Mára abbahagytam az egészet. Nem vesztegethetem a filmidőt a hóbortjaimra. Szeretem kihasználni a filmvásznat, megtölteni minden egyes kockáját, de nem szeretek a cselekmény rovására művészkedni. Mára már úgy gondolom, hogy a vágásnak és a forgatókönyv szerkezetének a lehető legészrevehetetlenebbnek kell lennie; csak a jellemek kibontása foglalkoztat, és az, hogy a történetet mindenféle rendezői "sajátosságok" nélkül világosan meséljük el.

Hitvallásom, hogy mozgóképeket csinálunk. A legtöbben megfeledkeznek erről. A film képi világának kell érdekesnek lennie, a kép a lényeg, az elsődleges. Úgy kell elmondanom a történetet, hogy a közönség ne kezdjen el nyugtalankodni, ha a moziban lerobban a hangberendezés - a képi történésnek feltétlenül le kell kötnie a nézőt. Természetesen a hangnak is megvan a maga helye és szerepe, de a némafilmes gyakorlat sokat számít manapság. A haditengerészetnél úgy gondolják, hogy azokból válhat igazán jó tengerész, akik hajdani elavult hajókon tanulták meg a szakmát. Hasonlóképpen én is azt vallom, hogy azoknak az amerikai és brit fiatalembereknek, akik most készülnek a film világába betörni, először a némafilm technikáját kellene elsajátítaniuk.

A stúdiókban a látvánnyal túl keveset, az írással túl sokat foglalkoznak. Sokan lepedőnyi papírokat firkálnak tele hosszas párbeszédekkel, instrukciók tömkelegével, és azt hiszik, hogy ez elegendő. Ám ez sehova sem vezet. Az a szokás is egyre terjed, hogy a forgatókönyvnek csak a párbeszédes részét olvassák. Én helytelenítem ezt a lustaságot, amely figyelmen kívül hagyja az akciót; ezt a vakságot, amely képtelen kiolvasni az akciót a történetből, vagy ha úgy tetszik, vizuálissá alakítani a történéseket.

Ha belekezdek egy filmbe, papír nélkül teszem. Elképzelem a történetet, fejemben ilyenkor elmosódó képek sorjáznak váltakozó hátterek előtt. Sűrűn előfordul, hogy először a hátteret tálálom ki, és ahhoz keresek történetet. Így volt ez A férfi, aki túl sokat tudott esetében is. Elképzeltem az Alpok hófödte csúcsait, no meg London gyéren megvilágított sikátorait, aztán egyszerűen beléjük helyeztem a történetet és a figurákat.

Csak azért, mert a képet részesítem előnyben, még nincs szó arról, hogy megvetném a hangot, de amikor azzal érvelnek, hogy a hangosfilm rendezője sokkal több témából válogathat, azt felelem: de kevesebbekhez szól. Ami a szemnek szól, az univerzális, ami a fülnek, az lokális.

Nyílt lapokkal játszom. Amikor bevezettem a később "Hitchcock kézjegyeként" legendássá vált technikát, akkor sem köntörfalaztam. Igaz azonban: szeretem, ha a közönség csak találgatni tudja, mi történik majd a következő pillanatban. Az izgalmat fokozatosan, de biztosan építem fel, s a thrillerekben a crescendóig fokozom. Nem lehetnek félmegoldások; minden másodpercben tudnom kell, hova akarok eljutni. Az egésznek annyi a titka, hogy betéve kell tudni a forgatókönyvet. Akkor automatikusan tudja az ember minden, egymást követő jelenet tempóját, és már nem számít, hogy a helyes sorrendben vesszük-e fel őket. Vigyázni kell azonban, hogy túl gyors se legyen film. Ez végzetes hiba lehet. Mindig az eszünkben kell tartani: a hiába fújom kívülről a történetet, a közönség fokozatosan emészti meg. Máskülönben a film túl vázlatos lesz ahhoz, hogy érthető legyen.

