Végy egy átlagembert, egy közönséges hétköznapot, egy hátsó udvart vagy egy olcsó motelt és fedezd fel benne az elképzelhetetlent. Hitchcock óta nappal is rettegünk.

Embert próbáló feladat írni valamit arról a rendezőről, akinek a filmjeit jóformán gyerekkorom óta nézem, a legteljesebb felhőtelenségben, mert soha még csak ezembe sem jutott elgondolkozni azon, hogy mit élvezek rajtuk - újra meg újra. Mert nem csak a Mester pályája tagolódik szakaszokra, a nézőnek is megvannak a maga korszakai, amelyeket a korábbi kedvencek ejtése, más filmek felfedezése jellemez, vagy éppenséggel az az ostoba és elsietett vélekedés, hogy vége, kinőttem Hitchcockból. Ezt a tévhitet többnyire egy-egy remake megtekintése önti romba, amelyből kiderül, hogy az új fiú a pénzen és a technikán kívül semmit nem tud felmutatni, amivel utolérné vagy felülmúlná a Psychót, a Dial M For Murdert (magyarul Gyilkosság telefonhívásra, remake-ben Tökéletes gyilkosság), hogy csak a frissebb példákat említsük. Ilyenkor mi mást tehet a hűtlen néző, mint szégyenkezve visszakullog az eredetihez.

Hitchcock volt talán az utolsó kétkezi rendező, aki nem művésznek tanult, de iparosként sem a filmcsinálás valamely részterületére szakosodva. A (néma) filmgyártás manufakturális korszakában kezdett, előbb feliratokat rajzolt, aztán csinált mindent, amit rábíztak, világított, írt, vágott, leszaladt parizerért. Ilyen iskola után igazán nem okozott gondot beállni a kamera mögé, ha beteget jelentett az operatőr vagy a rendező. Minden adva volt hozzá, hogy elsőrangú rendező legyen belőle, a szakmunkás típusból. Emellett szól az alapanyaga is, hiszen leginkább rissz-rossz kalandregényekből, gyenge bulvárdarabokból adaptált kommersz - üzleti és közönségsikerre törő - filmeket. Felfogni is nehéz, tetten érni szinte lehetetlen, hogyan válhatott mégis a legnagyobb rendezők egyikévé, aki egyetlen művészfilmet sem csinált, mégis szerzői életművet hagyott hátra.

Hitchcocknak igazából csak két témája volt: a szorongás és a szex. Tőle, a filmjeiből tanultuk meg, hogy tényleg jobb félni, mint megijedni, pedig az angolban nincs is meg ez a közmondás. De mitől féljünk? Sötéttől, lúdvérctől, zsákos embertől, késes gyilkostól - ezt persze nélküle is tudtuk. De arra Alfred Hitchcock nyitotta rá a szemünk, hogy jó lesz félni a rendőrségtől is. Elődei és kortársai legfeljebb odáig jutottak, hogy a rend derék őrei mintha kicsit lassúbb mozgásúak és észjárásúak volnának az ideálisnál, ezt is azért bátorkodtak csupán megjegyezni, hogy kidomborítsák a magándetektív hős kivételes képességeit. Ami azt illeti, az utódok is csak belemaszatoltak a magasan fejlett társadalmak eme féltve őrzött titkába.

A mestert többször érte vád, hogy nem szereti a rendőrséget. Nem győzött tiltakozni, szó sincs róla, szereti ő, csak fél tőle. A sanda gyanú eloszlatására, még inkább önmaga meggyőzésére az első igazi Hitchcock-mozi, A titokzatos lakó (némafilm) óta sorra léptette fel a snájdig nyomozókat, akik legtöbbször a hősnő udvarlója, vőlegénye kitüntetett szerepkörében villoghattak. Ennél többet nem tehetett értük. Nézzük az egyik legszebb példát, a Zsarolást, ezt a korai remekművet, a brit hangosfilmgyártás úttörőjét.

A kezdő képsorok a Scotland Yard detektívjeinek munkás hétköznapjaiba engednek bepillantást: riasztást követő rutin letartóztatás, a delikvens olyan rosszarcú, hogy kétség sem férhet a bűnösségéhez - a néző mégis azon kapja magát, hogy együttérez vele, talán azért, mert olyan gyanútlan. Ágyban, párnák közt cigarettázva és újságot olvasva éri a nem várt látogatás, kétségbeesetten szemez az éjjeliszekrényen pihenő revolverrel, de mi tudjuk, hogy semmi esélye. Meglehetősen kétértelmű az a jelenet, amikor a megbilincselt fickót levezetik az utcára, ahol addigra meglehetős tömeg gyűlt össze. A hangulat ellenséges, sőt gyűlölködő, de nem derül ki, hogy a bűnözőre vagy a rendőrségre haragszanak-e az emberek. Hitchcock nem siet kimagyarázkodni, annál inkább, hogy A Zsarolás - az első brit hangosfilm - első tekercse némafilmként pereg, egy szó sem hangzik el benne. A sikeres munkanap után a mosdóban látjuk viszont a nyomozókat, úgy készülnek a hazamenésre, akár a rendes hivatalnokok. Hiszen azok is, állami alkalmazottak, köztisztviselők, egy nagy bürokratikus szervezet tagjai, akiknek történetesen az a dolguk, hogy vegzálják és üldözzék polgártársaikat - persze csak ha okot adnak a zaklatásra vagy a rendőrség lát okot a gyanakvásra.

