A jelenések valódisága ténykérdés. Ezért csakis azok tanúskodása szolgálhat mellettük bizonyságul, akik saját maguk látták, hallották vagy pedig kezükkel megérintették őket, illetőleg azoké, akik maguk ugyan nem láttak, hallottak vagy érintettek angyalokat, démonokat vagy szellemeket, de tanúi voltak bizonyos jelenségeknek, melyeket feltétlenül valamely durva anyagból kiszabadult szubsztancia művének kell tulajdonítanunk, akár jó, akár rossz angyalokról, akár testüktől különvált lelkekről van is szó. Példának okáért valaki előtt megjelenik álmában egy barátja, aki valami sosem hallott - múltbéli vagy eljövendő - eseményről ad hírt, és megjósolja saját halálát - az effélét szerintem mindenképpen jelenésnek kell tartanunk.

Szent József előtt Egyiptomban megjelent egy angyal, és azt mondta neki, hogy visszatérhet Júdeába, mert nem élnek már azok, akik a gyermek Jézus halálát kívánták. Ez egy jó angyal megjelenésére volt példa. A sötétben előbújó szellemek, amelyekkel Mózes az egyiptomiakat büntette, rossz angyalok voltak. Mózes öt könyvében számtalan példát láthatunk jó szellemek megjelenésére. A kerub, aki lángoló kardjával áll a földi Paradicsom bejárata előtt, hogy senki át ne léphessen annak kapuján, egészen bizonyosan jó angyal. Azok, akik megjelentek Ábrahám előtt, és gyermeket ígértek Sárának, valamint azok, akik Lótot kihozták Szodomából, minden bizonnyal jó angyalok voltak, mint ahogy az is, aki Hágárt megszólította a sivatagban. Jó angyal volt, aki Jákob előtt jelent meg a Mezopotámiába vezető úton, és aki elárulta neki, miképpen juthat különböző színű birkákhoz. Jó angyal volt továbbá, aki megszólította Bálámot és a szamarát, aki Jákob ellen harcolt Mahanaimban, a Mezopotámiából hazavezető úton, aki felfegyverkezve jelent meg Józsué előtt a Jerikói síkon, és aki azt mondta, hogy ő az Úr seregének fejedelme, aki megjövendölte Gedeonnak, hogy népe megszabadul a medianiták szolgaságából, aki Manoahnak és asszonyának megjósolta Sámson születését, aki Dávid idejében megjelent Jeruzsálem iólött, és azzal fenyegetőzött, hogy halálra sújtja az Úr népét. Jó angyal volt, aki megjelent Illés előtt a Sinaiba vezető úton, és aki aztán később is beszélt hozzá, és elküldte Áháb király hírnökei elébe, akik azért indultak útnak, hogy a hamis bálvány, Belzebub tanácsát kérjék. Úgy tartják, hogy az Úr angyala, aki Sénakherib seregét halálba küldte, gonosz angyal volt, mint ahogy az is, akinek Isten megengedte, hogy Jóbot megüsse. Azt mondják, hogy ez is ott van Isten gyermekeivel - azaz a jó angyalokkal - az Úr színe előtt. A Szentírás nem mondja ugyan, hogy a rossz angyal megjelent volna Jób előtt - jelenlétét, hatalmát és gonoszságát azonban épp eléggé éreztette mindazzal a nyomorúsággal, amellyel a szerencsétlent sújtotta.

További példák : Rafael angyal, aki az ifjú Tóbiást Ragesba vezette, Gábriel, aki megjelent Dániel és a Szent Szűz előtt, megszólította őket, és eljövendő dolgok érkezéséről jövendölt, Szent Mihály, akit az Úr egyik legfőbb szolgájának tartanak, aki szembeszállt a perzsák fejedelmével, aki az ördöggel viaskodott, nem engedte, hogy megtalálják Mózes testét, és akiről meg van írva, hogy harcolt és győzedelmeskedett Lucifer serege fölött. Zakariás jövendöléseiben is gyakorta szerepelnek angyali jelenések. A Makkabeusok első könyvében olvashatunk arról az angyalról, aki Izrael seregének élére állt. A Makkabeusok második könyve azt beszéli el, hogy Makkabeus Júdás előtt megjelent a nagy pap, Oniás és Jeremiás próféta, akik bátorságot öntöttek belé - Jeremiás egy kardot is adott neki, hogy védelmezze az Úr népét.

Az Újtestamentum könyveiben is gyakran találkozunk angyalokkal, démonokkal, testüktől különvált lelkekkel. Az Úr angyala megjelent Zakariás előtt, és megjósolta neki fia, Keresztelő Szent János születését. Gábriel adja hírül Máriának, hogy a Fiúban Isten öltött testet. Egy angyal parancsolja meg Józsefnek, hogy vegye el Máriát, és ő tárja föl előtte az Inkarnáció és az isteni Ige misztériumát. Azután azt a parancsot adja, hogy József menjen Egyiptomba Máriával és a Fiúval, és maradjon is ott mindaddig, míg hírül nem adja neki, hogy visszatérhet. Amikor a Lélek a pusztába vezette Jézust, hogy megkísértse a Sátán, aki megszólította, és fölvitte a templom legtetejére, angyalok jöttek elő, és megetették - az Olajfák hegyén egy angyal lépett oda hozzá, hogy megvigasztalja. Feltámadása után is angyalok jelentek meg, akik felkeresték a Szent Asszonyokat. Lukácsnál azt olvashatjuk, hogy angyalok jelennek meg a betlehemi pásztorok előtt, és hírül adják, hogy megszületett a világ megváltója. Jánostól megtudhatjuk, hogy a silói medencébe időről időre leszállt egy angyal, és felkavarta annak vizét - az a beteg, aki ezután elsőként fürdött meg benne, visszanyerte egészségét.

Az Apostolok cselekedeteiben az Úr angyala megnyitja az apostolok börtönének kapuit, leoldozza kötelékeiket, és felszólítja őket, hogy menjenek a templomba, és hirdessék a Jézus Krisztust. Ugyanebben a könyvben Szent Lukács kifejezetten úgy fogalmaz, hogy Mózes előtt angyal jelent meg az égő csipkebokorban, Szent Pál pedig azt írja a galatáknak, hogy a Törvény angyali közvetítéssel adatott. Angyal figyelmezteti Fülöp diakónust, hogy menjen és tanítsa Kandaké királyné főkomornyikát, és ő parancsolja meg Kornélius századosnak, hogy hívassa el Szent Pétert, aki megismerteti vele Isten akaratát. Amikor Szent Péter börtönben volt, angyal kereste fel, leoldozta kötelékeit, megnyitotta előtte a kapukat, és egy utcahosszon végigkísérte. Amikor pedig Péter kopogtatott annak a háznak az ajtaján, amelyben a Testvérek voltak, a bent lévők nem merték elhinni, hogy tényleg ő az - azt hitték, hogy egy angyal kopogtat és beszél hozzájuk.

