Játék a bizonytalansággal
Madarak
Párizsban
Okulva Szép Ernő
sanzonján (" . . . szomorú a moziba egyedül menni"), valamint tapasztalatokat
szerezvén Walt Disney Hófehérke ée a hét törpéjén (a boszorkánytól fölsírtam
ijedtemben, másféle nedvek miatt is ki kellett vinni a moziból, jóllehet: már
öt éves voltam) segítőtársakat igyekeztém toborozni tizenkilene éve Párizsban,
hogy ne kelljen egymagamban végigfélni Hitchcock bemutatott legújabbját,
a Madarakat. Napok múltak hitchcocktalanul,
végül a Saint-Germain-des-Prés körúti Old Navy teraszáról mozitársakat gyűjtöttem
magam köré. Elindultunk a Montparnasse-on levő Rotondeba megtanulmányozni Hitchcock
akkor legújabb rémségét. Előttünk kalapos hölgy, kalapjának egyetlen tolla büszkén
meredt mindaddig, amíg a film kezdete után egy órával támadásra nem lendültek
az emberi faj ellen a madarak. Akkor a kevély madártoll megreszketett és mind
szélesebb kilengésekkel kezdett remegni. Egyik Gauloise-ról a másikra gyújtván
sem bírtam legyűrni növekvő félelmemet. Az ijesztgetésektől szégyenkező némasággal
bandukoltunk a Montparnasaeon. Az októberi kopasz fák egyikén fölcsiripelt egy
veréb. Összerezzentünk. Futottunk néhány lépést. Hátha utánunk jöttek a madarak.
Daphne Du Maurier
A Madarak irodalmi alapanyagának szerzője Daphne Du Maurier, a ma hetvenhét éves irónő. Papája lovagi rangot kapott az angol királytól. Nem íróként, színészként. A családban a nagypapa volt híres ember: a Punch rajzolója. Hírnevét mégsem karikatúrái, hanem egy hírhedett irodalmi siker tartja fenn: a Trilby. A gonosz hipnotizőr Svengali rabságában tartott énekesnő történetét a színpadi változat világszerte körülhordta. Minálunk a Vigszínház sikerdarabja volt Varsányi Irénnel és Hegedűs Gyulával.
Daphne kisasszony harmincegy évesen készíti el legnépszerűbb regényét Rebecca címmel. Ez is színrekerült a Vígszínházban 1943 januárjában A Manderley-ház asszonya címmel. Hasonló címmel forgatta le Hitchcock egyik fullasztó híressé váltját, 1940-ben Laurence Olivierrel a főszerépben. Hitchcock ijesztgetése ebben az ódon kastélyban játszódó történetben visszautalt eredeti kiindulási pontjához, A lowoodi árvához amit filmen Orson Welles és Loretta Young játszott -, s ami nem egyéb, mint Charlotte Bronté Jane Eyre című regényének megfilmesítése. A titokzatos lélektani rémregénnyel a múlt században hatalmas színházi sikert aratott egy színésznőből lett színdarabszabónő, Charlotte BirchPfeiffer, aki átszabta Bronte regényét. színpadra. Vándorszínészeink kedvelt kasszadarabjukkal bekóborolták a magyar hazát előadásaival. Hitchcock pályafutása során BirchPfeiffer Sarolta angol utódához, Daphne Du Maurierhez volt irodalmilag leghűségeaebb. A Manderley-ház asszonyán és a Madarakon kívül megfilmesítette 1938-ban Jamaica vendéglő című regényét is.
Du Maurier kisasszony tudott valamit, ami Hitchcockot lelkesítette. Ismerte a feszültségkeltés fortélyait. Nem vetette meg a gyermeki félelemkeltés mesemodorát. Merészelt és tudott is elevenen mesélni, feszes történeteket kiagyalni. Műveiben él az a képessége, hogy meséi mélyebbnek és talányosabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Ijesztő történetei magukba ölelik a rejtelmességet éa a mindenki számára közértható érthetetlent.
