Játék a bizonytalansággal
A Madarak irodalmi alapanyagának szerzője Daphne Du Maurier, a ma hetvenhét éves irónő. Papája lovagi rangot kapott az angol királytól. Nem íróként, színészként. A családban a nagypapa volt híres ember: a Punch rajzolója. Hírnevét mégsem karikatúrái, hanem egy hírhedett irodalmi siker tartja fenn: a Trilby. A gonosz hipnotizőr Svengali rabságában tartott énekesnő történetét a színpadi változat világszerte körülhordta. Minálunk a Vigszínház sikerdarabja volt Varsányi Irénnel és Hegedűs Gyulával. Daphne kisasszony harmincegy évesen készíti el legnépszerűbb regényét Rebecca címmel. Ez is színrekerült a Vígszínházban 1943 januárjában A Manderley-ház asszonya címmel. Hasonló címmel forgatta le Hitchcock egyik fullasztó híressé váltját, 1940-ben Laurence Olivierrel a főszerépben. Hitchcock ijesztgetése ebben az ódon kastélyban játszódó történetben visszautalt eredeti kiindulási pontjához, A lowoodi árvához amit filmen Orson Welles és Loretta Young játszott -, s ami nem egyéb, mint Charlotte Bronté Jane Eyre című regényének megfilmesítése. A titokzatos lélektani rémregénnyel a múlt században hatalmas színházi sikert aratott egy színésznőből lett színdarabszabónő, Charlotte BirchPfeiffer, aki átszabta Bronte regényét. színpadra. Vándorszínészeink kedvelt kasszadarabjukkal bekóborolták a magyar hazát előadásaival. Hitchcock pályafutása során BirchPfeiffer Sarolta angol utódához, Daphne Du Maurierhez volt irodalmilag leghűségeaebb. A Manderley-ház asszonyán és a Madarakon kívül megfilmesítette 1938-ban Jamaica vendéglő című regényét is. Du Maurier kisasszony tudott valamit, ami Hitchcockot lelkesítette. Ismerte a feszültségkeltés fortélyait. Nem vetette meg a gyermeki félelemkeltés mesemodorát. Merészelt és tudott is elevenen mesélni, feszes történeteket kiagyalni. Műveiben él az a képessége, hogy meséi mélyebbnek és talányosabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Ijesztő történetei magukba ölelik a rejtelmességet éa a mindenki számára közértható érthetetlent.
Téli estéken, nyáréjszakákon évszázadok óta rémüldöznek az emberek a lehetséges szörnyűségektől. Fonókban, tengerihántás közben, diákszobákban csiklandós borzongással hallgatják a képtelenül valószerű történeteket élőhalottakról, farkasemberekről, a láp kísérteteiről éa a többi képzeletet izgató lehetséges lehetelenségről.
Hitchcock azonban kivitte a félelmet a napfényre. Megvilágította és körüljárta. Éppen a Madarakkal újította meg az ábrázolást: nem gótikus kastélyok, nem ódon Edwardkori homlokzatok díszletében mondta el rémségeit. (Bár még a Psychoban is viszontlátjuk a Manderley-ház baljós épületét, amint fenyegető némasággal mered elénk a holdfényben.) Hitchcock a Madarak elbeszélésében kivitte a félelmet tág terekbe, a szabad ég alá. Napsütésbe helyezte azt, amiről mindaddig úgy látszott, csak a homály kedvez elbeszélésükhöz. A Madarak másfajta, modern rémület sornyitója lett. Elvetette a gótikus kellékeket, a fantasztikus környezetet, a titokzatos kalandokat. Nem operált kísértetekkel éa lánccsörgéssel. S lemondott a kísértetek órájáról is. Megmutatta: képesek vagyunk fényes délben is a félelemre. Félünk akkor is, amikor polgártársaink sokasága vesz körül bennünket a déli verőn. Követői között majd Spielberg a Cápában ismétli meg Hitchcock mutatványát: napsütötte tengerpart nyári fürdőzői között tanulmányozza, miként hatalmasodik el az alaktalan szorongás. A fényre kitett félelem deromantizálja a mesét. Nem távoli meseidőbe helyezi a torkot szorítót, hanem mindennapi környezetünkben mutatja föl. Ezzel a gesztussal demokratizálja e szorongást. Hiszen a sötétben félő, csakis önmaga fantomjaival eltelt romantikus: individuális szorongó. Napvilágnál azonban látjuk embertársainkat és tudomásul vesszük: őnekik sem jobb. Így fedezi föl Hitchcock a demokratikus félelemérzést. Így teszi kollektív élménnyé a rettegést.
Hitchcock kiiktatta
a fantasztikus elemet. A hétköznapok fantasztikumára nyitott józan pillantást.