Szent Lukács megjegyzi, hogy a zsidók többsége eltévelyedett népnek tartotta a szadduceusokat, amiért ezek nem hittek sem angyalokban, sem szellemekben, holott a farizeusok és más zsidók sohasem kételkedtek az effélék létezésében. Szent Pál a farizeusok iskolájában tanult, és - amint ez leveleiből is kiderül - velük azonos véleményen volt az angyalok kérdését illetően. Szent Lukácsnak elbeszélte, hogy megjelent előtte egy macedón - minden bizonnyal Macedónia angyaláról van szó -, és felszólította, hogy azon a vidéken hirdesse az evangéliumot.

Általánosságban elmondható, hogy az apostolok hittek Lucifer és angyalai bukásában, elkárhozásában, hittek a jó angyalok tántoríthatatlan hűségében és üdvözülésében. Hitték, hogy a Sátán megkísért bennünket, bömbölő oroszlánként készül felfalni minket, és fényes angyal alakját ölti magára. Az Apokalipszis gyakorta szól angyalokról, akik megjelennek, és beszédet intéznek Szent Jánoshoz.

A HOLTAK LELKE IDŐNKÉNT VISSZATÉR

A Szentírásban nem egy helyen találhatunk utalást arra, hogy a holtak lelke a test halála után visszatér. Ott van például az az eset, amikor Saul a halottidéző asszonnyal előhívatja Sámuel lelkét. Hogy a halottidézés ténylegesen megtörtént-e vagy sem, hogy Sámuel lelke vagy árnyéka, vagy egyáltalán bármi is megjelent-e az asszony előtt, nem tudni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Saul és emberei, a héberek többségéhez hasonlóan, lehetségesnek hitték a dolgot. Amikor Mózes megtiltja a jövendölést, a madárjóslást és a titkok bármiféle kifürkészését, azt is hozzáteszi, hogy senki ne tudakolja a halottaktól az igazságot. Gyakorta szól olyanokról, akiket megszállt a Püthia szelleme, és akik halottidézéssel és más tiltott, babonás eljárással rejtélyes dolgokra derítettek fényt.

Más bibliai szerzők is hasonlóképpen vélekednek. Amikor Jézus Krisztus éjjel megjelent a vízen járva, az apostolok felkiáltottak, mert fantomnak hitték. Amikor a rossz gazdag ember arra kéri Ábrahámot, hogy küldjön el valakit a hóltak közül, és figyelmeztesse az élőket, nehogy olyan sorsra jussanak mint ő, akit a pokol lángjai emésztenek, szemlátomást hisz óbban, hogy a holtak visszatérhetnek, és beszélhetnek az élőkkel. Urunk az evangéliumban külön is felemeli a szavát a szadduceusok tévtana ellen, és bebizonyítja, hogy a lélek a test halála után tovább él. Szent Tamás apostol hitte ugyan, hogy Jézus Krisztus megjelenhet az apostolok előtt áttetsző, légies testtel, de abban már kételkedett, hogy valóságos hús-vér alakjában feltámadhat. Nem is hinném - mondta -, ha kezemet nem tettem volna az oldalán lévő sebre, és ujjammal nem tapintottam volna a lyukakat, amelyeket a szögek ütöttek a kezén és a lábán. Krisztus feltámadása után az apostolok először azt hitték, szellem jelent meg előttük
- ő azonban megnyugtatta őket, mondván: Lássátok és érintsétek meg a lábamat és a kezemet, hiszen tudjátok, hogy egy szellem nincs húsból és vérből. A Megváltó halála után sok már réges-régen eltemetett szent újból életre kelt, és sokak előtt megjelent. A Színeváltozásban Mózes és Illés Krisztussal beszélgetnek. Ilyesfajta elképzelések az idő tájt általánosan elterjedtek voltak a zsidók körében. Sem Jézus Krisztus, sem az apostolok, sem az utánuk következő egyházatyák nem akarták kiirtani vagy akár csak megcáfolni; hallgatásukkal, beszédeikkel, viselkedésükkel maguk is elfogadták,
s mondhatni, szinte törvényessé tették ezeket.

Bevezetés az Értekezéshez, amelyben angyalokról, démonokról,
szellemekről, továbbá bizonyos természetfötti jelenségekről lesz szó

Tudom, milyen sokan írtak már előttem is az angyalokról, démonokról, testüktől különvált lelkekről,
s nem vagyok oly féktelenül elbizakodott, hogy azt higgyem, többre juthatok náluk, s felismeréseim ragyogóbb fénnyel világítanak majd, mint az övék. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem egy olvasó előtt bírálat vagy gúnyos hahota tárgya leszek, amiért olyan témát választottam, amelyet a filozófusok, tudósok vagy teológusok nem sokra_ tartanak. Nem számíthatok a köznép elismerésére sem, hiszen ez - ismerve sekélyes ítélőképességét - aligha lehet a kérdés avatott bírája. Nem arra törekszem, hogy alaptalan babonaságot terjesszek, és arra sem, hogy tápot adjak a látnokok meg más hozzájuk hasonlók dőre hiszékenységének, akik tétovázás nélkül elhisznek mindent, mihelyt csak valami csodálatos vagy természetfölötti jelenségről hallanak. Csakis azokhoz szólok, akiket nem béklyóznak előítéletek, akik az ész érveire hallgatnak, és körültekintően, hideg fejjel képesek megvizsgálni a dolgokat, azokhoz,
akik csak érett megfontolás után fogadják el a közismert igazságokat, homályos ügyekben megmaradnak a kétely mellett, nem ítélnek elhamarkodottan, és elutasítják azt, ami szemlátomást hamis.

Ami pedig az úgynevezett szabadgondolkodókat illeti, vagyis azokat, akik azzal szeretnének kitűnni és a köz fölé emelkedni, hogy nem hisznek semmiben - maradjanak csak nyugodtan a maguk emelkedett szférájában -, úgy ítélik meg munkámat, ahogy nekik tetszik, s mivelhogy nem nekik készült, bizonyára nem is veszik majd a fáradságot, hogy elolvassák.