Aki a rémületet kivitte a napfényre
Téli estéken, nyáréjszakákon évszázadok óta rémüldöznek az emberek a lehetséges szörnyűségektől. Fonókban, tengerihántás közben, diákszobákban csiklandós borzongással hallgatják a képtelenül valószerű történeteket élőhalottakról, farkasemberekről, a láp kísérteteiről éa a többi képzeletet izgató lehetséges lehetelenségről.
A
rémmese órája az alkonyat utáni idő. A rémmesék mind sötét erdők fenyegető ágai,
holdfényben úszó kastélyok, éjféli temetőkertek sírhalmai között játszódnak
le. Akár a népmesék, akár a gótikus regények, vagy a romantikus német rémdrámák
ijesztgetési technikáját, hagyományait vizsgáljuk meg: mindenütt az éjszakával,
a meghosszabbodott árnyak borzongató titokzatosságával találkozunk. A sötétség
talányaival. Az éjszaka torkotszorító titkaival. Horace Walpole otrantói
kastélyának kísértete járja be a titokzatos meséket. E kísértetek útrakeltének
óráját hasznosította a világirodalom valamennyi ijesztgetője: Mary Shelley,
a Frankenstein-történet megalkotója és E.A. Poe is, akinek a detektívregényt
köszönhetjük. De adósuk Conan Doyle és Edgar Wallace, a detektívregény klasszikusai
és nyomukban szinte valamennyi moziriogató. Félelem éa sötétség évszázadokon
át összetartoztak.
Hitchcock azonban kivitte a félelmet a napfényre. Megvilágította és körüljárta. Éppen a Madarakkal újította meg az ábrázolást: nem gótikus kastélyok, nem ódon Edwardkori homlokzatok díszletében mondta el rémségeit. (Bár még a Psychoban is viszontlátjuk a Manderley-ház baljós épületét, amint fenyegető némasággal mered elénk a holdfényben.) Hitchcock a Madarak elbeszélésében kivitte a félelmet tág terekbe, a szabad ég alá. Napsütésbe helyezte azt, amiről mindaddig úgy látszott, csak a homály kedvez elbeszélésükhöz.
A Madarak másfajta, modern rémület sornyitója lett. Elvetette a gótikus kellékeket, a fantasztikus környezetet, a titokzatos kalandokat. Nem operált kísértetekkel éa lánccsörgéssel. S lemondott a kísértetek órájáról is. Megmutatta: képesek vagyunk fényes délben is a félelemre. Félünk akkor is, amikor polgártársaink sokasága vesz körül bennünket a déli verőn.
Követői között majd Spielberg a Cápában ismétli meg Hitchcock mutatványát: napsütötte tengerpart nyári fürdőzői között tanulmányozza, miként hatalmasodik el az alaktalan szorongás.
A fényre kitett félelem deromantizálja a mesét. Nem távoli meseidőbe helyezi a torkot szorítót, hanem mindennapi környezetünkben mutatja föl. Ezzel a gesztussal demokratizálja e szorongást. Hiszen a sötétben félő, csakis önmaga fantomjaival eltelt romantikus: individuális szorongó. Napvilágnál azonban látjuk embertársainkat és tudomásul vesszük: őnekik sem jobb. Így fedezi föl Hitchcock a demokratikus félelemérzést. Így teszi kollektív élménnyé a rettegést.
Miért ijesztőek a madarak?
Hitchcock
fölfedezte: az emberek nem az ismeretlentől félnek igazán, hanem a jólismerttől.
Saját lakásunkban jobban félünk, mint a temetőben. Jobban félünk a villanykapcsolótól,
mint a kísértetektől. Hitchcock lajstromba szedte a mai civilizáció szorongásait,
de nem társadalmi fejlődés változtatta meg a romantikus rémmeséket, hanem annak
a világos fölismerése, hogy a titokzatosban mindig is az ismerttől féltek az
emberek. Földöntúli erők, kísértetek, rontó szellemek, jelenések köznapi rosszasággal
rendelkeztek mindig is. Elintézetlen ügyek projektálódtak a mesék rémalakjaiba.
