FILMES
EMLÉKEIM
(részlet)
RÉMÁLOM
Visszatekinteni néha mulatságos, néha pedig nyomasztó. Általában nem is szívesen teszem. Jobban szeretek előre nézni. Inkább érdekel a következő pillanat, mint a múlt, mégis úgy vélem, van némi előnye elmerengeni azon, ami megtörtént, szemben azzal, ami bekövetkezhet. Segít felismerni tévedéseinket, s valamiféle mértéket ad.
Ha már úgy döntöttem, belevágok, rendesen akarom csinálni, ezért most visszakanyarodom a filmhez való kapcsolatom hajnalához.
Első filmes munkámat rövid kitérő után készítettem - előbb egy mérnöki
iroda műszaki rajzolója, majd egy biztosítási cég alkalmazottja voltam -, akkor,
amikor a régi islingtoni Famous Players Company feliratírója lettem.
Még Islingtonban voltam,
amikor Michael Balcon - akinek kimondhatatlanul sokkal tartozom - létrehozta
a Gainsborough Companyt, és átvette a stúdiók irányítását. Szerteágazó munkaköreimben
a filmkészítés minden területén alapos és átfogó tudásra tettem szert. Voltam
író, díszletes, rendezőasszisztens, gyártásvezető, néha pedig mindez egy személyben.
Már
korábban is játszottam a gondolattal, hogy saját filmet csináljak, s ezzel kapcsolatban
elárulok egy titkot. Egészen fiatal koromban rendeztem egy filmet, amelyről
szinte biztos, hogy sohasem hallottak. Nem megbízásra készítettem; néhány rokonomat
magával ragadta a lelkesedésem, és anyagi támogatásuk lehetővé
tette, hogy egy saját filmet forgassak. Rájuk való tekintettel nem említem a
szereplők nevét, akik részt vettek benne. Attól tartok, ezt a filmet sosem vetítették
moziban.
Talán
akkor kezdődött minden. Nem hittem volna, hogy első valódi rendezésem sokkal
nagyobb megpróbáltatásokat tartogat
a számomra. Azt hiszem, egész életem legszörnyűbb élménye volt. Bár azóta több
mint tíz év telt el, a sok kín ésgyötrelem
a mai napig élénken él az emlékezetemben. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor
borzalmasan éreztem magam.
A
film, A gyönyörök kertje egy német
cég támogatásával készült. Michael Balcon, aki mindenkit megelőzve "importált"
amerikai sztárokat Európába, ezúttal Virginia Valiit szerződtette a főszerepre.
Valli akkor érte el karrierje csúcsát - káprázatos volt, hihetetlenül népszerű,
igazi sztár. Már az is óriási eseménynek számított, hogy Európába készül filmet
forgatni. Sajnos a forgatást végig balszerencse kísérte; csupa nehézség és kellemetlenség,
részben azért, mert külföldön kellett rendeznem, ráadásul németül. Bár a vállalat
stúdiói Münchenben voltak, a legtöbb jelenetet a Comói-tónál vettük fel.
ZŰR
A VÁMNÁL
Münchenből Genovába tartottam, ezalatt Alma
Reville - aki ma a feleségem, akkoriban azonban a rendezőasszisztensem volt
Cherbourg-ba utazott, hogy az óceánjárónál fogadja Virginia Vallit. A Comói-tóhoz
kellett kísérnie, ahol vártam őket. Már az utazás előtt balul ütött ki minden.
A müncheni állomásra taxival mentünk. Én Miles Manderrel, a film főszereplőjével
és néhány operatőrrel ültem egy kocsiban. Öt perccel a vonat indulása előtt
értünk az állomásra, és Miles felszállás közben jött rá, hogy sminkes táskáját
a taxiban felejtette. Gyorsan kitaláltuk, hogyan jöhet majd utánunk, miután
visszaszerezte a táskát: el kellett volna érnie a következő genovai vonatot,
mi pedig az állomáson vártuk volna. Végül szerencsénk volt, a vonatunk ugyanis
fél órával később indult, így Miles még időben visszaért a sminkkészletével
együtt.
