögvésszel. Vérszomjas, vérszívó zsarnok-figura, aki azokban a régiókban ködlik fel, ahol mítoszok és tündérmesék találkoznak. Sokatmondó, hogy ebben az időszakban a német képzelet, tekintet nélkül a kiindulópontjára, mindig ilyen alakok felé hajlott - szinte valamilyen gyűlölet-szeretet kényszere alatt. (...)

Kracauer, Siegfried: Caligaritól Hitlerig (A német film pszichológiai története), Budapest, 1991, Magyar Filmintézet
(részlet: 71.-73. oldal)

A borzalom szimfóniái

(...) A Murnau-film teljes címe így hangzik: Nosferatu - Eine Symphonie des Grauens (Nosferatu, a borzalom szimfóniája). És csakugyan érezzük még ma is, ha megnézzük a filmet, hogy mint Balázs Béla mondja, "a túlvilág fagyos fuvallata" árad a természethű képekből. Ez az oka, hogy a Nosferatuval összehasonlítva a Caligarit betöltő rémség egyszeriben eléggé mesterkéltnek tűnik. Friedrich Wilhelm Murnaunak, a németek valaha élt legnagyobb filmrendezőjének filmes vízióját sohasem lehet egyedül valamilyen dekoratív stilizálásra visszavezetni. Ő alkotta a legmegragadóbb, leglenyűgözőbb filmképeket a német

filmművészetben, és bizonyára nem véletlen, hogy éppen ő volt az első Németországban, aki az "elszabadult kamerát" alkalmazta: Az utolsó ember operatőrének a testére erősítette, és így túltett Lupu Picknek a Szilveszterben alkalmazott mozgatható kameráján is. Murnau törekvése ugyanis az, hogy eggyéváljék a kamerával, a kamera-szemmel. A művészettörténet felől jön; míg Lang, a festő, korának híres képeit, így főleg a polgári szalonokban annak idején újra meg újra megtalálható Böcklin-képeket utánozta hűségesen a műteremben, Murnau éppen csak hogy a visszhangjához, az emlékekhez igazodik olyan nagy műalkotásoknak, amelyeket saját látomásaivá alakít át. A Faustban bizarr rövidülésben mutat egy pestisest, óriásiak a talpai (Mantegna vagy Holbein jut eszünkbe, ahogy Krisztus holttestét ábrázolták). És az, amikor Margit, a fejét köpenyébe burkolva, egy behavazott kunyhó romjai közt ringatja gyermekét, egy flamand madonna-képre emlékeztet. Murnau szeretett volna megszabadulni önmagától, és ezért sohasem fejezte ki magát olyan stiláris kontinuitással, mint Lang, akinek művészi fejlődését oly könnyű elemezni. De Murnau összes filmje magán viseli - A nagyherceg pénzügyeitől eltekintve - alkotója benső meghasonlottságának nyomát, mindegyik tanúskodik arról a harcról, amelyet a világgal vívott, a számára mindvégig idegen világgal.

Csak az utolsó filmjében, a Tabuban talált némi békességre, némi örömre, a duzzadóan érett természet közepette, amely nem hagyja szóhoz jutni az európai bűntudatot és erkölcsi aggályokat. L'immoraliste-ja óta André Gide az enyhébb klímának köszönhetően megszabadult beléje nevelt erkölcsi merevségétől, lelkiismereti skrupulusaitól, amelyeket protestantizmusa oltott beléje; átadhatta magát természetes hajlamainak. Murnau azonban, aki 1888-ban született, fiatalemberként még a büntetőtörvénykönyv embertelen 75. paragrafusának szörnyű szorításában élt, amely minden zsarolási vágynak szabad utat nyitott, és a forradalom idejéig minden sorstársát fenyegette. (A magánélet szent és sérthetetlen, és ha itt mégis kitérünk Murnau hajlamaira, ezt csak azért tesszük, mert stílusának megértéséhez - gondoljunk mindenekelőtt a Faustjára - szükség van erre a magyarázatra.) Murnau lelkiismeretességével együtt jár, hogy sohasem esik az olcsó művészkedés csapdájába, nem keres olyan kibúvókat, amelyek megkönnyíthetnék a dolgát. Ezért filmjei gyakran tűnnek kissé körülményesnek - csak lassan tisztázódik tartalmuk, belső ritmusuk mélyebb jelentése. Olykor, mint például amikor üzleti szellemű UFA-emberek rászorítják, hogy "happy endinget" függesszen tragikus Az utolsó emberének végére, a legnyersebb komikum összes regiszterét végigjátssza, és igyekszik ugyanolyan közönségesnek látszani, mint az a publikum, amely Lubitsch Előbb Hannát, aztán Pannát című filmjének nézése közben a térdét csapkodja harsogó nevettében. Sajnos azonban azt is el kell ismernünk, hogy a legmeglepőbb egyenetlenségek, sőt ízlésficamok is előfordulnak Murnaunál. Ez az oly érzékeny művész néha minőségi giccset állít elő, Faustjában ízetlen postai képes levelezőlapok kerülnek ki a keze alól, mint a húsvéti séta jelenetében vagy mikor körtáncot lejtenek a gyermekek a virágos réten, és az ilyen édeskés látványok közvetlenül a megragadó, lenyűgözően teremtő víziók mellett találhatók, amelyek szinte páratlanok voltak annak idején. Lelkét a tipikusan német szentimentalizmus és a hajlamaiban gyökerező morbid félénkség súlyos kettős öröksége nyomja, amely arra készteti, hogy csodálja a mások erőtől duzzadó vitalitását, amely belőle hiányzik.

{ ...} Murnau Vesztfáliában született, azoknak a tágas legelőknek a vidékén, ahol nagycsontú, óriás parasztok nehézkes igavonó lovakat nevelnek. Minden műtermi tájnál, amelyre teremtő ereje rákényszerül, érezni lehet a vidék iránti vágyat...

A legtöbb korabeli filmmel ellentétben a Nosferatut nem műteremben forgatták - kivéve az Albin Grau tervezte belsőt. A német filmalkotók, mint Lubitsch vagy Lang, korántsem azért keltettek életre egész városokat és erdőket műteremben, mert zárva voltak előttük a határok vagy mert nem volt elég devizájuk. Még csak nem is a kedvezőtlen klíma kényszerítette őket műtermi díszletekre, hiszen számos építmény a neubabelsbergi, tempelhofi vagy staakeni stúdiók környékén a szabadban épült föl, és így ki voltak téve az időjárás viszontagságainak. A német filmrendezők könnyen találhattak volna gótikus városokat a Keleti-tenger partján vagy későbarokk homlokzatokat Dél-Németországban. Azért mondtak le mégis ezekről a meglévő építményekről, mert az expresszionista axióma elidegenítette őket a természettől, a valóságtól. Az expresszionizmus, mondja Rudolf Kurtz, nem akar semmit passzívan elfogadni, hanem alakítani akar mindent. A német egy általános világérzés szféráját akarja megjeleníteni, a cselekményt a szellemével együtt akarja lefotografálni. Egy-egy tájnak vannak olyan hangulatai, amelyek normális eszközökkel fotografikusan nem adhatók vissza. Egy kivilágított világváros "szelleme" például megragadhatatlan az objektív számára, egy konstruktív akaratnak kell kialakítania.

(...) Murnau, aki kevés pénzből forgatta a Nosferatut, szebbnél szebb képeket tudott elhódítani a természettől. Elfogja egy dűne fölött egy fehér felhő finom, törékeny formáját, amely hasonlít annak a felhőnek formájára, melyről a legszebb Bert Brecht-költemények egyike beszél. Ritkás dűnei fűvel játszik a keleti-tengeri szél, a tavaszesti égen cizellált ágak filigrán munkája rajzolódik ki. Hajnali harmatot lélegző mezőre felkantározatlan lovak vágtatnak. A természet részt vesz a cselekményben is.