Filmjeiben sorra vett helyszíneket, amelyek között a huszadik század embere
különlegesen szorong: egy gyorsvonati folyosót (Londoni
randevú), egy szállodai fürdőszobát (Psycho), egy konyhát (Szétszakadt függöny). Továbbá mitologikusan rémisztő jegyekkel ruházott föl köznapi használati
tárgyakat: egy kulcsot és egy borospalackot (Forgószél), egy nyikorogva kinyíló szellőzőablakot (Zsarolás), egy csónakot (Mentőcsónak), egy hajasbabát (Rémület a színpadon) és baljós tartalmakat kölcsönzött neki. A késői Hitchcocknál - tehát amerikai korszakának mozidarabjainál - a néző beavatott az ördögűző szertartásba. Mindannyan tudjuk, miért gyűltünk össze a moziban Alfred Hitchcock hívására. El akarjuk égetni retteneteinket meséi tüzénél. Az előzetes beavatás éa a mesterien kitartott feszültség következtében a derűs képsorokban is baljóslatú előjeleket vélünk fölfedezni. Amikor a Psycho elején egy nyitott ablakon át megpillantjuk a bérelt lakásban ebédidőben találkozó szerelmespárt: tudjuk, nem lesz ennek jó vége! Még el sem kezdődött a történet, még azt sem tudjuk, kikkel lesz dolgunk. S máris biztos: gyilkos indulatok fenyegetik hőseinket. Ugyanígy a Madarak kezdetén a San Francisco-i madárkereskedés derűs pillanatai előre tragikus előérzeteket keltenek a nézőben. Hitchcock
filmjeiben az ártatlan emberekre leselkedő végzet felcserélődik feszültségre.
A sorsot fölváltja a suspense. Alacsonyan repülnek a madarak: világvége lesz A filmjei illedelmesebbek egy Viktóriakori társalgási színműnél. Kevesebb nemiséget tartalmaznak G.B. Shawnak a nemiséget közgazdaságilag és a teremtó erő szemszögéből vizsgáló színdarabjainál. Szülői munkaközösségek hormonzavaros elnöknői is bízvást megnézhetik filmjeit, amik azonban rejtett szexuális jelképekkel telítettek.
Egy nekivadult apajogú társadalom készül itt elpusztítani minden emberit. Archetipálisan elmerült emlékeink mellett a hatás eléréséért a rendező hivatkozik mindarra a rejtett félelemérzésre, amit mindenki ismer, aki felé repült már kalickájából kiszabadult kanárimadár. A karmával hajba akadó, csőrével szemet veszélyeztető madarak ingerlő képe abnormálisan nagyítódott föl bibliai fenyegetésűvé a filmben. A záró képsoron elindul a Noé-szerű család autója. Mintha az egész Földet madarak borítanák el. Megmenekülnek? Nem? Utánuk a madárözön!
A Madarak és a hitchcocki életmű kulcsjelenetében
a Bodega Bay falucska iskolája előtti padon várakozik a tanítás befejezésére
a San Franciscoból érkezett szőke hölgy. Háta mögött a gyermekmászókára rátelepedik
egy madár. A nő cigarettára gyújt. Mögötte új madarak telepednek a rácsra. A
nő nyugtalanul pillant az iskola felé. Újabb és újabb madarak a mászóka szerkezetén.
A nő nyugtalansága növekszik. A madarak száma is. Még mindig nem veszi észre,
hogy gyülekező madaraktól feketéllik a rács. Hosszan kitartott beállítás ez. A suspense így megnöveli a várakozás jelentőségét. A suspense, mint forma - vagy egyszerűbben: mint technika - tartalommá lesz. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, az aggódó reményteliség költészetévé válik. A suspense olyasféle élményt ébreszt, mint a gyerekjátékok közül a bújócska. Amíg keressük az elbújtat, növekszik a feszültség; amint megtaláljuk, kioldódik, megszűnik. Csakhogy a rátalálás pillanata lobbanásszerű: bekövetkeztekor ijedtség vegyül nevetéssel. Egyszerre sikolt föl és neveti el magát a gyerek. Ugyanígy a néző is: amikor a feszültség lobbanásszerűen kioldódik - vagyis bekövetkezik végre a remélt rémség - elneveti magát. Meglepetésében? Megkönnyebbülésében? Vagy mert megszabadult a már kínzóvá hatalmasodó feszültségtől? Hitchcock munkáiban a rémület és a nevetés egybeesik. Filmjei ezért ironikusnak rémlenek. S jóllehet, a pozsgás, életkedvelő, piknikus úr valóban nem volt mentes az iróniától, tartok tőle, hogy filmjeit csak álintellektuális nagyképűségünk és őszintétlenségünk tartja gúnyosnak. Hitchcock filmjei elmés játékok. De mint a játékok mindegyike: igen komoly dolog.
Madarak (The Birds) - amerikai, 1963. Rendezte: Alfred Hitchcock. Irta:
Daphne Du Maurier elbeszélése nyomán Evan Hunter. |