Saját okulásomra fogtam a mű megírásába, azért, hogy én magam az igazságnak megfelelő képet alkothassak mindarról, amit az angyalokról, démonokról, visszajáró lelkekről mesélnek. Tudni akartam, hogy az egész kérdés vajon mennyire bizonyos vagy kétes, igaz vagy hamis, ismert vagy ismeretlen, világos avagy homályos. Igyekeztem a számtalan összegyűjtött példa közül válogatni, vigyázva, nehogy túlságosan sokat halmozzak föl belőlük, és mértéktelenségem miatt a kétes elhalványítsa a biztosat, s a mindenáron való bizonygatással végül az égvilágon semmit se bizonyítsak. Még a megrostált példaanyagban is akadhat olyan, amelyet az olvasók egy része gyanakvással fogad - ezeket akár úgy is vehetik, mintha ott sem lennének. Olvasóimat azonban kérem, hogy megfontoltan válogassanak a tények és a példák közül, hogy azután velem együtt dönthessenek: hisznek, nem hisznek, avagy továbbra is a kételkedést választják.

Az igazság iránti tisztelet, amely minden egyes embert egyképpen kötelez, valamint a mélységes odaadás, amellyel egy keresztény és egy pap vallásának tartozik, egyaránt arra szólít, hogy kigyógyítsam tévelygéseikből az olyanokat, akik minden jelenést valóságnak hisznek, továbbá számos bizonyítható esetet mutassak be mindazok okulására, akik az effélében kivétel nélkül csalást gyanítanak. Önmagunk becsapása mindenkor szégyenletes dolog - vallási kérdésekben pedig éppoly veszedelmes a könnyelmű hit, mint a megátalkodott tagadás, vagy mint az, ha szántszándékkal megmaradunk a kétely mellett, illetve ostoba módon a babonához és a szemfényvesztéshez ragaszkodunk. Már az is dicséretes, ha képesek vagyunk a bölcs kételkedésre, és nem mondunk ítéletet semmiről, amit nem ismerünk kellőképpen.

Ami a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem, az az, hogy - bizonyos források szerint - a magyarországi, morvaországi és lengyelországi vámpírok, görögországi kísértetek és kiközösítettek teste egyáltalában nem rothad el. Kötelességemnek éreztem, hogy olyan alaposan utánajárjak ennek a kérdésnek, ahogy csak tőlem telik, és úgy gondoltam, szükséges volna, hogy e tárgynak - a szellemek visszajárásáról írott dolgozatból kiemelve - külön értekezést szenteljek. De azok után, hogy alaposan megvizsgáltam a kérdést, és elmélyedtem benne, amennyire csak tudtam, oly csekély bizonyosságra leltem (amely benyomást csak megerősítette azon bölcs és tiszteletre méltó személyek véleménye, akikkel az ügyben konzultáltam), hogy már-már úgy döntöttem, lemondok tervemről, és nem foglalkozom egy olyan témával, amely ennyire ellentmondásoktól terhes.

De aztán - más oldalról szemügyre véve a dolgot mégiscsak tollat ragadtam, és végképp eltökéltem magam, hogy kijózanítom az olvasót, amennyiben mindaz, amit a tárgyról hallani, minden kétséget kizáróan hazugság, illetve bebizonyítom, hogy az elbeszélt esetek igencsak homályosak, és csak nagyon óvatosan nyilatkozhatunk ezekkel az úgynevezett vámpírokkal kapcsolatban, akik már jó ideje akkora lármát csapnak szerte a világon, és akikről máig megoszlanak a vélemények, még az olyan vidékeken is, ahová ezek a szörnyek a hírek szerint visszajárnak.

Történészként, filozófusként és teológusként fogom megvizsgálni a kérdést. Történészlant megkísérlem feltárni a tények igazságát, filozófusként az okokat és a körülményeket elemzem, s végül a teológia fényénél levonom a vallásra vonatkozó következtetéseket. Nem azért fogtam művem megírásába, hogy a szabadgondolkodókat és a pirronistákat meggyőzzem a kísértetek, vámpírok létezéséről, vagy akár az angyalok, démonok, lelkek visszajárásáról, és nem is azért, hogy - különböző csodás jelenésekről beszámolva félelmet keltsek a gyenge és hiszékeny lelkekben. Nem számíthatok arra, hogy sikerül kijózanítanom a babonás tévelygőket, vagy hogy orvosolhatom azokat a hibákat, amelyek e sötét hiedelem táptalaján nőttek, sőt arra sem, hogy végleg eloszlathatok minden kételyt, ami csak az efféle jelenésekkel kapcsolatban fölmerülhet. Még kevésbé szeretném mások műveit vagy meggyőződését megbírálni, vagy azzal fecsérelni az időmet, s így kitűnni, hírnevet szerezni, hogy veszedelmes kételyeket ébresztek vallási kérdésekben, amelyekből egyesek aztán nemkívánatos következtetéseket vonhatnának le a Szentírás bizonyosságára és hitünk megingathatatlan dogmáira nézve. Olyan alapossággal és körültekintéssel vizsgálódom tehát, amilyen a tárgyat megilleti, és kérem Istent, adjon kellő világosságot ahhoz, hogy munkám eredménnyel jár ion. Olvasómat arra kérem, hogy az elbeszélt eseményeket válassza el attól, ahogyan megtörténtek. Előfordulhat, hogy a tény bizonyos, a módozat viszont igen hórnályos. A Szentírás több ízben is hírt ad angyalok, lelkek megjelenéséről. E példákhoz a kétely árnyéka sem férhet - kinyilatkoztatásból származnak -, de az, hogy miként is történhettek meg e csodák, ott marad elrejtve Isten titkai között. Vizsgálódhatunk, kutathatunk, elméleteket szőhetünk arról, hogyan is játszódhattak le a szóban forgó események. De vakmerőség volna döntenünk egy olyan kérdésben, amelyet Isten jobbnak látott homályban hagyni előttünk. Úgy járok el én is, mint azok a józan gondolkodású, bölcs és megfontolt szerző kortársaim, akik kizárólag a tények ismertetésére szorítkoznak, és nem bonyolódnak a körülmények vizsgálatába, nem kutatják, miként is történhettek bizonyos dolgok, amikor ezeket maguk sem ismerik kellőképpen.

Szememre vetették már, hogy nem eléggé megbízható költőkre és szerzőkre hivatkozom, amikor egy olyannyira fontos és sok vihart kavaró tárgyról mondok véleményt, mint amilyen a szellemek visszajárásának kérdése. Az efféle tekintélyek - úgymond - inkább töltenek el kétellyel, semmint bizonyossággal a jelenések igazságát illetően. Igen ám, csakhogy e szerzők műveiből a köznép vélekedését ismerhetjük meg, és bizony nem árt, ha tudjuk, hogy az ókori görögök és rómaiak hittek a lélek halhatatlanságában, hitték, hogy a lélek a test halála után tovább él, és van egy másik élet, ahol a jótettek elnyerik jutalmukat, a gonoszságok pedig büntetésüket.

Azok az elképzelések, amelyekről a költők műveiben olvashatunk, az egyházatyák és a pogány történetírók munkáiban is fellelhetők. Némely vonásuk pedig - kisebb eltérésekkel ugyan, de lényegi különbség nélkül - a Szentírásban is előfordul. Mindazt például, amit Manes-tól vagy Lares-tól vettem át - arról, hogy a lelkek a test halála után új életre kelnek, és mohóságukban leölt állatok vérét szívják, a testből távozó lélek alakjáról, űzettetéséről (mert az ilyen egészen addig nem lelhet nyugalomra, míg testét el nem temetik), a babonás viaszszobrocskákról, amelyeket a varázslók azoknak a neve alatt szentelnek meg és áldoznak fel, akiket halálra szánnak, s ezért elégetik vagy átdöfik viaszból készült másukat, a levegőben repülő boszorkányokról és a szombati boszorkánygyűlésekről - nemcsak a költők, hanem a filozófusok és a történészek munkáiban is olvashatunk. Tudom, melyikük mit ér, s eszerint is bánok velük. De a kérdésről szólva elengedhetetlennek tartom, hogy az olvasók megismerjék az ősi babonákat, az egyszerű nép hiedelmeit, hogy aztán leszámolhassunk mindezzel, és képzeteink a valóságnak megfelelő formát öntsenek, lehántva az igazságról azt, amit csak a költészet tett hozzá a költemény megszépítésére vagy az olvasó mulattatására.

Egyébként is többnyire csak olyan eseteknél utalok az effélére, amelyeket már történészek vagy más hiteles, szerzők megerősítettek - némelykor inkább csak azért, hogy a sorokat ékesítsem, és némi derűvel oldjam az értekezés szárazságát, mintsem hogy megingathatatlan bizonyítékokat keressek bennük, és ekképpen a dogma szempontjából nélkülözhetetlen következtetéseket vonjak le belőlük, igazoljam a tényeket, vagy növeljem mondanivalóm súlyát.

Némely századot teljes mélységében áthatott a hit, a vallásos áhítat, máskor meg mindenre egy bizonyos tudomány művelése vagy valamely szokás divatja nyomta rá a bélyegét. Köztudott, hogy Európában több mint száz éven át nem volt még egy oly lelkesítő ,vállalkozás, mint a Jeruzsálembe való utazás. Kirá~tyok, hercegek, nagyurak, püspökök, papok, szerzetesek csapatostul indultak útnak. Igen gyakoriak és igen-igen híresek voltak valaha a római zarándokutak. Mára már mindez a múlté. A vidéket egykoriban szinte elözönlötték az önostorozók vagy flagellánsok - ma már alig néhányat találni közülük a vezeklő barátoknál.

Erre mifelénk olyan táncosokat lehetett látni, akik megnézik, hogy megvannak-e rajta bizonyos jelek (hajlékony, mozgatható végtagok, folyékony vér, ép bőr), amelyek alapján feltételezhető, hogy ő háborgatja az élőket. Ha megtalálják ezeket a jeleket, a testet hóhérkézre adják és elégetik. Néha-néha az is előfordul, hogy az ilyen szörnyek még a kivégzés után is visszajárnak három vagy négy napon keresztül. Egynémely gyanús személy esetében akár hat vagy hét hétig is várnak a temetéssel. Ha a test egyáltalán nem indul bomlásnak, és a végtagok éppoly hajlíthatókmozgathatók maradnak rajta, mint annak előtte, akkor elégetik. Teljes bizonyossággal állítható, hogy az ilyen személyek ruhája magától mozog, anélkül hogy bárki eleven emberfia hozzáérne. Olmützben pedig az történt nemrégiben, hogy egy szörny köveket hajigált, és - folytatja szerzőnk - mindenféle szerencsétlenséget okozott az ottaniaknak.

OLYAN MAGYARORSZÁGI HALOTTAKRÓL,
AKIK AZ ÉLÓK VÉRÉT SZÍVJÁK

Mintegy tizenöt esztendeje történt, hogy egy katona, aki a magyar határnál volt helyőrségben, egy hajdú parasztnál kapott szállást. Házigazdájával az asztalnál üldögéltek, amikor egy ismeretlen lépett be az ajtón, és melléjük telepedett. A házigazdán - s a társa- i ság többi tagján nemkülönben - halálos rémület lett úrrá. A katona sehogy sem tudta mire vélni a dolgot, de mikor házigazdája másnapra meghalt, tudakolni kezdte, mi is történt valójában. Elmondták neki, hogy az ismeretlen a házigazda apja volt, akit már több mint tíz esztendeje eltemettek, s aki azért ült le asztalukhoz, hogy fiával tudassa: halála már nem késlekedik soká.

A katona elsőként az ezredparancsnokot értesítette a történtekről. Az ezredparancsnok továbbadta a hírt a tábornoknak, aki Cabreras grófot, az Alandetti gyalogezred kapitányát bízta meg az eset kivizsgálásával. A gróf több más tiszt, egy seborvos, valamint egy ülnök társaságában a helyszínre utazott, s a ház valamennyi lakóját kihallgatta. (Ők egyhangúlag állították, hogy a visszatérő kísértet a házigazda apja volt, és a katona elbeszélése a legteljesebb mértékben megfelel az igazságnak. Ezt a falu többi lakója is megerősítette.

Erre aztán kiásták a földből a szörny testét, amely úgy feküdt ott, mintha csak néhány perccel azelőtt szállt volna el belőle a lélek, vére pedig olyan volt, akár egy eleven emberé. Cabreras gróf elrendelte, hogy a holttest fejét vágják le, és tegyék vissza a sírba. Más hasonló esetekről is értesült, többek között egy olyan kísértetről, amely halála után harminc évvel három ízben megjelent egykori otthonában vacsoraidő tájt. Először fivérét ragadta torkon, majd annak egyik fiából, végül az egyik inasból szívta ki a vért mind a hárman ott rögvest halálukat lelték.

