Bikácsy
Gergely: A bűn terei
A bűn természetének filmformai és pszichoanalitikai vizsgálata Hitchcock leghíresebb filmjében
Hitchcockról írni szórakoztató és hálás
dolognak látszik („a félelemkeltés nagymestere”) – de filmjeinek elemzése nehéz
és hálátlan. Nem csak azért, mert sok érdekeset, eredetit és sok irtózatos közhelyet
leírtak már róla magyarul is, hanem főleg azért, mert olyan filmfajtát művelt,
amely nálunk kevéssé és megkésve vált ismertté, melyet alig játszottak, nem
elemeztek, és alapos elemzésének nincs hazai hagyománya.
A
híres Truffaut-interjúkötet
olvasmányos szöveg, kitűnő bevezető az életműhöz. Hiába kapjuk meg azonban első
kézből a forgatások történetét, hiába mond el sokat (nem mindent) maga a rendező
a szándékairól – óriási elhallgatásokkal, hiányokkal, „megértő udvariassággal”
lep meg. Az viszont fényesen kiviláglik belőle, Hitchcockot semmiféle „művészi
üzenet” soha nem érdekelte, csak a bűnábrázolás nézőre tett hatása. A bűn igényesen,
nem mindenki számára élvezhető szórakoztató oldala, a bűntény folyamata – a
„kitalálós krimi” ellentéte. Hitchcock mindent alárendelt a képi logikának,
főként a szó szerint értett „realizmust”. Viszont mindent elkövetett azért,
hogy bűnelbeszélésének minden fordulata, minden képsora realista hatást keltsen,
hogy felültesse a nézőt. Egyik filmje sem tömegfilm és nem „művészfilm”, efféle
kategóriák nála használhatatlanok.
Itthon későn ismertük meg, ezért soha nem illeszthettük be semmiféle
kulturális trendbe, művészi folyamatba. Jó volna, ha ez a furcsa szemellenzős,
a bűnnek (vagy a bűn és humor elegyének) hivalgóan csak „gyakorlati, praktikus”
kérdésekkel foglalkozó mesterembere elárulna valamit filmjei lényegéről. A
Truffaut-könyvben is szívesen beszél erről, meg az Osiris
kiadónál néhány éve megjelent cikkgyűjteményében is – valahogy a lényeget,
filmjei, sikerei „titkát” mégsem árulja el, sőt, csodálkozva tagadja, hogy bármifajta
lényegük, általánosítható tanulság vagy ars poeticája létezne.
A Hitchcock-rejtélynek kulcsa nincs. Talán elrejtette, el is dobta, vagy
a kulcscsomóján több is fityeg, sok használható, még több hamis. Báron
György kis könyvében többször is bevallja, hogy kutatni és megoldani igyekszik
a Psycho titkait, de ha csak egy
volna, nem is volna érdemes kockáról-kockára újranézni, saját lámpával átvilágítani
a kópiát.
„Vízszintes és függőleges terek és mozgások a filmekben” – ezzel indul a könyv.
Rég olvastam ilyen érdekes és értelmes fejtegetést. Két nagy alkotó gyakorlatát
veszi szemügyre (a vertikális mozgások Eizenstein és Hitchcock műveiben) – száraz
szaktudomány helyett izgalmas és filmtudományként is igen méltánylandó fejezetet
kapunk. Eizensteinnél ideológiai világkép magyarázza a túltengő függőleges mozgásokat
– Hitchcocknál a bűn és az elfojtás Freudtól tanult rétegei. Ilyenkor mindig
az a buktató, hogy a néző és a kritikus/értelmező túlmagyarázza, túl tudatosnak
láttatja a véletlent vagy a természetest is. Báron tisztában van vele, bár közelről
érinti ez a veszély. Számomra az Eizenstein- párhuzam valamivel bővebb kifejtést
érdemelt volna. Amúgyis csöppet aránytalan így a szerkezet: csupán tíz oldalnyi
szöveg (a 7-17 oldal) foglalkozik ezzel a nagy horderejűnek és kivételesnek
mondott jelenséggel általában. Nekem – lomhábban belelendülő olvasónak valamivel
több kellett volna, bővebb párnájú és dunnájú megágyazás.
Könyvének alcíme (Psycho-analizis) már orvosi, klinikai csengésű.
A magyar filmtudományban és kritikában ritka a mikroelemzés, nálunk az esszének
van hagyománya. Jó hagyomány, de nem mindig elegendő. Hiányzik a snittről snittre
vizsgálódás gyakorlata és hagyománya, amely után jöhetne a saját értelmezés.
Nemcsak ez: hiányzik a szociológiai filmértelmezés háttere is. E két hiányzó
hagyomány tudatában szinte érthetetlen, hogy jelenhettek meg, hogy olvashatóak
ma is értékes film-dolgozatok. Bizonyára nem mondok újat, ha Szerb Antal, és
általában a magyar esszéirodalom nagyerejű, mindenfajta művészeti kritikát befolyásoló
hagyományában látom a magyarázatot. Erre épült évtizedekig a magyar irodalom-
és filmkritika. Más iránya, más fővonala csupán húsz-huszonöt éve támadt és
erősödött meg (elsősorban szaktudományos változatban).
„Könyvem nem szigorú szaktudományos munka, hanem egyfajta gondolatkísérlet,
szabad kalandozás Hitchcock világában” – olvassuk a bevezetőben. Báron is Szerb
Antal unokája, de a Psycho röntgen-elemzésében nem sok segítséget kaphat tőle.
Ahol mégis, ott közel áll, közel marad a pszichológiai elemzéshez. Itt is megbízható
hagyománnyal a háta mögött. Ez is hazai terep. Lélektani iskolázottságú és esszé-hagyományú
kritikus, hogy csak a legjelentősebbet említsem, Bíró Yvette; és nemcsak ő:
ilyen volt – vagy legalábbis ilyen akart lenni – a mára alig folytatható B.
Nagy kivételével – mindenki. Ez a hazai pálya, ebben rejlik a magyar filmkultúra
hagyományainak, jelenének és múltjának minden értéke, előnye és hátránya.
Az is lehet, szándékosan túlhangsúlyozom, hogy miért is nehéz nálunk
Hitchcockkal foglalkozni. Pedig nem olyan nehéz: az esszé-műfaj sokmindenre
alkalmas, ráadásul van olyan szemhatár, ahol a felkészültebb magyar kritikus
könnyen, elegánsan mozoghat: ez épp a lélektani megközelítés. Mondom, a szerző
ilyen kulturális-kritikusi háttérrel elemzi a Psychót – de ez nem volna elég
vállalkozása sikeréhez. Igen, ha valamelyik Hitchcock-filmhez illik – az életmű
feléhez bizonyosan – a Psychóhoz
elsőrangúan illik a lélektani alapozás. A Hitchcock-életmű másik feléhez elégtelen
volna. Már a párhuzamként-ellentétként a kötetben legtöbbször említett Vertigóhoz
is szociológiai ismeretekre volna szükség a mélyebb tanulságú elemzéshez, de
legalábbis a korabeli Amerika életmódjának, mindennapjainak ismeretéhez. Máskor,
mondjuk a Gyanakvó szerelemhez
az amerikai kisvárosról volna jó tudni a társadalmi hátteret, az ott élő embercsoportok
– benne a szereplők – viselkedésének jobb megértéséhez. E filmek mély elemzésekor
ezért, ennek hiányában megoldhatatlan feladat előtt áll és állna magyar elemző.
A Hátsó ablakhoz meg pontosan
otthon kéne lenni egy New York-i háztömbben. A mindennapi szokások és viselkedések
centrumában.
A Psycho röntgen-vizsgálatához
és mélyebb értelmezéséhez a Hitchcock több más művéhez szükséges hely- és társadalomismeret
másodrendű: e film bűntörténetébe kevés szűrődhet be a lélektanon kívül. A magánnyomozó
és pláne a seriff vagy rendőr kellék marad, itt pszichiáterre volna szükség,
de ő már csak a történet lepergése után érkezik.
Újabb (talán fő) paradoxonként Hitchcock filmcsinálási nézete és gyakorlata
látszólag alkalmatlan, legalábbis teljesen ellentétes a lélektani filmek megszokott
ábrázolásmódjával. „Egyáltalán nem érdekelte a szereplők jelleme és a motivációik”
– idézi Báron a Psycho forgatókönyvírójának
emlékezését. Bressonhoz hasonlóan tárgynak, kelléknek tartja a színészt. „A
legjobb filmszínész az, aki semmit sem csinál, de azt jól.” Robert Bresson a
furcsának tetsző, elidegenítő, szenvtelen, mimika nélküli színészi játék megkövetelésével
Bergman mellett a filmtörténet legnagyobb lélektani filmjeit alkotta meg. Döntő
különbség azonban, hogy Hitchcock – a bressoni eszményhez közelálló színészvezetési
gyakorlatával – nem a lélektani, hanem a pszichoanalitikus film mestere óhajtott
lenni, ezt nagyon találóan és élesen különbözteti meg Báron. „Az első pszichoanalitikus
film megrendezése lett a célom” – idézi a könyv.
A néző feszült thrillerként éli át a Psychót, de ravaszabb a mester, összetettebb
az ő „műfajisága”: nyomozók és rendőrök száműzve belőle, a magándetektív lemészárolva
– a magyarázat lent a tudat félhomályában, a magyarázat orvosért kiált, nem
Poirot vagy Maigret tehetségéért. Báron könyve azért lehet meggyőző, és azért
roppant izgalmas, mert elképesztő következetességgel, mondhatnám: szigorral
ragaszkodik ehhez egész tanulmányában. Formaelemzés? Történet-rekonstrukció?
Értelmezési kísérlet (és eredmény?) Választani sem muszáj: mindhárom.
Egyik hiányérzetemet (Eizenstein formanyelvének elemzése) már említettem. A
másik talán, hogy a lélektani filmtípus színészvezetési kérdéseinél, ahol több
alkotó példája is felmerül, sajnos elmarad a Cassavetes-é: a Cassavetes filmek
színészi játékának éles ellentéte mind az amerikai fővonallal, mind a Hitchcock-filmekével
nagyon sok tanulságra-felismerésre adhatott volna alkalmat.
Legyen nálunk ez a könyv minden Hitchcock-vetítéskor. Más észrevételem nincs.
( Filmvilág folyóirat 2007/09., 52-53.old.)