A legközelebbi akadályba
a Brenner-hágónál botlottunk, amikor az olasz határon igyekeztünk átjutni. A
vámvizsgálaton felszabadultan közöltük: "Nincs semmi elvámolni valónk",
nem számolva azzal,
hogy nagyon is volt. Egy éles szemű vámtiszt azonban megtalálta és lefoglalta
a filmtekercseket. Ez volt minden nyersanyagunk; nélküle annyit értünk, mint
a mozi vetítővászon nélkül.
AZ
ELLOPOTT PÉNZ
Annak érdekében,
hogy visszakapjuk a filmet, egyezkedni kezdtünk a tiszttel - valamilyen elfogadható
bírságot próbáltunk kialkudni -, majd továbbindultunk Genova felé, reménykedve,
hogy rendben visszajut hozzánk. Telt-múlt az idő, de a film nem érkezett meg.
Végül el. kellett mennünk Milánóba új, drága nyersanyagért. Az emberünk persze
akkor tért vissza a beszerzőkörútról, amikor a lefoglalt csomag is megérkezett.
Másnap lementünk a kikötőbe forgatni. Ott ért életem legnagyobb csapása.
Kiderült, hogy az összes pénzünket ellopták, mindazt a 10 000 lírát, ami a költségeinket
fedezte volna. Ugyszólván nincstelen lettem. Eszeveszetten próbáltam mindenhonnan
kölcsönt szerezni, de csak annyi pénz gyűlt össze, amennyi Alassióba utazásunkig
elég volt.
Alassióban
tömegjeleneteket kellett felvennem, amihez a helyiekre is szükségem volt. Ötezer
emberre, akik egytől egyig remek tréfának tekintették az egész forgatást. Az
volt a dolguk, hogy végignézzék, amint Miles Mander kivonszol a tengerből egy
holttestet, de az arcukból ítélve inkább arra lehetett következtetni, hogy valami
kabarétréfát néznek. A legjobb "jelenet" a kritikus pillanatban megsemmisült,
ugyanis egy olasz asszony fogta magát, és átsétált a kamera lencséje előtt.
Nagyon szerettem volna megmondani neki a véleményem, de egy szót sem tudtam
olaszul. Valahogy aztán befejeztük a forgatást Alassióban.
Miután a saját költségemen Londonba telefonáltam ötven font kölcsönért, visszatértünk a Comói-tó legnívósabb és legdrágább szállodájába. Annyi pénz sem volt a zsebünkben, hogy egy üdítőt vehessünk. Miss Reville eközben a cherbourg-i kikötőben várta Virginia Vallit. Mivel nem sokkal azelőtt Tom Mix európai felbukkanását óriási csinnadrattával ünnepelték meg, Valli érthető módon hasonló fogadtatásra számított. Ehelyett azonban 152 cm magas, kicsi, vékony feleségem várta.
KELLEMETLEN MEGLEPETÉS
Virginia Valli meglepetésénél csak Miss Reville-é volt nagyobb. Azt hitte, a színésznő egyedül érkezik, ámde Valli Hollywood aktuális üdvöskéjével, Carmelita Geraghtyval szállt ki a hajóból. Ezek ketten nemcsak együtt utaztak, hanem feltett szándékuk volt együtt is maradni. Mire a feleségem a két színésznőnek minden szükséges holmit megvásárolt, elfogyott a pénze. Amikor megérkeztek a tóhoz, ugyanolyan szegény volt, mint én. Első nap esett, amikor pedig Vallival kezdtünk forgatni, hideg verejtékben úsztam. Igyekeztem leplezni, hogy ez az első rendezésem. A gondolattól is elborzadtam, mit szólna az ünnepelt hollywoodi sztár, ha rájönne, hogy egy kezdő amatőr kísérletezése kedvéért kellett átküzdenie magát Európába.
Szó szerint rettegtem attól, hogy instruáljam. Fogalmam sincs, hányszor kérdeztem meg leendő feleségemet, hogy ezt vagy azt jól csináltam-e? És ő, a drága lélek, egyfolytában bátorított, esküdözve, hogy fantasztikus voltam. Virginia Valli pedig a kamera túloldalán fenséges ösztönösséggel játszott a lélektani drámában.