A rendbiztos - aki egy tanú vallomása alapján értesült a történtekről - úgy rendelkezett, hogy a kísértet testét ássák ki a földből, és mivel úgy akadtak rá, akárcsak az előzőre (vére folyékony volt, mintha élne), megparancsolta, hogy verjenek egy nagy szöget a halántékába, és tegyék vissza a sírba. Egy harmadikat - aki már több mint tizenhat esztendeje halott volt, és vérüket kiszíwa két fiát is megölte - máglyán égettetett el. A rendbiztos jelentést tett a tábornoknak, majd a császár udvarába küldték.
Ott az a döntés született, hogy e szerfölött különös események kivizsgálására küldjenek a helyszínre tiszteket, jogtudósokat, doktorokat, seborvosokat, valamint néhány természettudóst. Az, aki nekünk mindezt elmesélte, a történteket Cabreras gróftól hallotta, Freiburg im Breisgauban, 1730-ban.

EGY VÁMPÍRRÓL, AMELYNEK TÖRTÉNETE
A ZSIDÓ LEVELEKBEN VAN MEGÍRVA 137. LEVÉL

Lássunk egy olyan esetet, melyről a Zsidó levelekben olvashatunk.
Új kiadása 1738-ban jelent meg. 137. levél.

Magyarország vidékein nemrégiben vámpírok megjelenésére figyeltek fel. A történtek valódiságát kellőképpen bizonyíthatja az a két kiküldött, aki a belgrádi törvényszék megbízásából érkezett a helyszínre, valamint egy, a császári seregekkel Gradischban állomásozó tiszt, aki szemtanúja volt az eseményeknek. Szeptember első napjaiban Kisilova falujában, Gradischtól hárommérföldnyire meghalt egy hatvankét éves öregember. A temetés után három nappal megjelent a fia előtt, és enni kért - a fiú megetette, az apa jóllakott, majd eltűnt. A fiú másnap elmesélte a szomszédoknak, mi történt.
Aznap éjjel az apa nem jött elő, a rákövetkező éjszaka azonban ismét megjelent, és enni kért. Megetették-e vagy sem, nem tudni - annyi bizonyos, hogy a fiút másnap holtan találták az ágyban. Ugyanaznap öten vagy hatan hirtelen megbetegedtek a faluban, és alig telt el pár nap, meg is haltak mind, egyik a másik után. Amikor a helység tisztje vagy tartományfőnöke tudomást szerzett a dologról, elküldetett a belgrádi törvényszékre, ahonnan két tiszt és egy hóhér utazott a helyszínre, hogy kivizsgálja az ügyet. Odament az a császári tiszt is Gradischból, aki később beszámolt nekünk a történtekről: a saját szemével akarta végre látni azt, amiről már annyit hallott. Felnyitották az összes sírt, amelyekben az utóbbi hat hét során elhunytak feküdtek. Az öregember nyitott szemmel feküdt a sírjában, színe sötétvörös volt, úgy lélegzett, mintha csak élne, pedig merev volt és halott. Bebizonyosodott tehát, hogy jelentékeny vámpírral van dolguk. A hóhér egy karóval átszúrta a szívét. Máglyát raktak, és elégették a holttestet, hogy csak por és hamu maradjon belőle.
A fiú holttestén és a többi tetemen a vámpírkór semmiféle tünete nem volt látható.

Istennek hála, igazán nem lehet bennünket hiszékenységgel vádolni. Be kell látnunk, hogy a természettudomány fényénél nem kapunk semmiféle magyarázatot e jelenségekre. Ugyanakkor azonban súlyos hiba volna egy olyan eset igazságában kételkednünk, amelyet feddhetetlen emberek a törvényszék előtt tanúvallomásukkal bizonyítottak. A most ismertetendő esemény 1732-ben játszódott le - a történtekről annak idején a Tallózó XVIII. számában adtunk hírt.

MÁS KÍSÉRTETEKRŐL

Az egyik magyarországi járásban, melyet latinul Oppida Heidonumnak neveznek, túl a Tibiscuson (közönségesen: Tisza), egyszóval annak a folyónak a vidékén, amely Tokaj termékeny földjét és Erdélyt öntözi, az odavalósiak, akiket hajdúkként szokás emlegetni, azt tartják, hogy némely halottak (az efféléket vámpíroknak nevezik arrafelé) eleven emberek vérét szívják. Az élők ereje aztán szemlátomást egyre fogy, míg a holttestek - a vérszopó piócákhoz hasonlóan annyira teleszívják magukat vérrel, hogy az a fülükön és a szájukon át csorog ki. Az ilyesfajta hiedelmet számos tény is megerősíti, amelyekben aligha kételkedhetünk, hiszen feddhetetlen tanúk vallomása szolgál bizonyságul mellettük. Felsorolunk néhányat a leginkább figyelemre méltó esetek közül.

Mintegy öt esztendeje annak, hogy egy medreigai lakost, egy Arnold Paul nevezetű hajdút halálra gázolt egy szénásszekér. Harminc nappal halála után négyen teljesen váratlanul meghaltak, méghozzá úgy, ahogy arrafelé azok szoktak, akiket vámpírok gyötörtek meg. Eszükbe jutott, hogy ez az Arnold Paul többször is mesélt egy török vámpírról, aki Cassovától nem messze, török Szerbia határai közelében valaha megkínozta őt. Márpedig a hiedelem szerint azok, akik életükben tétlen elszenvedői voltak a vámpírok ténykedésének, haláluk után tevékenyen kiveszik részüket az efféléből, ami azt jelenti tehát, hogy azok, akiknek kiszívták a vérét, maguk is kiszívják majd másokét, ha rájuk kerül a sor. Csak úgy lehet elejét venni a bajnak, ha az áldozat eszik a vámpír sírját borító földből, és bedörzsöli magát a vámpír vérével. Arnold Paul alá is vetette magát e kúrának, elővigyázatossága azonban mit sem ért: amikor temetése után negyven nappal kihantolták, a testén található jelek azt mutatták, hogy valóságos fővámpír fekszik ott. Színe vérvörös volt, haja, körme, szakálla újra kinőtt, ereiben csak úgy bugyogott a vér, minden egyes tagjából vér folyt, beborítva a halotti leplet is, amellyel letakarták. A tetem kihantolása a helység hadnagya vagy parancsnoka jelenlétében történt, aki a vámpírkérdés alapos ismerőjének bizonyult. Úgy rendelkezett, hogy - amint az már arrafelé szokás - a halott szívébe szúrjanak egy hegyes karót, amit aztán az egész testen keresztüldöftek. A halott Arnold Paul mindeközben olyan velőtrázóan ordított, mintha élt volna. Amikor ezzel végeztek, a halott fejét levágták, s testét tűzre vetették. A másik négy halottat - amelyeket szintén vámpírok emésztettek el annak idején - ugyanígy tették ártalmatlanná, nehogy a végén még másokat is megöljenek. Mindeme gondos intézkedés ellenére azonban a múlt év vége felé, vagyis a történtek után öt esztendővel a gyászos kimenetelű jelenségek újrakezdődtek a faluban, és többen is szerencsétlen sorsra jutottak. Három hónapon belül 17 különböző nemű és korú személyt emésztett el a vámpírkór - némelyik egyáltalán nem is betegedett meg, másokon két-három napon át a bágyadtság jelei mutatkoztak. Mesélik például, hogy Stanoska, a hajdú Jotuitzo leánya, aki lefekvéskor még tökéletes egészségnek örvendett, az éjszaka kellős közepén felriadt, remegett, borzalmas kiáltások törtek föl belőle, és azt mondta, hogy Millo hajdú fia, aki azelőtt kilenc héttel halt meg, meg akarta fojtani őt álmában. Ettől kezdve azután egyre csak sorvadozott, és három nappal később meg is halt. A leány elbeszélése alapján sejteni lehetett, hogy Millo fia vámpír. Kihantolták a testet, s a gyanú beigazolódott. A helység elöljárói, doktorok, seborvosok tanulmányozni kezdték, hogy - a néhány évvel azelőtt végrehajtott intézkedések ellenére - miként újulhatott ki ismét a vámpírkór.

Hosszas kutatás után végül kiderült, hogy a halott Arnold Paul nemcsak azt a négy embert ölte meg, akikről az imént már szót ejtettünk, hanem számos haszonállatot is, az újabb vámpírok pedig - köztük Millo fia is - ettek ezek húsából. Erre aztán azt a döntést hozták, hogy ki kell hantolni mindazok testét, akik az idő tájt haltak meg - negyvenből mintegy 17 a vámpírkór félreismerhetetlen jeleit mutatta : rögvest át is szúrták a szívüket, fejüket levágták, testüket tűzre vetették, és hamvaikat a folyóba szórták.

Az imént ismertetett eseményekről és a törvényes úton végrehajtott intézkedésekről több tiszt is tanúskodhat azok közül, akik a vidéken voltak helyőrségben, igazolhatják őket továbbá a sereg seborvosai és a helység főemberei is. A jegyzőkönyvet január végén elküldték Bécsbe, ahol a császári haditanács katonai bizottságot állított fel, hogy a tények hitelességéről megbizonyosodjanak.

A fent említett tények hitelességét tanúvallomásukkal igazolták a következő személyek : Barriarar hadnagy és a rangidős hajdúk, Battuer, Alexandre Wirtemberg seregének főhadnagya, Clickstenger, Frustemburch seregének főtörzsorvosa, három másik sebész, továbbá Guiochitz, a stallathi kapitány.

Az 1693-as, 1694-es feljegyzések bizonyos vámpírokról vagy kísértetekről adnak hírt, amelyek Lengyelország és főként Oroszország területén bukkannak fel. Dél és éjfél között jönnek elő, és oly tetemes mennyiségű vért szívnak ki élő emberekből vagy állatokból, hogy az nemegyszer a szájukon, orrukon s legfőképpen a fülükön át csorog ki, a holttest pedig gyakorta valósággal úszik a koporsójába kiömlött vérben. A szóbeszéd szerint olyan különös éhség vesz rajtuk erőt, hogy megeszik még a halotti leplet is, amellyel letakarták őket. Az ilyen kísértet, vámpír vagy emberi alakot öltött démon éjszaka aztán előjön a sírból, felkeresi rokonait vagy barátait, megöleli, jó alaposan megszorongatja őket, s addig szívja a vérüket, mígnem teljesen elerőtlenednek, kimerülnek, s végül meghalnak.
E szörnyek üldözésének nemcsak egyetlen ember esik áldozatul - szép sorjában a család minden egyes tagja erre a sorsra jut, hacsak véget nem vetnek a szerencsétlenségsorozatnak azáltal, hogy a vámpír fejét levágják, vagy szívét felnyitják. Amikor a koporsójukat feltárják, a benne talált holttest puha, hajlékony és duzzadt, színe pedig bíborvörös, még akkor is, ha már igen-igen régóta fekszik ott. Testükből tetemes mennyiségű vér folyik ki - ezt egyesek liszttel vegyítik, és kenyeret sütnek belőle. Az, aki rendszeresen eszik az ilyen kenyérből, bizonyos lehet afelől, hogy a vámpírok nem háborgatják többé.

RÉSZLET A HOLLANDIAI TALLÓZÓ
1733-AS ÉVFOLYAMÁNAK IX. KÖTETÉBŐL

A holland Tallózó, amelyet túlzott hiszékenységgel aligha vádolhatunk, megtörtént eseteknek tekinti az ismertetett példákat, s úgy véli, nincs semmi okunk arra, hogy hitelességükben kételkedjünk.
Nem tulajdonít különösebb jelentőséget a kérdésnek: okfejtése szerint azok a népek, amelyek körében a vámpírok megjelennek, igen-igen tudatlanok és hiszékenyek, s mindaz, amit ezekről a szörnyekről mesélnek, nem más, mint az ő zavarodott képzeletük szüleménye. A baj oka a helytelen táplálkozásban keresendő, tudni való ugyanis, hogy ezek az emberek az esztendő java részében szinte kizárólag zabból, gyökérből és fakéregből készült kenyéren élnek, az efféle eledeltől pedig a vér összesűrűsödik, következésképpen könnyen megromlik, a képzeletet meg valósággal ellepik a kellemetlen és komor gondolatok. A Tallózó szerint e betegség a veszett kutya harapásához hasonlatos, amikor is a méreg átkerül a megtámadott ember szervezetébe. Azok, akiket a vámpírok fertőztek meg, éppígy terjesztik tovább e veszedelmes ragályt - meg is betegszik mindenki, aki csak a közelükbe kerül. Innen a sok álmatlan éjszaka, képzelődés, a vámpírok állítólagos megjelenése.
Feltevése szerint e métely voltaképpen nem más, mint egy féreg, amely az ember legértékesebb szervéből táplálkozik - szüntelenül roncsolja áldozata szívét, s testét még a halál után, a koporsó mélyén sem hagyja nyugodni.

[...]
Valamivel korábban megjegyzi, hogy Magyarországon, Morvaországban és török Szerbiában még 1732-ben is találtak vámpírokat, s a történeteket túlságosan sok bizonyíték támasztja alá ahhoz, hogy kételkedhessünk bennük. Német természettudósok vaskos köteteket írtak már tele a kérdésről, és a németországi egyetemek fala még ma is Arnold Paul, Stanoika és Millo hajdú nevétől visszhangzik - valamennyien
hírneves vámpírok voltak a magyarországi Medreyga vidékén.