A hullámok vad tarajlása jelzi a vámpír közeledését, a végzetet, amely a parti várost fenyegeti. E természeti képek fölött, mint Balázs Béla hangsúlyozza, ott lebeg "a természetfölötti sejtelme". Egy Murnau-filmben ezenkívül minden egyes beállítás meghatározott funkciót tölt be a cselekményben. Mikor Murnau az esti kikötőt mutatja nekünk, nemcsak a sötét háttérből kiugró hajóárbocok pittoreszk látványát keresi, hanem azért is folyamodik ehhez a jelenethez, mert itt ki lehet nyitni a gyanús koporsók egyikét, és a benne nyüzsgő patkányok a közelgő balvégzetet készítik elő. És mikor utána egy pillanatra a dagadó vitorlákat mutatja közeliben, ez a beállítás legalább annyira szükséges, mint annak a zuhatagnak a képe, amely egy tutajon a végzetes terhű koporsót sodorja magával. A hegyek szürkéje a vámpírkastély körül - ez az igazi Kárpátoké és van benne valami bizonyos Dovzsenko-filmek szinte dokumentáris jellegéből. Néhány évvel később az üzleti érzékű UFA arra kényszeríti Murnaut, hogy makettokat építtessen a Faustbeli légi utazáshoz. Nem hiányzik semmijük ezeknek a papírmaséból való póthegyeknek, sem a gondosan kimunkált szakadékok teltsége, sem a hozzájuk tartozó vízesések. Hogy e "mesterséges természet" látványa mégsem csak tűrhető, hanem valósággal csodálatraméltó, az annak köszönhető, hogy mesteri tudásával Murnau elfátyolozza a művi világot, beborítja ködpárákkal és áttetsző fénycsörgedezéssel. Azért mégis vágyódunk vissza a Nosferatu szürke dombjai közé. (...) A Nosferatu díszletei tipikusan északiak; igazi oromzatos téglahomlokzatok. Murnau ezt a hűvös architektúrát meglepő módon tudta a különös történethez igazítani. Még arra sem volt szüksége, hogy a kis keleti-tengeri várost kontrasztos világítási effektusokkal titokzatosabbá tegye, és zegzugos szűk utcái számára mesterséges félhomályt teremtsen. Irányításával Fritz Arno Wagner kamerája megtalálja azokat a beállításokat, amelyek a kisvárostól vagy a szintén valódi vámpírkastélytól a legkísértetiesebb benyomást keltő nézeteiket hódítják el. Ugyan mi is lehetne megragadóbb, mint az a málladozó, egyhangú téglahomlokzatok közé szorított hosszú, szűk utca, amelyet egy magasan elhelyezkedő ablakból vettek föl úgy, hogy még egy ablakszár is keresztezi a képet? A durva, egyenetlen kövezeten hullaszállítókat, sovány legényeket látni szűk szalonkabátban és cilinderben, amint rendszeres időközönként, csoportosan, ünnepélyes merevséggel viszik a keskeny koporsókat. Az "expresszív expresszió", amint az expresszionisták megkövetelik, itt mesterséges eszközök nélkül jön létre.

(...) De az expresszionista stílus összes fanatikusánál jobban hasznosítja Murnau az elvarázsolt tárgy hallucinatív hatását. Az elátkozott hajó fenékterében úgy leng ide-oda a halott matróz függőágya, mint mikor az még élt. A hajó kapitányának kabinjában, ahol minden élet kihalt, Murnau egy ingó lámpa fényének az ide-oda verődését mutatja. (...) ... Drakula gróf, aki Bram Stoker regényének hőseként modellül szolgált a Nosferatuhoz, figyelemreméltó személyiség, van bizonyos vonzereje. Murnau nyomatékosította Nosferatujának kísérteties oldalát, és határozottan rémségesebbre formálta. A tar koponya, egy-egy ilyen szörnyeteg maszkszerűen ijesztő ábrázata jónéhány német filmben kísért. Még a Das Tagebuch einer Verlorenen (Egy perdita naplója) című Pabst-film polgáribb, reálisabb atmoszférájában is fölfedezünk egy hasonló figurát. A javítóintézet igazgatója, aki mintha ördögként pattanna elő ládájából, egy magas, nyársat nyelt, gérokkos úr, arra a furcsa és rejtélyes szolgára emlékeztet, akit Fritz Rasp játszott a Metropoliszban. Nem furcsa-e, hogy még annak az idegennek is, aki Stroheim Gyilkos aranyában közli Tinával, hogy megütötte a főnyereményt (amely a romlást és a halált hozza majd rá és férjére), ugyanilyen kísértetiesen csupasz arca van, tehát mintha a német értelemben vett "sorsot" testesítené meg? (...)

