HELYSZíNI SZEMLE

Hitchcock tetthelyein



Merre induljon egy magyar Hitchcock-rajongó, ha kedvenc rendezőjének forgatási helyszíneit kívánná felkeresni? Szerencsére Hitchcock szeretett külsőben dolgozni, az pedig tovább könnyitette az elszánt utazó dolgát, hogy általában Kalifornián belül maradt.

 Amikor 1991 májusában, Idahóból indulva, egy 500 dollárért vásárolt, rozsdás Pontiac Phoenix-szel nekivágok felfedező utamnak, mégsem Kalifornia felé indulok, hanem éppen ellenkező irányba, Dél-Dakota felé. Egyrészt jobb a legélvezetesebb helyeket az út végére hagyni, másrészt fel akarok keresni néhány Kalifornián kívüli helyszínt is. Dél-Dakotában található a híres Rushmore-hegy, négy amerikai elnök (Washington, Jefferson, Theodore Roosevelt és Lincoln) hatalmas, sziklába vésett fejszobrával. Az Észak-északnyugat (1959) című Hitchcock-vígjáték végén Cary Grant ezeken a szobrokon ereszkedett le, amikor Eva Marie Saint-tel együtt menekültek a gonosztevők elől.
A szobrok gyönyörűek és lélegzetelállítóak, egy-egy arc magassága 20 méter, de sajnos csak tisztes távolból lehet őket szemügyre venni, annyira megközelíteni őket, mint a filmben, nem lehet. Van az emlékműhöz közel egy étterem, itt forgatták azt a jelenetet, amelyben Eva Marie Saint vaktölténnyel "lelövi" Cary Grantet, hogy a gonosztevők gyanakvását elaltassa. Az étterem, kövekből kirakott oszlopaival, most is hasonlóan fest, mint akkor, hatalmas ablakából csodálatos rálátás nyílik az elnök-szobrokra. Elautózom még a néhány kilométerre fekvő Rapid Citybe is. A filmben szó esik az itteni Sheraton-Johnson szállodáról, ha már erre járok, ellenőrzöm, van-e ilyen a valóságban. Kiderül, hogy van, csak most Alex Johnson szállodának hívják. Mindenesetre azért bemegyek, és a szállodában feladok egy képeslapot az otthoniaknak.

 A következő állomás Chicago, ahol Hitchcock-helyszínek szempontjából a North Michigan Avenue 1212-es számú épülete és az Ambassador East szálloda kerül szóba, mindkettő az Észak-észak­nyugatból. A North Michigan Avenue 1212-ben egy fergeteges árverési jelenet játszódott a filmben, ahol Cary Grant elmebetegnek tettette magát, hogy így szabaduljon meg a gyilkos kezéből. Sajnos, mint kiderült, a fenti cím nem létezik.

  A Michigan Avenue valóban irtózatosan hosszú, de csak a déli részén van 1212-es számú épület. Annak a címe viszont South Michigan Avenue 1212. Ha észak felé haladok, mire a 1212-es épülethez érek, az út neve már átalakul Lake Shore Avenue-vá. De itt legalább a portás (egy szimpatikus, fekete fickó) látta az Eszak-északnyugatot! A másik helyszín már szerencsésebb: az Ambassador East az a szálloda, ahová Grant bement, miután - a film leghíresebb jelenetében - egy kétfedelű permetező-repülőgép üldözte egy néptelen prérin, valahol Indiaisában. A szálloda - kívülről legalábbis - most is olyan mint a filmben.
Az alkalmazottak pedig udvariasan leplezik megrökönyödésüket, amikor könnyű nyári ruhában be­megyek, és nézelődöm. A falakon világhírességek fényképei, valaha mindannyian a hotel vendégei voltak. A filmről egy szó sem. Azért felmegyek a negyedik emeletre. Az Észak-északnyugatban Grant a 463. szobába csengetett be, ezt én ha akarnám sem tehetném meg, mert nincs ilyen számú szoba. Az említett repülőgépjelenet helyszíne még hátra van, és az is itt van a közelben. A filmben Cary Grant egy Greyhound-busszal ment Chicagóból India­napolis felé a 41-es főúton, és útközben a Prairie Stop nevű megállónál szállt le. A chicagói Greyhound állomáson kiderül, hogy Prairie Stop nevű megállóhely nem létezik (ezen nem is csodálkozom, őszintén szólva elég abszurd, logikátlan és hitchcocki ötlet egy kihalt pusztaság közepére tenni egy buszmegállót). Azért nem keseredem el, és útra kelek. Már az sem mindennapi élmény, hogy azon a bizonyos 41-es úton vezethetek végig a saját kocsimmal. Útközben egyszer-kétszer megállok fényképezni, illetve kérdezősködni. A forgatás helyszínéről senki nem tud semmit, és bár találok az úton nyílegyenes szakaszt, annyira kihalt részt nem, mint a filmben. (Itthon tudom meg és sokkal később, hogy a jelenetet Kaliforniában forgatták.) Sok héttel és néhányezer kilométerrel később a Grand Canyontól szándékosan kerülő úton indulok Los Angeles
felé, hogy Phoenixet útba ejtsem. "Phoenix, Arizona. Péntek, december 11., 14 óra 43 perc." A filmtörténet egyik legnagyobb hatású alkotása kezdődik Phoenix látképével és az előbbi felirattal.