Színészeimnek is hús-vér embereket kell alakítaniuk. Eltökélt szándékom, hogy ezt az eszményi állapotot elérjem, bár feltehetőleg emiatt beszélik, hogy a filmjeimben ki nem állhatom a nőket. Nem utálom őket, de ha nálam óhajtanak játszani, akkor ne számítsanak arra, hogy hihetetlenül szépek és csábítóak lehetnek. A női varázsnak semmi köze a valósághoz, pedig nézetem szerint a sikeres film létrehozásának kulcsa a valószerűség. Egy feltűnően szép nő, aki bolyhos pongyolájában csábosan vonul fel-alá a díszletek között, dekorációnak jó lehet, de egyáltalán nem használ a filmnek.

Gyűlölöm, ha egy színésznő azon igyekezetében, hogy előkelő hölgynek tűnjék, hideg lesz és élettelen, viszont semmi sem okoz nagyobb gyönyörűséget, mint kiölni egy kóristalányból a páváskodást. Én nem kérek sokat a színésznőimtől, nem várom el, hogy meg tudják formálni a legkülönfélébb jellemeket, de hús-vér embereknek kell lenniük. Ezért fosztottam meg Madeleine Carrollt méltóságától és vonzerejétől a Harminckilenc lépcsőfokban, és ugyanezt tettem a Titkos ügynökben is. Ez utóbbiban Carrollt először arcpakolásban pillantjuk meg!

A valóság mellett nagy hangsúlyt fektetek a komikumra. A komikum furcsamód drámaibbá teszi a filmet. Egy színdarab esetében minden felvonás után van időnk átgondolni a történteket. A filmben a szüneteket a kontrasztok pótolják, és ha a film drámai vagy tragikus, a legkézenfekvőbb kontraszt a komikum lehet. Minden filmemben igyekszem éles kontrasztokat tenni. A drámai szituáció feszültségét a végsőkig fokozom, és a csúcspont után, mielőtt azonban laposodni kezdene a történet, komikumban oldom fel a feszültséget. Ezek után már biztonságban érezhetem magam a film végét illetően. Viszont ha egy film ellenpontozás nélkül vánszorgott el a végkifejletig, csúcspont helyett valószínűleg a mélypontra jut. Amitől az isten óvjon.

Célom, hogy a néző pezsdítő, egészséges szellemi izgalmat éljen át. A civilizáció annyira véd és oltalmaz bennünket, hogy a tapasztalat szintjén, "első kézből" már nem jutunk elegendő borzongáshoz. Éppen ezért, hogy el ne tunyuljunk teljesen, hogy meg ne alvadjon ereinkben a vér, a borzongást mesterségesen kell előidéznünk, s erre a film a legalkalmasabb médium. A férfi, aki túl sokat tudott, a Harminckilenc lépcsőfok és legutóbb a Titkos ügynök jelszava az volt: minél több velőig ható borzongás, annál jobb! Ugyanakkor az általam előidézett borzongás nemn a horrorfilmek rémülete, hanem pezsdítő, egészséges dolog, melyre mindig is nagy volt a kereslet.

Mindenekelőtt azonban: a kép. Némi hang sem árt persze, de csak akkor, amikor a történetből természetesen következik. Én a moziba járót a székéhez akarom szegezni a sztorimmal, a váratlan izgalmakkal, a komikummal, a valószerűséggel, a beszédes hátterekkel, végül pedig a hús-vér szereplőkkel, ezért isten óvja azt a színésznőt, aki a díszleteim közé merészkedik, és...!

[Végül annyit: nagyon szerencsés voltam. Az ötletem, a módszereim, a trükkjeim mind szabadon megvalósulhatnak. Megengedték, hogy kísérletezzem. Mindezt egy embernek köszönhetem, Michael Balconnak. Balcon, aki a Gaumont-British stúdiók gyártásvezetője, már az indulásomtól kezdve felkarolt. Ő engedte meg, hogy kiéljem filmes szeszélyeimet, és ezért hálás vagyok neki.]