A föld gyakorta kiveti méhéből a kiközösítettek testét - de az is előfordul, hogy maguk a szentek hagyják el sírjukat, hogy ne kelljen a bűnösök vagy más érdemtelenek társaságában feküdniük.
Evagre de Pont meséli, hogy amikor egy Thomas nevű remete (akit másként Salusnak hívtak, mivelhogy őrültnek tettette magát) meghalt egy kórházban, az Antiochiától nem messze fekvő Daphné városában, az ottaniak az idegenek számára fenntartott temetőben temették el. Holttestét minden áldott nap a sírból kivetve találták meg, a többi halottól igen-igen távol, mintha csak valaki szántszándékkal elkülönítette volna. Az odavalósiak hírül vitték a dolgot Ephremnek, Antiochia püspökének - ő a holttestet ünnepélyes keretek között a városba vitette, ahol a kellő tiszteletet megadva eltemették a temetőben. E naptól kezdve Antiochiában minden évben megtartják az átvitel ünnepét. Jean Mosch is elmeséli ezt a történetet, szerinte azonban nem Thomas Salus, hanem a mellette fekvő asszonyok hagyták el a sírjukat, a szent iránt érzett tiszteletből.

ARRÓL, VAJON OSZLÁSNAK INDUL-E A SÍRBAN
A KIKÖZŐSÍTETTEK TESTE

Igen ősi hiedelem, hogy a kiközösítettek teste egyáltalán nem porlad el a sírban. Olvashatunk erről Szent Libentius élettörténetében is, aki brémai püspök volt, és 1013-ban hunyt el. Ez a szent prelátus kiközösítéssel sújtott két kalózt - az egyik meghalt, és eltemették Norvégiában. Hetven esztendővel később holtteste sértetlenül került elő, s nem is porladt el mindaddig, anúg Alvarede püspök fel nem oldozta a büntetés alól. A mai görögök - hogy szakadárságukat igazolják, és bebizonyítsák, hogy a csodák adománya, továbbá a püspöki hatalom oldás és kötés felett biztosabban és nyilvánvalóbban érezteti erejét az ő egyházukban, mintsem a rómaiban - azt állítják, hogy náluk a kiközösítettek teste nem rothad el, hanem megduzzad, felfúvódik, akár a duda, és csak azután lehet elemészteni vagy elhamvasztani, hogy a püspök vagy a pap feloldozta a bűnöst.

Számtalan történetet mesélnek olyan halottakról, akiknek teste sértetlenül került elő a sírból, de rögtön porrá és hamuvá vált, mihelyt feloldozást nyertek bűnük alól.

Mindazonáltal ők is elismerik, hogy az el nem porladó test néha a szentség jele, fenntartják azonban, hogy egy test ilyen állapotban aligha áraszthat magából kellemes illatot, színe sem fehér vagy pirospozsgás, hanem fekete, egyébként bűzlő, puffadt és feszes, mint a nagydob, akárcsak a kiközösítetteké.

ARRÓL, VAJON ALKALMAZHATÓ-E A FENTI PÉLDA
A MAGYARORSZÁGI KíSÉRTETEK ESETÉRE

Az ismertetett példák és érvek alapján arra is következtethetünk, hogy a magyarországi, morvaországi, lengyelországi stb. kísértetek valójában nem haltak meg, s bár mozdulatlanul és lélegzetvétel nélkül fekszenek sírjukban, mégis élnek: bizonyíték erre szép sötétvörös színű vérük, hajlítható végtagjaik, továbbá az is, hogy ha szívüket átszúrják vagy fejüket levágják, ordítanak. A legfőbb nehézséget nem is ebben látom, sokkal inkább abban, vajon miként jönnek elő a sírból, és hogyan térhetnek oda vissza anélkül, hogy jövés-menésükkel a földön bármiféle nyomot hagynának maguk után, továbbá, hogy miként jelenhetnek meg megszokott öltözékükben, ha ruháikat megették. És egyáltalán, miért térnek vissza a sírjukba? Miért nem maradnak az élők között? Miért szívják ki rokonaik vérét? Miért zaklatják, háborgatják azokat, akik minden bizonnyal kedvesek számukra, és akik soha nem voltak ártalmukra?
Ha pedig mindez nem egyéb beteges képzelődésnél, miért van az, hogy e vámpírok testét sértetlenül, vérben úszva, hajlitható-mozgatható tagokkal találják meg a sírban, miért sáros a lábuk azok után, hogy előjöttek, és rémisztgették a közelben lévőket, és miért, hogy más holttesteken, amelyeket ugyanabban az időben, ugyanabban a temetőben temettek el, mindennek a nyomát sem találni? Miért nem térnek vissza többé, ha karóba húzták vagy lefejezték őket? Vajon az is az élők képzelődései, téveszméi következménye, hogy e kivégzések végrehajtása után nem garázdálkodnak többé? Mivel magyarázható, hogy az efféle események oly gyakran ismétlődnek az említett országokban, s miért, hogy az ott lakók képtelenek megszabadulni e babonás rögeszméktől, s miért, hogy a mindennapok tapasztalata nemhogy megcáfolná e tarthatatlan nézeteket, hanem valósággal tápot ad nekik, és megerősíti őket?

EGY MAGYARORSZÁGI KÍSÉRTETRŐL

Michel Raufft német szerző példái közül a legérdekesebb egy bizonyos Pierre Plogojowits esete, aki mintegy hat hete feküdt eltemetve a magyarországi Kisolova falujában, amikor éjszaka előjött, megjelent a szunyókáló falusiak előtt, és egyik-másik torkát úgy megszorongatta, hogy 24 óra leforgása alatt meg is halt mind egytől egyig. Kilenc ember jutott erre a sorsra egyetlen hét alatt - fiatalok, öregek egyaránt. Ennek a bizonyos Plogojowitsnak az özvegye azt állította, hogy halott férje visszatért, és a cipőjét kereste - az asszony ettől annyira megrémült, hogy el is költözött Kisolovából, és máshol keresett menedéket.

A történtek hatására a falubeliek úgy döntöttek, hogy kiássák a földből Plogojowits testét, és elégetik, hogy végleg megszabaduljanak tőle. Felkeresték a gradiscai papot, valamint azt a császári főtisztet, aki a terület parancsnoka volt, és engedélyt kértek Pierre Plogojowits holttestének kihantolására. A tiszt és a pap sehogyan sem akart beleegyezni a dologba. A parasztok erre kijelentették, hogy ha nem áshatják ki a földből a tetemet, amely - efelől semmi kétség - valóságos vámpír, kénytelenek lesznek
elhagyni a falut, és más lakóhely után nézni.