A Londonból idejében megérkezett ötven font csupán töredékrésze volt
a szükséges kiadásoknak. Ezúttal Münchenbe telefonáltam, hogy pénzt szerezzek,
de csak annyi pénzt ígérhettek, amennyi a folyó költségeket fedezte volna. Közeledett
a hotelszámla kiegyenlítésének pillanata, ám pénzem nagy részét elköltöttem
a produkcióra. A forgatás elég simán ment. Minden, amit akartunk, rajta volt
a tekercsen, ám a fenyegető hotelszámla sötét árnyékként telepedett a lelkemre.
"PISZKOS TRÜKK"
Elérkezett a rettegett nap. Kétségbeesésemben eszembe jutott, mi lenne,
ha Carmelita jelenlétét használnám ürügyként, hogy Virginia Vallitól egy kis
pénzt csikarjak ki. Nem érdekelt, hogy efféle tréfát űzni egy sztárral aligha
felel meg a rendezői etikának. Mint a férfiak általában, Miss Reville-re hagytam
a piszkos munkát. Elhitette a színésznővel, hogy a barátnője váratlan megjelenése
miatt nem tudunk eleget tenni kötelezettségeinknek, majd megkérdezte, hogy ki
tudna-e segíteni minket némi készpénzzel?
Nem voltam jelen a beszélgetésnél. A nők úgyis sokkal diszkrétebben oldják meg
az ilyen helyzeteket. Mindenesetre Miss Reville diadalmasan tért vissza a Virginia
Vallitól szerzett párszáz dollárral.
Miután kiegyenlítettem a számlát, maradt tíz angol fontnak megfelelő
dollárom. Gondosan kiszámítottam mindent: éppen annyi pénzem volt, hogy München
felé külön kupét fizethessek Vallinak (a többiek hagyományos fülkékben kellett
hogy aludjanak).
A szerencse még mindig elkerült. A következő csapás akkor ért, amikor kiderült, hogy Virginia Valli poggyásza szépszámú hatalmas útiládából áll, ami újabb hat font extraköltséget jelentett. Még így is maradt elég pénz, hogy a színészek étkezhessenek, nekünk persze néhány szendviccsel kellett beérnünk. Ekkor azonban ránk mosolygott a szerencse. Amikor Valli fülkéjébe küldtem valakit, hogy tudja meg, mit kíván enni a színésznő, a következő választ kaptam: "Miss Valli nem szereti a külföldi vonatokon felszolgált kosztot, ezért hozott magával néhány szendvicset a hotelból".
ÖTVEN SHILLINGNYI VAGYON
A szerencse ismét hátat fordított nekünk. A vonat késett. Amikor megérkezett
Zürichbe, a müncheni gyors már fél órája kifutott. Reggelig nem indult több
vonat, ami azt jelentette, hogy egy éjszakára meg kellett szállnunk valahol.
Lehordtuk a különböző útiládákat és felszereléseket a vonatról. Még én is segítettem.
Sokba került. Az egyik láda sarkával sikerült eltalálnom a vonatablakot és a
galvanizált üveg ezernyi szilánkra tört. A kis baleset harminc shillinget vitt
el. Maradt körülbelül
két font tíz shillingünk. Tudtam jól, hogy ennyi nem elég egy filmsztárhoz méltó
szálláshely kifizetésére. Újra blöffölnöm kellett. Azt állítottam, hogy muszáj
közvetlenül az állomás mellett megszállnunk. Így egy kicsi, szerény, hétköznapi
zürichi hotelt ért a váratlan, nem mindennapi megtiszteltetés, hogy egy híres
hollywoodi filmcsillagot egy egész éjszakára vendégül láthat.
A VISZONTAGSÁG VÉGE
Hála istennek,
Virginia Valli csak zsemlét és kávét kért másnap reggelire. Kifizettem a számlát,
és megszámoltam az aprót. Éppen csak arra volt elég, hogy Vauinak és útitársának
megrendeljünk egy ebédet a vonaton. Felszálltunk
a müncheni vonatra. Amikor az étkezés felől érdeklődtem, hasonló választ kaptam,
mint előző nap: Miss Valli még mindig nem óhajt külföldi vonaton enni. Ettünk
hát helyette! Pontosan egy pfenniggel - amely a legkisebb német pénzegység,
kevesebb, mint negyed penny - a zsebemben érkeztem meg Münchenbe.