Eisner, Lotte H.: A démoni filmvászon, Budapest, 1994, Magyar Filmintézet - Filmvilág - Szellemkép
(részletek: 68.-78. oldal)

Az expresszionista történet

(...) A Góleméhez nagyon hasonló cselekményfelépítéssel találkozhatunk Murnau Nosferatujában. A történet itt is naturalista, leíró részletekkel indul, és a fenyegetettség pusztán anekdotikus módon jelenik meg, amikor a parasztok rémüldöznek, hallván, hogy a főszereplő Drakula grófhoz igyekszik. Ennek a bevezetésnek azonban itt némiképp más a funkciója, mint az előző film esetében. Nem a szörny megjelenésének körülményeit akarja vázolni, melyek ezt egyfajta szükségszerűségként állítanák be, megteremtve ezzel egyszersmind a szörny szimbolikus jellegét is, hanem, épp ellenkezőleg, olyan atmoszférát akar megteremteni, amely a szörny megjelenését tökéletes irracionalitásként, váratlan sorscsapásként és pusztításként állítja be. Az idilli képsorok és a főszereplő gondtalan vidámságának ábrázolása után Drakula megjelenése a Gólem feléledésénél akkor is sokkal drámaibb és félelmetesebb volna, ha ezt nem kísérné az expresszionista stilizáció hangsúlyossá válása. Drakula figurája semmilyen

szimbolikus karaktert nem ölt, amin keresztül beilleszkedhetne a világ normális menetébe. Semmi mást nem képvisel, mint egy, a gyanútlan világra rászabaduló irracionális pusztítóerőt, amely semmiből nem következik... A Nosferatu cselekményvilágában az expresszionista stílus motívumai már tökéletesen elválaszthatatlanok a történettől. Itt már semmiféle illusztrativitás nem kapcsolódik hozzájuk. Nem egy meghatározott szimbolikus viszonyt jellemeznek, mint a Gólemben, és nemcsak bizonyos figurák számára, mint a Wachsfigurenkabinettben, hanem a történet egészéből tűnik el a normális külvilág. Drakula megjelenése egy csapásra véget vet annak az idillnek és gondtalanságnak, amivel a film elején találkoztunk. Így szükségszerűvé válik, hogy a film vizuális rétege is azt az abnormalitást tükrözze, amit Drakula kívülről befolyásolhatatlan jelenléte és működése jelent. A Gólem - ha misztikus erőkkel is, de - kontrollálható, és tudjuk, hogy akinek hatalmában áll őt irányítani, egy jó ügy érdekében teszi ezt. Ez még akkor is bizonyos fokú biztonságérzetet kelt, ha az események ertőteljesen hangsúlyozzák az agyagbábuban dolgozó erő vakságát, ahogy a film végén a gettó falainak is nekitámad, ami már a zsidókat is pánikba ejti. Drakula gróf azonban mint gyorsan terjedő járvány zúdul rá a világra - valóban, pestisjárványt is hoz magával -, és az ő esetében nem a Jó és a Rossz harcáról van szó, hanem egy egész város vagy az egész világ pusztulásáról. Az expresszionista képi motívumok fokozatos felerősítésével a film azt jelzi, hogy Drakula gróf közeledtével egyre csökken annak az esélye, hogy a történetben felbukkanhasson bármiféle cselekvőképes ellenerő, mint ahogy a vámpír pusztulását nem is külső okok, hanem saját mohósága okozza. Az expresszionista dramaturgiának ebben a változatában az irracionális erő megnyilatkozásának történetét a képi világban egy stílusváltás érzékelteti. Eközben a dramaturgiában ugyanez a történet egy figura fokozatos előtérbe kerülésével játszódik le, amely figura akár szimbolikus is lehet, mindenesetre fokozatos előtérbe tolódása azt jelenti, hogy a normális világ egyre inkább elveszti fölötte az ellenőrzést, s ennek következménye, hogy önnön normalitása és koherenciája is megbomlik.
Ez jelenik meg a képi motívumok expresszionista stilizációjában. A Washsfigurenkabinettben ez a fokozás még mechanikus és külsődleges. Nem egy történeten, hanem három, egymással dramaturgiailag össze nem függő epizódon keresztül valósul meg. A Gólemben már egy történeten belül zajlik le a változás, de ez ráépül a Gólem motívumának mitikus-szimbolikus jellegére.
A Nosferatuban az expresszionista stilizáció valóban a dráma belső dinamikájává válik. Egy kedélyesen induló kalandos történetből fokozatosan épít föl egy rémdrámát. A történet egyszerre játszódik a lelkekben és a külső valóságban, és a film elejétől meglévő többszörös párhuzamos szerkesztéssel Muranau eléri, hogy a személyes drámának induló történet valóban valami totális katasztrófa fenyegetésévé váljon a végén. (...) ...Ugyanebből, a normalitásból nem következő irracionális karakterből indul ki Werner Herzog 1978-ban készült filmjében, amely nagyon erősen épít Murnau művére. Herzog azonban a világra rászabaduló abnormalitásnak nem a félelmetességét hangsúlyozza, hanem azt a kétségbeesettséget, ami a másságuk miatt a világból kirekesztett lényeket önmaguk erőszakos elfogadtatására motiválja.

Kovács András Bálint: Metropolis, Párizs, Budapest, 1992, Képzőművészeti Kiadó, (részlet: 92.-94. oldal)

Vámpírok újjászületése
F.W. Murnau: Nosferatu, Werner Herzog: Nosferatu

(...) Murnau Nosferatu című filmjét 1922-ben mutatták be Németországban, s annyi-annyi vámpírfilm után a nyugatnémet új film "fenegyereke", Herzog nyúlt vissza a témához a hetvenes évek második felében, hogy újjáélessze az emberiség nagy imaginárius világának ezt az ősi termékét. {...}

{...}Ha megnézzük Murnau és Herzog Nosferatuját, két, egyidejűleg érzékelhető benyomásunk támad: a történet szinte szóról szóra megegyezik, a megformálás is szinte képről képre ugyanaz (figyelembe véve természetesen a két film keletkezési időpontja között eltelt időszak technikai-formanyelvi változásait), mégis nyilvánvalóan valami más filmet látunk. És ez nemcsak azzal magyarázható, hogy a Murnau-féle változat fekete-fehér, rövidebb, 1921-22-es filmtechnikai szinten készült alkotás, míg a Herzog-féle Nosferatu színes, hosszabb.... és így tovább. Kétségtelenül ez is szerepet játszik, s úgy érzem, nagy tévedésbe esnénk, ha ezt figyelmen kívül hagynánk. {...} Maga Herzog nyilatkozta a következőt: "Számomra az a kihívás a Nosferatu új változatában, hogy az expresszionista film nagy korszakát összekössem annak mai reneszánszával... hogy hidat verjek a történelmi szakadék fölött." És valóban: Herzog szinte tiszteletteljesen követte a Murnau-féle változat történetét. Márpedig ez nagyon fontos tényező, tekintve, hogy minden ilyen típusú témavariáció esetén döntő attribútuma az adott műnek, hogy az újraalkotás folyamán az eredeti sztori - legalábbis fő vonalaiban - megmaradjon, vagyis valóban új feldolgozás, korok és stílusok szerinti variáns legyen, ne pedig valami alapvetően más. Gondoljunk meg, hogy a filmtörténet tanúsága szerint ez hasonlóképpen vonatkozik például a Frankenstein - vagy a King-Kong témákra is. Sőt, Polanski is a már említett művében - nevezzük akár szatírának vagy persziflázsnak - az alaptörténet vázát megtartotta. Ilyen értelemben tehát éppen az ismétlésben rejlik ezeknek a filmeknek a mitikus magja. Másképp fogalmazva: a mítosz megkettőzéséről van szó, arról, hogy az eredeti motívum mágikus-mitikus jellege a különböző feldolgozások formális hasonlósága, ismétlődése következtében egy művészettörténeti értelemben vett mitikus varázst is nyer. Paradox módon az egyéb, individuálisabb jellegű tömegfilmek egy részével szemben éppen ez ad - kvalitásos feldolgozás esetében - rangot az ilyen típusú műveknek.(...)

Bíró Gyula: Vámpírok újjászületése, Filmkultúra 1981/1 - Nagyító (részlet: 37.-38. oldal)

Drakula mozi

Drakula halála (1921)
Rendezte: Lajthay Károly
Paul Askenas (Drakula)
Az első Drakula film.

Nosferatu, eine Symponie des Grauens (1922)
Rendezte: Friedrich Murnau.
Írta: Bram Stocker regényéből Henrik Galeen.
Kép: Fritz Arno-Wagner.
Drakula szerepében: Max Schreck.
A felülmúlhatatlan ősfilm.

Dracula (1931)
Rendezte: Tod Browing.
Lugosi Béla (Drakula), Edward Van Sloan (Van Helsing professzor).
A klasszikus Drakula-fil a mi Bélánkkal.

Dracula's Daughter (1936)
Rendezte: Lambert Hillyer.
Otto Kruger (Drakula), Marguerite Churchill.

Abbott and Costello meet Frankenstein (1948)
Rendezte: Carles Barton.
Lugosi Béla (Drakula), Lon Chaney Jr. (Frankenstein).
Egyszerre parodizálja a Frankenstein- és a Drakula-történetet

Drakula Istanbul'da (1953)
Rendezte: Mehmet Muhtar.
Atif Kaptan (Drakula), Annie Ball (Güzin), Bülent Oran (Azmi), Ayfer Feray (Sadan)
Az egyik első török horrorfilm, és egyben az első vámpírfilmjük is.

Horror of Dracula (1958)
Rendezte: Terence Fisher.
Christopher Lee (Drakula), Peter Cushing (Van Helsing).
A Tod Browing-film angol feldolgozása. Klasszikus Hammer-produkció.

Vámpírok bálja (The Fearless Vampire Killers 1967)
Rendezte: Roman Polanski.
A legjobb vámpírfilm-paródia.

Dracula Has Risen From the Grave (1968)
Rendezte: Freddie Francis
Drakula (Christopher Lee) ezúttal egy bajor kisváros lányai közül szedi áldozatait.
Szex és fekete humor.

Count Dracula (1970)
Rendezte: Jess Franco
Christopher Lee (Dracula), Klaus Kinski (Renfield)

Dracula AD 1972 (1972)
Rendezte: Alan Gibson.
Drakula (Christopher Lee) londoni tinédzserek körében gyakorolja a fekete mágiát.

Bram Stoker's Dracula (1973)
Amerikai tévéfilm Jack Palance kiváló Drakula-alakításával.

Andy Warhol's Dracula (1974)
Rendezte és írta: Paul Morrissey.
Szereplők Udo Kier, Joe Dalessandro, Vittorio de Sica.
Underground és Drakula.

Count Dracula (1978) BBC tévéfilm.
Louis Jourdan (Drakula).

Love at First Bite (1979)
Rendezte: Stan Dragoti.
George Hamilton (Drakula).
A gróf a kommunisták elől menekülve New Yorkban telepedik le

Dracula (1979)
Rendezte: John Badham.
Szereplők: Frank Langella (Dracula), Laurence Olivier.
Gazdagon kiállított romantikus angol változat

Nosferatu - Phantom der Nacht (1979)
Rendezte: Werner Herzog
Szereplők: Klaus Kinski (Nosferatu), Bruno Ganz (Jonathan Harker), Isabelle Adjani (Lucy Harker), Roland Topor (Renfield). A Murnau-film méltó újrafeldolgozása.

Drakula táncol (1988) - videoklipp
Rendezte: Első Emelet együttes

"Erdőn túli hegyekben, a nagy sötétben
Gyertya ég egy várban.
Bál van.
Fennt Drakula áll,
Bámulja Transsylvániát
És nyalja már a száját.".

Bram Stoker's Dracula (1992)
Rendezte: Francis Ford Coppola
Szereplők: Gary Oldman (Dracula), Winona Ryder (Mina/Elisabeta), Keanu Reeves (Jonathan), Antony Hopkins (Van Helsing).
Bram Stoker betűhív olvasatban és elegáns kivitelben.

Dracula: Dead and Loving It (1995)
Rendezte: Mel Brooks. Leslie Nielsen (Drakula).
Paródia.

Dracula 2000 (2000)
Rendezte: Patrick Lussier
Gerard Butler (Drakula), Christopher Plummer (Abraham Van Helsing/Matthew Van Helsing), Jonny Lee Miller (Simon Sheppard)...
Az ezredvégi Drakula-mozi.

Dracula the Impaler [Vlad Nemuritorul] (2002)
Rendezte: Adrian Popovici
Marius Bodochi (Vlad), Adrian Pintea (Vambery), Gabi Andronache (Hagen)
Egy román változat.

Dracula 3D (2012)
Rendezte: Dario Argento
Thomas Kretschmann (Dracula); Rutger Hauer (Val Helsing); Asia Argento (Lucy)
Argento hangulatos 3D (térhatású) változata...

Dracula 2012 (2012)
Rendezte: Vinayan
Sudheer Sukumaran (Drakula gróf), Thilakan, Shradha Das (Taara), Monal Gajjar, Nassar...
Bollywood (India) Drakulája, természetesen ez is térhatásúan (3D)!

*

A Filmvilág gyűjtése - 1997 július, és MrGer kiegészítése alapján
by Mr.Ger (c) 2000, 2001, 2010, 2019, 2022.
***
(c) 2000 - Szentes Gerzson Péter és a cikkek írói

[Alfred Hitchcock] - [Drakula halála 1921] - [Silent Horror]
[Horror Story] - [Hungarian Horror]
[Home]