Hitchcock kiiktatta
a fantasztikus elemet. A hétköznapok fantasztikumára nyitott józan pillantást.
Filmjeiben sorra vett helyszíneket, amelyek között a huszadik század embere
különlegesen szorong: egy gyorsvonati folyosót (Londoni
randevú), egy szállodai fürdőszobát (Psycho), egy konyhát (Szétszakadt függöny). Továbbá mitologikusan rémisztő jegyekkel ruházott föl köznapi használati
tárgyakat: egy kulcsot és egy borospalackot (Forgószél), egy nyikorogva kinyíló szellőzőablakot (Zsarolás), egy csónakot (Mentőcsónak), egy hajasbabát (Rémület a színpadon) és baljós tartalmakat kölcsönzött neki.
Az ártalmatlanban fölmutatta az ártót. A mindennapi használattól érdektelenné
szürkültben ráismertetett a rendkívülire. Józanul kiszámított szerkezetei mitologikus
mélységeket nyitottak a mindennapok világában.
A késői Hitchcocknál - tehát amerikai korszakának mozidarabjainál - a néző beavatott az ördögűző szertartásba. Mindannyan tudjuk, miért gyűltünk össze a moziban Alfred Hitchcock hívására. El akarjuk égetni retteneteinket meséi tüzénél. Az előzetes beavatás éa a mesterien kitartott feszültség következtében a derűs képsorokban is baljóslatú előjeleket vélünk fölfedezni. Amikor a Psycho elején egy nyitott ablakon át megpillantjuk a bérelt lakásban ebédidőben találkozó szerelmespárt: tudjuk, nem lesz ennek jó vége! Még el sem kezdődött a történet, még azt sem tudjuk, kikkel lesz dolgunk. S máris biztos: gyilkos indulatok fenyegetik hőseinket. Ugyanígy a Madarak kezdetén a San Francisco-i madárkereskedés derűs pillanatai előre tragikus előérzeteket keltenek a nézőben.
Hitchcock
filmjeiben az ártatlan emberekre leselkedő végzet felcserélődik feszültségre.
A sorsot fölváltja a suspense.
A bizonytalanság. A tragikumérzés átcserélődik kvázi-tragikumra.
Alacsonyan repülnek a madarak: világvége lesz
A filmjei illedelmesebbek egy Viktóriakori társalgási színműnél. Kevesebb nemiséget tartalmaznak G.B. Shawnak a nemiséget közgazdaságilag és a teremtó erő szemszögéből vizsgáló színdarabjainál. Szülői munkaközösségek hormonzavaros elnöknői is bízvást megnézhetik filmjeit, amik azonban rejtett szexuális jelképekkel telítettek.
A Psychoban ez nyilvánvaló. A pszichopata
fallikus konyhakéssel támad áldozatára a Londoni
randevú gyilkos vasúti folyosója, a Forgószél pincelabirintusa – vagy ugyanebbena filmben az atomtitokhoz vezető kulcs
– hasonlóan nemi jelképek is.
A Madarak már a Psychoban
előlegezik magukat: a motelbeli gyilkosságot megelőző feszült képsorokban kitömött
madarak agresszív üvegszemükkel pillantanak a kiszemelt áldozatra. A Madarak álomszerű film. Haragos támadás indul benne az emberiség ellen. A madarak inváziója.
Az óceánmenti városka lakói között Szent Bertalan éjszakát rendeznek a rémálomszerűen
sokasodó madarak. Van a mesének paziehoanalitikus olvashatósága is. Természetesen:
ez nem jut eszünkbe vetítés közben. A kemény, támadó madárcsőröket nem azonosítjuk
a hím ivarszervekkel. Inkább összekötjük képzeletben bombázással, vagy egy rakéta
agresszív orrával. Mégis, hozzátartozik Hitchcock filmjeinek hatásához,
hogy a cselekmény felülete legalább annyira kimunkált, mint a történet jelképesen
értelmezhető, rejtőzködő mélye.