Így végződött első rendezői próbálkozásom - és megpróbáltatásom. Ma már
inkább úgy hangzik, mint egy erőltetett filmforgatókönyv, pedig higgyék el,
az utolsó szóig igaz minden. Amennyire tudom, Virginia Valli a mai napig nem
tud a
A gyönyörök kertje hátterében lezajlott komikus epizódokról. Maga
a film szerencsére elég sikeres volt. Bár
rendezői karrierem viharosan kezdődött, később a sikert kihasználva csendesebb
vizekre eveztem. A következő években számos érdekes filmben, számos híres vagy
egykor híres színésszel dolgoztam; sőt, nekem tulajdonítják több, ma már jól
ismert filmszínész felfedezését.
Kétségtelen, hogy nagyon szerencsésen válogattam az újoncok közül, pedig
sohasem vadásztam új tehetségekre. Az volt csupán a célom, hogy a saját filmjeimhez
megtaláljam a legmegfelelőbb színészt. Volt
például egy jelenet a Könnyed erkölcsökben
(Easy Virtue), melyben egy fiatalember megkérte egy lány (Isabel Jeans)
kezét, aki telefonon válaszolt az ajánlatra. Az volt az elképzelésem, hogy a
kamera mindvégig a telefonkezelő arcát mutatja közeliben, aki kihallgatja
őket, hogy a közönség róla olvashassa le a férfi ajánlatát, a lány visszautasító
válaszát, a fiú újabb próbálkozását és a végső igent.
Nem volt könnyű jelenet.
Megnéztem egy lányt, de nem tetszett, aztán eszembe jutott Benita Hume, akit
egyszer egy Seymour Hicks darabban láttam játszani, és elhívtam próbafelvételre.
Tökéletes alakítást nyújtott. Bár csupán egy vagy két percig volt látható a
vásznon, a szakmai bemutatón tapsvihar kísérte
szereplését, és a sajtó is áradozott. Azóta nem rendeztem őt, és gyakran elgondolkodom,
vajon emlékszik-e egyáltalán erre a filmre.
GORDON
HARKER FELFEDEZÉSE
A legtöbb "felfedezésem" hasonló módon alakult: megláttam valakit a színpadon, és később eszembe jutott, hogy épp megfelelne aktuális filmem egyik szerepére. Ian Huntert például a Lefelé a lejtőnnel (Downhill) indítottam el a filmes pályán, miután a St. Martin Színházban láttam egy Basil Dean-darabban, éppen amikor szereplőket kerestem a filmhez, és úgy véltem, az egyik szerep illene hozzá.
De Gordon Harkert is színházban fedeztem fel. A szorító (The Ring) című film forgatásakor épp egy cockney-figurát kerestem Carl Brisson helyett, amikor a Wyndham Színházba tévedtem Edgar Wallace The Ringen című darabjára. Harker épp egy cockney-figurát alakított, és rögtön tudtam, hogy ő az én emberem. Mindig úgy éreztem, Harker tehetségének eltékozlása, hogy szinte kivétel nélkül cockney-szerepkört kap. Talán emlékeznek, A farmer feleségében (The Farmer's Wife) egy devoni béres szerepét osztottam rá, és remek munkát végzett. Harker kiváló karakterszínész volt.Bizonyos szempontból - a két főszereplő számára legalábbis - A farmer felesége tragikus film volt. Jameson Thomasnak, a sztárszínésznek akkor már számtalan szerep állt a háta mögött, és kétségkívül Anglia legnépszerűbb színészének számított, ma viszont Hollywoodban él, és mellékszerepeket játszik. Beteg felesége miatt hagyta el Angliát a napsugaras Kaliforniáért, ez lévén az utolsó esély arra, hogy az asszony meggyógyuljon. Jimmy tehát mindent összecsomagolt, és Hollywoodba költözött - hiába. A felesége, Jimmy minden önfeláldozása ellenére, meghalt.
LELKIALKATOK
Thomas partnere, Lillian Hall-Davis bámulatos lány volt. A forgatáson beteges félénkség kínozta. Súlyos kisebbségi komplexus gyötörte, hogy képes-e bizonyos szerepek eljátszására. Emlékszem, egyszer visszautasított egy nagyon jó szerepet, mert nem volt biztos benne, hogy jól meg tudja csinálni. Valójában könnyedén el tudta volna játszani.
A magánéletben viszont
egészen más volt: fantasztikus egyéniség, lenyűgöző életerővel. Két-három évvel
ezelőtt szomorúan olvastam, hogy tragikus körülmények között meghalt.
Kevesen
tudják, hogy a Zsarolás, Anglia
első igazi hangosfilmje eredetileg
némafilmnek készült. Azok a mozik, amelyek nem voltak berendezkedve hangosfilmvetítésre,
a néma változatot rendelték meg, s ez a tizenhat milliméteres film a mai napig
megtekinthető. A produkció abban a kritikus időszakban készült, amikor igazán
senki sem tudta, mi is történik. Mind a stúdiók, mind a mozik túl kockázatos
befektetésnek tartották, hogy egy esetleg csak három napig tartó csoda kedvéért
lecseréljék a berendezést.
Végül az a
döntés született, hogy a Zsarolás
némafilm lesz. Ez különösnek
tűnhet annak ismeretében, hogy amikor hangos filmként forgalomba hozták, azt
írták róla, óriási technikai előrelépést jelent a többi hangosfilmhez képest.
Nekem a Zsarolás
szerencsét hozott. Mindjárt az új korszak kezdetén megalapozta hangosfilm-rendezői
karrieremet. Hogy technikailag miért úgy jött létre, ahogy, annak nagyon egyszerű
a magyarázata.
Nagyot csalódtam, amikor közölték, hogy némafilmet kell csinálni belőle.
Meg voltam győződve róla, hogy a hangosfilm nem pusztán kérészéletű jelenség,
s a némafilm kora lejárt. Biztosra vettem, hogy amint elkészül a Zsarolás,
legalábbis dialógusokkal kell majd kiegészítenem, ha nem kell újraforgatnom
mint hangosfilmet.
"HANGOSFILM" HANG NÉLKÜL
Így hát a némafilmváltozat forgatása közben minduntalan arra gondoltam, hogy
hangosfilmet készítek. Tulajdonképpen hangostechnikát alkalmaztam, de hang nélkül
forgattam.
Ahogy megjósoltam,
a film elkészültekor megkértek, hogy gyártsak hozzá hangos párbeszédeket. Az
eredeti koncepció az volt, hogy csak néhány tekercshez készüljön hangalámondás,
nekem azonban nem tetszett a fél-hangosfilm ötlete. Végül a magam feje után
mentem, és megengedték, hogy az egész filmet újraforgassam. Egy-két nehézség
azonban felmerült. Phyllis Konstamet leszámítva, aki egy színpadi szerződés
miatt elhagyta a stábot, ugyanazzal a szereplőgárdával dolgoztam, mint először.
Phyllis Konstam helyére Phyllis Monkman lépett.
Egy másik női sztárral, Anny Ondrával viszont meggyűlt a bajom, ugyanis
alig beszélt angolul. Úgy hidaltam át a problémát, hogy felkértem Joan Barryt
szinkronhangnak. Joan a takarásban állt és hangosan olvasta a szöveget, míg
Miss Ondra tátogott.
Más rendezőkkel szemben rendkívüli előnyt jelentett számomra, hogy olyan "néma" filmből kellett hangosfilmet készítenem, amit eredetileg is hangostechnikával forgattam. Egyrészt képes voltam még alaposabban kidolgozni az eredeti koncepciómat, másrészt nem nyomorított meg, hogy színpadi témával kell dolgoznom. A technikán túl a színészi játék miatt is kifejezetten érdekesnek találtam ezt a munkát, és két-három színészem pályája is ezzel a filmmel kezdődött. Donald Carthrop például első nagyobb szerepét játszotta benne, és remekelt. Ő volt az első született filmszínész, akivel együtt dolgoztam. Virtuóz kifejezőkészsége egy wurlitzerhez hasonlítható, amely az egészen lágy hangzásoktöl a legtorzabb hangerőig bármire képes.
BALLÉPÉS
Sarah Allgood is a Zsarolásban debütált mint hangosfilmszínész, s vele kapcsolatban nem tudok elfelejteni egy szörnyű pillanatot. Mivel ez volt az első filmje, meg kellett beszélnünk néhány technikai dolgot: például rámutattam, hogy a színpadi színészek elsősorban a hangjukat használják, míg a mimika és a gesztusnyelv általában háttérbe szorul - a színpadon soha nem kell az arcjátékkal foglalkozniuk. A filmkészítésnél éppen fordítva van: minden a pantomimon múlik.
A Zsarolást követő filmem, a Gyilkosság (Murder!) szintén jól sikerült. Ez volt Herbert Marshall első - és igazán testre szabott - hangosfilmszerepe. Azonnal bebizonyította, hogy született hangosfilmszínész. A legtöbben arra a jelenetre emlékeznek, melyben Marshall csukott szájjal meséli el a gondolatait (ezt az ötletet később, sokkal kiforrottabb formában újra alkalmaztam a Strange Interlude-ban [Különös közjáték]).
Ez a megoldás újításnak számított a hangosfilm terén, pedig valójában
csak a színpadi játék egyik ősi eszköizének hangosfilmre ültetéséről volt szó.
Azelőtt a színész magában beszélt a színpadon, ha belső gondolatokat akart kifejezni.
A monológ a színpadi technikák egyik legfontosabb eszköze volt Shakespeare óta,
aztán kiment a divatból. Manapság rendszerint jelen van egy másik szereplő,
akinek a monológot elnnondják. Én mindig viszolyogtam attól a megoldástól, hogy
valaki csak azért tűnjön fel a színen, hogy legyen kihez beszélni, ezért a Gyilkosság
említett jelenetének rendezésekor elkezdtem keresni annak lehetőségét, hogy
ezt elkerülhessem. Egyszerűen csak visszanyúltam a legrégebbi formához, s a
monoliágtechnikát azzal az ötlettel korszerűsítettem, hogy Marshallnak ki sem
kellett nyitnia hozzá a száját.
LEGKÜLÖNÖSEBB ÉVEM
A Gyilkosság után ír színészeket ismertettem meg a világgal a Juno és a pávában. Nem hiszem, hogy bárkinek feltűnt, milyen merész volt a szereplőválogatás. Egy csapatnyi vérbeli ír között két ír karaktert egy skót, illetve egy angol színész játszott - de boldogultak a szereppel.
Skót színészem az a
John Laurie volt, akinek farmer-alakítására a Harrninckilenc
lépcsőfokban talán mindenki emlékszik (a nagyapla véletlenül tényleg
farmer volt). Edward Chapmant, az angol színészt John Longden mutatta be és
ajánlotta erre a szerepre. Az eredetileg kiválasztott ír sztár, Arthur Sinclair
éppen turnézott, ezért le kellett mondanom róla. Chapmannek pedig a film meghozta
a sikert.
A British
Internationallel még jó ideig szerződéses viszonyban álltam, és a A bőrre menő
játék (The Skin Game), amely az egyik legsikeresebb filmem lett
ebben az időszakban, remek szerepet adott Edmund Gwenn-nek és Phyllis Konstamnek.
Élénken emlékszem Miss Konstam elkeseredett arckifejezésére, amikor közöltem
vele, hogy tizedszer is fel kell vennünk azt a jelenetet, melyben egy tóból,
a vízi liliomok közül halásszák ki.
KORDA
A B.I.P.-től Korda Sándorhoz szerződtem, és ezzel megkezdődött filmes
karrierem legkülönösebb szakasza. Tizenkét hónapig dolgoztam Kordával, de ez
idő alatt egyetlen filmet sem készítettem. Nem az én hibám volt, de kimondottan
Korda sem tehetett róla. Valahogy így alakult. Számos terv készült, de egyszerűen
egyik sem valósult meg.
Beharangozták például, hogy filmet készülök forgatni Wings Over the
Jnngle címmel. Rengetegen kérdezgettek, mi lett a filmből, és észre
sem vették, hogy egész más formában eljutott a moziközönséghez, noha nekem semmi
közöm nem volt hozzá. Annyi történt, hogy Korda talált egy német filmet, és
el akarta készíteni az angol változatát. Nem magát a történetet kívánta felhasználni,
csak az alapötletet. Elég
sok időt töltöttem új sztori után kutatva, végül egy véletlenül elém került
nyers forgatókönyvvel kellett dolgoznom.
[...]
eredeti megjelenés:
My Film Memories (Film Weekly, 1936.máj., cikksorozat)
magyar fordítás: Elekes Dóra és Pölöskei Petra; OSIRIS
Kiadó, 2001.