A filmbeli nyomozó, a hősnő vőlegénye jó vágású macho, némileg nyers és erőszakos, de semmiképp sem brutális vadállat, inkább átlagos fiatalembernek mondhatnánk. A történetben az a gyönyörű, ahogy a törvénynek ez a fizetett és igyekvő szolgája szemrebbenés nélkül hajlandó kijátszani törvényt és igazságot. Amikor Frank rájön, hogy az ő kis Alice-e a bűnös, mindent megtesz azért, hogy egy kisstílű zsaroló nyakába varrja a gyilkosságot. Akár akasztófára is juttatná, de tisztább, szakmai szempontból sem kifogásolható eljárást választ: a gyanúsított menekülés közben veszti életét.
A menekülés kétséget kizáróan bizonyítja, hogy bűnös, az ügy megoldódott, a rendőr méltán számí that dicséretre vagy előléptetésre. A zsarolót persze nincs miért sajnálnunk, tenyérbe mászó alak, gyáva féreg, ha sarokba szorítják, pökhendi, ha nyeregben érzi magát. Sajnos a szép szőke hősnő semmivel sem különb nála, öntudatos, buta liba; nem a tragikus véletlennek, hanem saját magának köszönheti, hogy bajba került. Frank erkölcseiről már ejtettünk szót.

A Zsarolás tisztán hitchcocki film, rajta kívül senki nem tudta akkor megcsinálni - vállalni sem merte volna - azt, hogy a néző egyetlen szereplővel sem azonosulhat, és csupán a mindenkori helyzet dönti el, hogy éppen melyiküknek szorít. Ráadásul sehol egy rejtély, sehol egy árva csavar a történetben, a néző mindent tud, mindent ért, és így izgulja végig a másfél órát. Ami azt jelenti, hogy Hitchcock már 1929-ben tökéletes birtokában volt a feszültségteremtés és - kitartás - a suspence - eszközeinek.

A detektív vőlegény tehát megmentette szíve választottját a börtönből, de azt ő sem akadályozhatta meg, hogy bajba ne kerüljön. A "rendőr a családban" igen gyakori képlet a Hitchcock-filmekben, de mindig az derül ki, hogy a nyomozó udvarlók vagy barátok sem adnak garanciát a biztonságra. A gyanú árnyékában hősnője kis híján kétszer is otthagyja a fogát, és hiába jár jegyben egy fess detektívvel, végül magának kell megoldania az esetet a sorozatgyilkos, özvegyek réme nagybácsival.
 A Szabotázs tűzrőlpattant ifjú rendőre nem rest zöldségesnek állni, hogy szemmel tarthassa a gazfickót, sőt udvarolni kezd a feleségének, mégis bekövetkezik a tragédia, felrobban a bomba, meghal a kisfiú, és az asszony kénytelen saját kezébe venni az ügyet és a konyhakést. A Szédülés detektívjét az orránál fogva vezeti és saját sötét céljaira használja a gyilkos pár; James Stewartnak nyomozó a barátja, de törött lábbal, szobához kötve is ő leplezi le a darabolós gyilkost, aki aztán úgy vágja ki a hátsó ablakon, hogy az ép lába is eltörik. A Psycho Arbogast nevű nyomozója sem képes megoldani vállalt feladatát, de ő legalább megfizet szakmai hiányosságaiért. Ezt kivételes esetnek kell tekintenünk: a rendőrség kudarcaiért és tévedéseiért többnyire ártatlanok fizetnek, illetve - ha kártérítésre kerül a sor - az állam, megintcsak a vétlen civilek adójából, de ez már nem Hitchcock szakterülete.

Ártatlant gyanúsí tanak és üldöznek A titokzatos lakóban, a Harminckilenc lépcsőfokban, a Zsarolásban, a Fiatal és ártatlanban, A szabotőrben, A gyanú árnyékában, a Meggyónomban, az Észak-Északnyugatban. A Gyilkosság hősnője meg sem áll az esküdtszéki tárgyalásig és a halálos ítéletig; már a siralomházból menti ki egy jó szándékú amatőr. A tévedés áldozata másfél óráig tartó rémálom: a mélyen vallásos mintapolgárt, férjet, apát és kisembert egyszercsak elkapja a lélektelen gépezet. Elég egy hisztérikus nő tanúvallomása, hogy bankrablás gyanúja miatt bilincsbe verjék, tehetetlen bábként hurcolják ide meg oda, vájkáljanak a magánéletében, elvegyék a nadrágszíját, rács mögé dugják. A család anyagi csődbe jut, a felesége megőrül, a gyerekek szülők nélkül maradnak, és csak a puszta véletlenen múlik, hogy horogra akad az igazi tettes.

Ne felejtsük el, hogy Alfred Hitchcock Angliában kezdett filmezni, abban az országban, ahol a rendőrök a legutóbbi időkig nem viseltek fegyvert, ahol hagyományosan tisztelték a szabadságjogokat és az emberi méltóságot, a Scotland Yardnak pedig becsülete, sőt legendája volt. Minden adva van ahhoz, hogy szélsőségektől mentesen, harag és elfogultság nélkül, tisztán álljon előttünk a rendőrség igaz valója. Nincsenek, nem kellenek brutális, lövöldözős rendőrök, korrupt, a maffiának dolgozó vagy a politikusok zsebébe ugró zsaruk, csak udvarias, szorgalmas szakalkalmazottak. (Hitchcock amerikai filmjeiben is megőrizte ezt a képletet.) Ám ezek a derék rendőrök mindig késve érkeznek, csak kullognak az események után, rossz nyomon járnak. Persze csak akkor, ha a rossz nyom jó útnak ígérkezik, amelyen a legnagyobb eséllyel és a leggyorsabban lehet eredményt produkálni.

Hitchcock és Truffaut kimerítő beszélgetései során többször is felmerült, hogy mi van akkor, ha az üldözött, halálos veszélyben forgó hősökért izguló néző felteszi a kézenfekvőnek tűnő kérdést: De hát miért nem fordulnak a rendőrséghez? Mígnem egyszer, Az ember, aki túl sokat tudott második, amerikai változatában James Stewart éppen ezt teszi. A suspense magasiskolája az a jelenet, amelynek egy zsúfolásig megtelt koncertterem a helyszíne, itt dördül majd el a gyilkos lövés abban a pillanatban, amikor a cintányéros összeüti a hangszerét. Erre Hitchcock előbb gondosan fölkészíti a nézőt. Rögtön a főcím után bemutat egy cintányért azzal a szöveggel, hogy egyetlen cintányérütés is képes megváltoztatni egy család életét. A koncert előtt színre lépteti a kémeket, akik megbeszélik a tervet, sőt próbát is tartanak a zenemű lemezfelvételével. Csak ezután kerül sor a csúcsjelenetre. Minden fontos szereplő ott van a színházban, és a gyanútlan tömegben egyedül Doris Day (és persze a gyilkos) tud a készülő merényletről. De a néző még náluk is többet tud. A tízperces jelenet - milyen hosszú idő az egy filmben! - majdnem némafilm, egy szó sem hangzik el, csak a zene szól, a feszültség egyre nő, amikor befut James Stewart, testbeszéd útján értesüléseket cserél a nejével, majd a rendőrséghez fordul. Az eredmény sejthető, a rendőrök ide-oda küldözgetik, ebből sem értünk egy szót sem, csak a gesztusokat látjuk, a némajátékot Stewart és a rendőrök között, az egész roppant komikus, miközben egy pillanatra sem lanyhul tőle a nagyfeszültség. Ilyen gonosz tréfát is csak Hitchcock engedhetett meg magának.

 A százéves Mester majdnem egyidős a mozival. Ott volt minden határkövénél, a hang vagy a szín bejövetelénél, a különféle technikai újításoknál. Az új eljárásoknál is nagyobb kihívást jelentett azonban felismerni, még inkább megelőzni a közönség nemzedékváltásaival járó ízlésbeli és szemléleti váltásokat. Hosszú pályája során Hitchcocknak többször is sikerül ez a nagy ugrás, amelyben oly sok rendező a nyakát szegte. Talán azért, mert nem futott divatos trendek és témák után. Igazából mindig ugyanazt a két vezérlő csillagot, ha úgy tetszik, fixa ideát követte: a szorongást és a szexet. Szerencséje volt, mert ez a kettő nekünk is régi mániánk. Ő csak formát adott testetlen szorongásainknak és tárgyatlan vágyainknak.  

Bori Erzsébet: írása
Filmvilág, 1999/8.

[Vissza az Alfred Hitchcock kezdőoldalra!]