Egy nekivadult apajogú társadalom készül itt elpusztítani minden emberit. Archetipálisan elmerült emlékeink mellett a hatás eléréséért a rendező hivatkozik mindarra a rejtett félelemérzésre, amit mindenki ismer, aki felé repült már kalickájából kiszabadult kanárimadár. A karmával hajba akadó, csőrével szemet veszélyeztető madarak ingerlő képe abnormálisan nagyítódott föl bibliai fenyegetésűvé a filmben. A záró képsoron elindul a Noé-szerű család autója. Mintha az egész Földet madarak borítanák el. Megmenekülnek? Nem? Utánuk a madárözön!
Suspense
A Madarak és a hitchcocki életmű kulcsjelenetében
a Bodega Bay falucska iskolája előtti padon várakozik a tanítás befejezésére
a San Franciscoból érkezett szőke hölgy. Háta mögött a gyermekmászókára rátelepedik
egy madár. A nő cigarettára gyújt. Mögötte új madarak telepednek a rácsra. A
nő nyugtalanul pillant az iskola felé. Újabb és újabb madarak a mászóka szerkezetén.
A nő nyugtalansága növekszik. A madarak száma is. Még mindig nem veszi észre,
hogy gyülekező madaraktól feketéllik a rács. Hosszan kitartott beállítás ez.
A hitchcocki suspense jellegzetes példája. Az izgalmas feszültség attól növekszik
meg, hogy beígért fordulatra várunk, de az késlekedik bekövetkezni. Hitchcock
nem a rémségek bőkezű ajándékozója. Filmjeinek izgalmasságát éppen a bizonytalanságban
hagyott néző várakozása teremti meg. A végsőkig ajzott megvárakoztatás. A meglepetés
elodázása. Kitolódása a kellemes borzongáson túlra.
A suspense így megnöveli a várakozás jelentőségét. A suspense, mint forma - vagy egyszerűbben: mint technika - tartalommá lesz. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, az aggódó reményteliség költészetévé válik.
A suspense olyasféle élményt ébreszt, mint a gyerekjátékok közül a bújócska. Amíg keressük az elbújtat, növekszik a feszültség; amint megtaláljuk, kioldódik, megszűnik. Csakhogy a rátalálás pillanata lobbanásszerű: bekövetkeztekor ijedtség vegyül nevetéssel. Egyszerre sikolt föl és neveti el magát a gyerek. Ugyanígy a néző is: amikor a feszültség lobbanásszerűen kioldódik - vagyis bekövetkezik végre a remélt rémség - elneveti magát. Meglepetésében? Megkönnyebbülésében? Vagy mert megszabadult a már kínzóvá hatalmasodó feszültségtől?
Hitchcock munkáiban a rémület és a nevetés egybeesik. Filmjei ezért ironikusnak rémlenek. S jóllehet, a pozsgás, életkedvelő, piknikus úr valóban nem volt mentes az iróniától, tartok tőle, hogy filmjeit csak álintellektuális nagyképűségünk és őszintétlenségünk tartja gúnyosnak. Hitchcock filmjei elmés játékok. De mint a játékok mindegyike: igen komoly dolog.
Molnár Gál Péter
Filmvilág 1983/1.
Madarak (The Birds) - amerikai, 1963. Rendezte: Alfred Hitchcock. Irta:
Daphne Du Maurier elbeszélése nyomán Evan Hunter.
Kép: Robert Burks. Szereplők: Rod Taylor (Mitch Brenner), Tippi Hedren (Melanie
Daniele), Jessica Tandy (Mrs. Brenner),
Suzanne Pleshette (Annis Hayworth), Veronica Cartwright (Cathy Brenner).
Gyártó: Universal. Feliratos.