  A Psychoból tudjuk, hogy Phoenixben még decemberben is hőség van, de ottjártamkor, június végén a meleg szinte elviselhetetlen. "115 Fahrenheit", látom egy szabadtéri hőmérő kijelzőjén, nem tudom, hogy ez pontosan hány Celsius (később itthon átszámolom: 46), de a szemüvegem valósággal "odasül" az arcomhoz a száraz fonóságban. Azért gyakran gondolok itt a Psycho kezdő képsoraira, és egy kicsit meg is hatódom. Utána a lehető leggyorsabban hajtok Los Angeles felé, egyrészt a várható élmények miatt, másrészt mert az út mentén néhányszáz méterenként bukkannak fel a hőségtől szétdurrant autógumik, és ez minduntalan a saját kocsim tükörsima gumijait juttatja az eszembe. Los Angeles-ben az első dolgom végighajtani a Sunset Boulevard-on, amely a gyönyörű Bel Air felé vezet. Itt lakott élete utolsó néhány évtizedében Hitch. A pontos cím 10957 Bellagio Road, amit kicsit nehezen találok meg a kaotikusan kanyargó zöldövezeti utak között. A ház szép, nem tudom, hogy most kié. Mindenesetre két házőrző kutya vadul ugatva ront a kerítés felé, mihelyt az autóból kiszállok, úgyhogy sietősen készítem el a fényképeket.

 A Los Angeles-i Universal Studios 25 dolláros jegye cseppet sem olcsó, de igazán profi szórakoztatásban részesül a turista a pénzéért. Engem persze elsősorban a Bates-ház érdekel, amelyet eredeti állapotában őriznek a Psycho forgatása óta.
A kisbuszos kirándulás egyik állomása ez a ház. Kicsit kisebbnek tűnik, mint amire számít az ember. Kiderül, hogy Hitch szándékosan háromnegyedszer kisebbre építtette a méretarányosnál, hogy Anthony Perkins magasabbnak látszódjék a ház mellett. Tőlem a kisbuszos úton először elfelejtik elkérni a jegyet, így kétszer is végigbuszozom a stúdióvároson.
Az idegenvezetés mindkétszer nagyon profi, a poénok nagyon spontánul hatnak (pl.: "Hogy hívják azt a kis utat, amely a Bates-házhoz vezet?" "Psychopath."}, pedig egy-egy fiatal kísérő nyilván ugyanazt mondja el minden alkalommal. A két buszút között van azért különbség: az egyik alkalommal csak messziről látjuk a Bates-házat, a másik út során viszont odakanyarodunk a bejárat elé. A buszból sajnos nem szabad kiszállni, de így is 2-3 méterre vagyok a bejárati ajtótól, amelyen Arbogast, a magánnyomozó bement a házba, ahol aztán brutálisan megölte egy rejtélyes nőalak. No és persze itt volt az a bizonyos pince is. (Maga Mrs Bates, illetve híres mumifikált feje sokezer kilométerre van innen, a párizsi Musée du Cinéma-ban, egy üvegfal mögött...) A Universal Studiosnak egy másik, Hitchcsel kapcsolatos attrakciója is van, egy showműsor, ahol néhány Hitchcock-trükköt magyaráznak el (a Psycho zuhanyjelenetét, illetve a Szabotőr zárójelenetét, amelyben egy em­ber lezuhan a New York-i szabadságszoborról). Az előadás pergő, humoros, néhány nézőt is bevonnak a demonstrá­cióba, és az egész tökéletesen rögtön­zöttnek hat. (Mikor másodszor ülök be megnézni, kiderül, hogy szóról szóra ugyanazt ismétlik, de a spontaneitás i1llúziója tökéletes.) Los Angelesben a Santa Monica Boulevard-on áll egy kis templom, a Church of the Good Shepherd. Ide járt vasárnaponként a katolikus Hitchcock, és itt volt a gyász­zertartása is. Egy paptól érdeklődöm, nem tud-e valamit Hitch temetkezési helyéről. Előkeresi az 1980-as plébáni­ai anyakönyvet, kinyitja a H-betűnél, ahol ez áll: Hitchcock, Alfred, 10957 Bellagio Rd, cremated. