Madarak

Párizsban

Okulva Szép Ernő sanzonján (" . . . szomorú a moziba egyedül menni"), valamint tapasztalatokat szerezvén Walt Disney Hófehérke ée a hét törpéjén (a boszorkánytól fölsírtam ijedtemben, másféle nedvek miatt is ki kellett vinni a moziból, jóllehet: már öt éves voltam) segítőtársakat igyekeztém toborozni tizenkilene éve Párizsban, hogy ne kelljen egymagamban végigfélni Hitchcock bemutatott legújabbját, a Madarakat. Napok múltak hitchcocktalanul, végül a Saint-Germain-des-Prés körúti Old Navy teraszáról mozitársakat gyűjtöttem magam köré. Elindultunk a Montparnasse-on levő Rotondeba megtanulmányozni Hitchcock akkor legújabb rémségét. Előttünk kalapos hölgy, kalapjának egyetlen tolla büszkén meredt mindaddig, amíg a film kezdete után egy órával támadásra nem lendültek az emberi faj ellen a madarak. Akkor a kevély madártoll megreszketett és mind szélesebb kilengésekkel kezdett remegni. Egyik Gauloise-ról a másikra gyújtván sem bírtam legyűrni növekvő félelmemet. Az ijesztgetésektől szégyenkező némasággal bandukoltunk a Montparnasaeon. Az októberi kopasz fák egyikén fölcsiripelt egy veréb. Összerezzentünk. Futottunk néhány lépést. Hátha utánunk jöttek a madarak.

Daphne Du Maurier

A Madarak irodalmi alapanyagának szerzője Daphne Du Maurier, a ma hetvenhét éves irónő. Papája lovagi rangot kapott az angol királytól. Nem íróként, színészként. A családban a nagypapa volt híres ember: a Punch rajzolója. Hírnevét mégsem karikatúrái, hanem egy hírhedett irodalmi siker tartja fenn: a Trilby. A gonosz hipnotizőr Svengali rabságában tartott énekesnő történetét a színpadi változat világszerte körülhordta. Minálunk a Vigszínház sikerdarabja volt Varsányi Irénnel és Hegedűs Gyulával.

Daphne kisasszony harmincegy évesen készíti el legnépszerűbb regényét Rebecca címmel. Ez is színrekerült a Vígszínházban 1943 januárjában A Manderley-ház asszonya címmel. Hasonló címmel forgatta le Hitchcock egyik fullasztó híressé váltját, 1940-ben Laurence Olivierrel a főszerépben. Hitchcock ijesztgetése ebben az ódon kastélyban játszódó történetben visszautalt eredeti kiindulási pontjához, A lowoodi árvához ­amit filmen Orson Welles és Loretta Young játszott -, s ami nem egyéb, mint Charlotte Bronté Jane Eyre című regényének megfilmesítése. A titokzatos lélektani rémregénnyel a múlt században hatalmas színházi sikert aratott egy színésznőből lett színdarabszabónő, Charlotte Birch­Pfeiffer, aki átszabta Bronte regényét. színpadra. Vándorszínészeink kedvelt kasszadarabjukkal bekóborolták a magyar hazát előadásaival. Hitchcock pályafutása során Birch­Pfeiffer Sarolta angol utódához, Daphne Du Maurierhez volt irodalmilag leghűségeaebb. A Manderley-ház asszonyán és a Madarakon kívül megfilmesítette 1938-ban Jamaica vendéglő című regényét is.

Du Maurier kisasszony tudott valamit, ami Hitchcockot lelkesítette. Ismerte a feszültségkeltés fortélyait. Nem vetette meg a gyermeki félelemkeltés mesemodorát. Merészelt és tudott is elevenen mesélni, feszes történeteket kiagyalni. Műveiben él az a képessége, hogy meséi mélyebbnek és talányosabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Ijesztő történetei magukba ölelik a rejtelmességet éa a mindenki számára közértható érthetetlent.

Aki a rémületet kivitte a napfényre

Téli estéken, nyáréjszakákon évszázadok óta rémüldöznek az emberek a lehetséges szörnyűségektől. Fonókban, tengerihántás közben, diákszobákban csiklandós borzongással hallgatják a képtelenül valószerű történeteket élőhalottakról, farkasemberekről, a láp kísérteteiről éa a többi képzeletet izgató lehetséges lehetelenségről.

A rémmese órája az alkonyat utáni idő. A rémmesék mind sötét erdők fenyegető ágai, holdfényben úszó kastélyok, éjféli temetőkertek sírhalmai között játszódnak le. Akár a népmesék, akár a gótikus regények, vagy a romantikus német rémdrámák ijesztgetési technikáját, hagyományait vizsgáljuk meg: mindenütt az éjszakával, a meghosszabbodott árnyak borzongató titokzatosságával találkozunk. A sötétség talányaival. Az éjszaka torkotszorító titkaival. Horace Walpole otrantói kastélyának kísértete járja be a titokzatos meséket. E kísértetek útrakeltének óráját hasznosította a világirodalom valamennyi ijesztgetője: Mary Shelley, a Frankenstein-történet megalkotója  és  E.A. Poe is, akinek a detektívregényt köszönhetjük. De adósuk Conan Doyle és Edgar Wallace, a detektívregény klasszikusai és nyomukban szinte valamennyi moziriogató. Félelem éa sötétség évszázadokon át összetartoztak.

Hitchcock azonban kivitte a félelmet a napfényre. Megvilágította és körüljárta. Éppen a Madarakkal újította  meg az ábrázolást: nem gótikus kastélyok, nem ódon Edwardkori homlokzatok díszletében mondta el rémségeit. (Bár még a Psychoban is viszontlátjuk a Manderley-ház baljós épületét, amint fenyegető némasággal mered elénk a holdfényben.) Hitchcock a Madarak elbeszélésében kivitte a félelmet tág terekbe, a szabad ég alá. Napsütésbe helyezte azt, amiről mindaddig úgy látszott, csak a homály kedvez elbeszélésükhöz.

A Madarak másfajta, modern rémület sornyitója lett. Elvetette a gótikus kellékeket, a fantasztikus környezetet, a titokzatos kalandokat. Nem operált kísértetekkel éa lánccsörgéssel. S lemondott a kísértetek órájáról is. Megmutatta: képesek vagyunk fényes délben is a félelemre. Félünk akkor is, amikor polgártársaink sokasága vesz körül bennünket a déli verőn.

Követői között majd Spielberg a Cápában ismétli meg Hitchcock mutatványát: napsütötte tengerpart nyári fürdőzői között tanulmányozza, miként hatalmasodik el az alaktalan szorongás.

A fényre kitett félelem deromantizálja a mesét. Nem távoli meseidőbe helyezi a torkot szorítót, hanem mindennapi környezetünkben mutatja föl. Ezzel a gesztussal demokratizálja e szorongást. Hiszen a sötétben félő, csakis önmaga fantomjaival eltelt romantikus: individuális szorongó. Napvilágnál azonban látjuk embertársainkat és tudomásul vesszük: őnekik sem jobb. Így fedezi föl Hitchcock a demokratikus félelemérzést. Így teszi kollektív élménnyé a rettegést.

Miért ijesztőek a madarak?

Hitchcock fölfedezte: az emberek nem az ismeretlentől félnek igazán, hanem a jólismerttől. Saját lakásunkban jobban félünk, mint a temetőben. Jobban félünk a villanykapcsolótól, mint a kísértetektől. Hitchcock lajstromba szedte a mai civilizáció szorongásait, de nem társadalmi fejlődés változtatta meg a romantikus rémmeséket, hanem annak a világos fölismerése, hogy a titokzatosban mindig is az ismerttől féltek az emberek. Földöntúli erők, kísértetek, rontó szellemek, jelenések köznapi rosszasággal rendelkeztek mindig is. Elintézetlen ügyek projektálódtak a mesék rémalakjaiba.

Hitchcock kiiktatta a fantasztikus elemet. A hétköznapok fantasztikumára nyitott józan pillantást. Filmjeiben sorra vett helyszíneket, amelyek között a huszadik század embere különlegesen szorong: egy gyorsvonati folyosót (Londoni randevú), egy szállodai fürdőszobát (Psycho), egy konyhát (Szétszakadt függöny). Továbbá mitologikusan rémisztő jegyekkel ruházott föl köznapi használati tárgyakat: egy kulcsot és egy borospalackot (Forgószél), egy nyikorogva kinyíló szellőzőablakot (Zsarolás), egy csónakot (Mentőcsónak), egy hajasbabát (Rémület a színpadon) és baljós tartalmakat kölcsönzött neki.
Az ártalmatlanban fölmutatta az ártót. A mindennapi használattól érdektelenné szürkültben ráismertetett a rendkívülire. Józanul kiszámított szerkezetei mitologikus mélységeket nyitottak a mindennapok világában.

A késői Hitchcocknál - tehát amerikai korszakának mozidarabjainál - a néző beavatott az ördögűző szertartásba. Mindannyan tudjuk, miért gyűltünk össze a moziban Alfred Hitchcock hívására. El akarjuk égetni retteneteinket meséi tüzénél. Az előzetes beavatás éa a mesterien kitartott feszültség következtében a derűs képsorokban is baljóslatú előjeleket vélünk fölfedezni. Amikor a Psycho elején egy nyitott ablakon át megpillantjuk a bérelt lakásban ebédidőben találkozó szerelmespárt: tudjuk, nem lesz ennek jó vége! Még el sem kezdődött a történet, még azt sem tudjuk, kikkel lesz dolgunk. S máris biztos: gyilkos indulatok fenyegetik hőseinket. Ugyanígy a Madarak kezdetén a San Francisco-i madárkereskedés derűs pillanatai előre tragikus előérzeteket keltenek a nézőben.

Hitchcock filmjeiben az ártatlan emberekre leselkedő végzet felcserélődik feszültségre. A sorsot fölváltja a suspense.
A bizonytalanság. A tragikumérzés átcserélődik kvázi-tragikumra.

Alacsonyan repülnek a madarak:  világvége lesz

A filmjei illedelmesebbek egy Viktória­kori társalgási színműnél. Kevesebb nemiséget tartalmaznak G.B. Shaw­nak a nemiséget közgazdaságilag és a teremtó erő szemszögéből vizsgáló színdarabjainál. Szülői munkaközösségek hormonzavaros elnöknői is bízvást megnézhetik filmjeit, amik azonban rejtett szexuális jelképekkel telítettek.

A Psychoban ez nyilvánvaló. A pszichopata fallikus konyhakéssel támad áldozatára a Londoni randevú gyilkos vasúti folyosója, a Forgószél pincelabirintusa – vagy ugyanebbena filmben az atomtitokhoz vezető kulcs – hasonlóan nemi jelképek is.
A Madarak már a Psychoban előlegezik magukat: a motelbeli gyilkosságot megelőző feszült képsorokban kitömött madarak agresszív üvegszemükkel pillantanak a kiszemelt áldozatra. A Madarak álomszerű film. Haragos támadás indul benne az  emberiség ellen. A madarak inváziója. Az óceánmenti városka lakói között Szent Bertalan éjszakát rendeznek a rémálomszerűen sokasodó madarak. Van a mesének paziehoanalitikus olvashatósága is. Természetesen: ez nem jut eszünkbe vetítés közben. A kemény, támadó madárcsőröket nem azonosítjuk a hím ivarszervekkel. Inkább összekötjük képzeletben bombázással, vagy egy rakéta agresszív orrával. Mégis, hozzátartozik Hitchcock filmjeinek hatásához,
hogy a cselekmény felülete legalább annyira kimunkált, mint a történet jelképesen értelmezhető, rejtőzködő mélye.

Egy nekivadult apajogú társadalom készül itt elpusztítani minden emberit. Archetipálisan elmerült emlékeink mellett a hatás eléréséért a rendező hivatkozik mindarra a rejtett félelemérzésre, amit mindenki ismer, aki felé repült már kalickájából kiszabadult kanárimadár. A karmával hajba akadó, csőrével szemet veszélyeztető madarak ingerlő képe abnormálisan nagyítódott föl bibliai fenyegetésűvé a filmben. A záró képsoron elindul a Noé-szerű család autója. Mintha az egész Földet madarak borítanák el. Megmenekülnek? Nem? Utánuk a madárözön!

Suspense

A Madarak és a hitchcocki életmű kulcsjelenetében a Bodega Bay falucska iskolája előtti padon várakozik a tanítás befejezésére a San Franciscoból érkezett szőke hölgy. Háta mögött a gyermekmászókára rátelepedik egy madár. A nő cigarettára gyújt. Mögötte új madarak telepednek a rácsra. A nő nyugtalanul pillant az iskola felé. Újabb és újabb madarak a mászóka szerkezetén. A nő nyugtalansága növekszik. A madarak száma is. Még mindig nem veszi észre, hogy gyülekező madaraktól feketéllik a rács. Hosszan kitartott beállítás ez.


A hitchcocki suspense jellegzetes példája. Az izgalmas feszültség attól növekszik meg, hogy beígért fordulatra várunk, de az késlekedik bekövetkezni. Hitchcock nem a rémségek bőkezű ajándékozója. Filmjeinek izgalmasságát éppen a bizonytalanságban hagyott néző várakozása teremti meg. A végsőkig ajzott megvárakoztatás. A meglepetés elodázása. Kitolódása a kellemes borzongáson túlra.

A suspense így megnöveli a várakozás jelentőségét. A suspense, mint forma - vagy egyszerűbben: mint technika - tartalommá lesz. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, az aggódó reményteliség költészetévé válik.

A suspense olyasféle élményt ébreszt, mint a gyerekjátékok közül a bújócska. Amíg keressük az elbújtat, növekszik a feszültség; amint megtaláljuk, kioldódik, megszűnik. Csakhogy a rátalálás pillanata lobbanásszerű: bekövetkeztekor ijedtség vegyül nevetéssel. Egyszerre sikolt föl és neveti el magát a gyerek. Ugyanígy a néző is: amikor a feszültség lobbanásszerűen kioldódik - vagyis bekövetkezik végre a remélt rémség - elneveti magát. Meglepetésében? Megkönnyebbülésében?  Vagy mert megszabadult a már kínzóvá hatalmasodó feszültségtől?

Hitchcock munkáiban a rémület és a nevetés egybeesik. Filmjei ezért ironikusnak rémlenek. S jóllehet, a pozsgás, életkedvelő, piknikus úr valóban nem volt mentes az iróniától, tartok tőle, hogy filmjeit csak álintellektuális nagyképűségünk és őszintétlenségünk tartja gúnyosnak. Hitchcock filmjei elmés játékok. De mint a játékok mindegyike: igen komoly dolog.

Molnár Gál Péter
Filmvilág 1983/1.

Madarak (The Birds) - amerikai, 1963. Rendezte: Alfred Hitchcock. Irta: Daphne Du Maurier elbeszélése nyomán Evan Hunter.
Kép: Robert Burks. Szereplők: Rod Taylor (Mitch Brenner), Tippi Hedren (Melanie Daniele), Jessica Tandy (Mrs. Brenner),
Suzanne Pleshette (Annis Hayworth), Veronica Cartwright (Cathy Brenner).
Gyártó: Universal. Feliratos.

[Vissza az Alfred Hitchcock kezdőoldalra!]