A császári tiszt, aki az esetet följegyezte, látva, hogy sem ígéret, sem fenyegetés nem hat rájuk, a gradiscai pap társaságában Kisolovába utazott, ahol kihantolták Pierre Plogojowits testét. A tetem egyáltalán nem árasztott magából kellemet1en szagot, ép volt és sértetlen, mintha élne, egyedül az orra hegye volt egy kissé ráncos, össze szott. Haja és szakálla szemmel láthatóan megerősödött, kihullott körmei helyébe újak nőttek, eredeti bőre alatt, amely - mintha elhalt volna fehér volt és halovány, látni lehetett az új, egészséges színű bőrt, keze-lába pedig olyannyira ép volt, hogy azt bármely élő és egészséges ember megirigyelhette volna. A szájában egészen friss vért találtak, ezt az ott lévők vélekedése szerint azokból szívta ki, akiket megölt.

A tiszt és a pap mindezt alaposan megvizsgálta, a falusiak viszont újból zúgolódni kezdtek, hiszen végképp bebizonyosodott, hogy a holttest okolható társaik haláláért. Rögvest el is mentek, hogy egy hegyes karót keressenek, ezt beledöfték a tetem mellkasába, amelyből csak úgy ömlött a friss, sötétvörös színű vér. Legalább ennyi folyt ki még az orrán és a száján át kiadott valamit továbbá testének azon részéből is, melynek megnevezését a szemérem tiltja. A parasztok ezek után tűzre vetették a tetemet, s nem maradt belőle más, mint por és hamu.

Raufft, aki e különös esetről beszámol, több szerzőre is hivatkozik, akik foglalkoztak a kérdéssel,
és a sírjukban evő halottakról is említést tesznek. Közülük is főként Gabriel Rzaczinoki nevét emeli ki, akinek A királyságban megesett furcsaságokról című munkája 1721-ben jelent meg Sandomierzben.

MEGJEGYZÉSEK A FENTIEKHEZ

Valamennyi szerző hosszasan boncolgatja az ismertetett eseményeket.
1. Egyesek csodát látnak bennük.
2. Mások szerint a babona vagy beteges képzelődés lehet rájuk a magyarázat.
3. Megint mások úgy vélekednek, hogy az egész voltaképpen nagyon is egyszerű és természetes : ezek a kísértetek nem haltak meg, nyugodtan elbánhattak hát a többiekkel.
4. Megint mások a démon művének tulajdonítják a történteket - közülük némelyek azt állítják, hogy különbséget kell tennünk a jó szándékú és a gonosz démonok között, mert míg az előbbiek csak tréfás és ártalmatlan tetteket hajtanak végre, az utóbbiak az emberek ellenségei, bűnre csábítják őket, és szerencsétlenségek véget nem érő sorozatát zúdítják rájuk.
5. Megint mások szerint nem a halottak tesznek kárt önmagukban, és nem ők eszik meg ruhájukat, hanem a kígyók, patkányok, vakondok, hiúzok vagy valamely más falánk állat, esetleg azok a madarak, amelyeket a pogányok Strigesnek neveztek - az ilyenek állatokat és embereket emésztenek fel, és kiszívják belőlük a vért.

[...]
Megjegyzendő továbbá, hogy ezek a vámpírok csak bizonyos országokban ismeretesek (olyanokban, mint Magyarország, Morvaország és Szilézia), ahol az efféle betegségek sokkalta gyakoribbak, mert az ott élők szervezete az elégtelen táplálkozás miatt kevésbé ellenálló. A hiányos táplálkozást és az éghajlati viszontagságokat tovább súlyosbítja a babona, a rémképek, a rettegés - mindez együtt aztán képes a legveszedelmesebb betegségeket előidézni vagy elmérgesíteni, amint ezt a mindennapok tapasztalata kellőképpen bizonyítja.

ZÁRSZÓ AZ ÉRTEKEZÉSHEZ

Röviden összefoglalva mindazt, amiről az Értekezésben szóltunk, bebizonyítottuk tehát, hogy:

1. Egy olyan halott, aki már igen-igen régóta fekszik a sírjában, teste felbomlott, vagy legalábbis oszlásnak indult, és bűzlik (mint azé a Pierre-é, akit temetése után három esztendővel támasztott fel Szent Szaniszló, vagy Lázáré, aki négy napig feküdt holtan, s koporsója körül már érezni lehetett a hullaszagot) - csakis a Mindenható Isten akaratából támadhat fel.

2. Azok, akik vízbe fúltak, elájuktak, álomkórba vagy révületbe estek, illetőleg bármi más okból halottnak látszottak, feléledhetnek és visszanyerhetik egészségüket mindenféle csoda nélkül - nem kell ehhez más, mint az orvostudomány segítsége és idő. Türelemmel ki kell várni, míg a természet elvégzi a maga munkáját, s a szervezet megszokott működése helyreáll: a szív újra dobogni kezd, s a vér, a testet éltető fluidumok újra szabadon áramlanak az erekben és az idegekben.
3. Mindaz, amit a morvaországi, magyarországi, lengyelországi stb. vámpírokról vagy kísértetekről mesélnek (hogy életre kelnek, megjelennek a falvakban-városokban, és mindenfelé zűrzavart okoznak; hogy az ott lakókat magukkal csalogatják, megölik, és vérüket kiszívják); amiről oly aprólékos, részletes és minden tekintetben meggyőző beszámolók születnek, hogy végül szinte már nincs is semmi hihetetlen e szerfölött különös történetekben; amit nemegyszer még törvényszéki végzés, szigorú és feddhetetlen bírák ítélete is bizonyít - mindez valójában nem más, mint rémkép, amely kizárólag beteg és babonás hiedelmektől megbomlott képzeletben születhet. Nem ismerünk egyetlen olyan megbízható, józan és felvilágosult szellemű tanút sem, aki elmondhatná, hogy ténylegesen látott vagy tulajdon kezével megérintett volna ilyen kísérteteket, kikérdezte vagy hidegvérrel megvizsgálta volna őket; senkit, aki bizonyítani tudná, hogy ezek valóban visszajárnak, és valóban felelősek mindazért, amivel vádolják őket.

Dom Augustin Calmet:
Dissertations sur les Apparitions des Anges, des Démons et des Esprits et sur les Revenans et Vampires de Hongrie, de Bohéme, de Moravie et de Silése

Paris, 1746. III-XXXVI, 1-500

Lőrinszky Ildikó fordítása
(c) 1992. Vízöntő könyvek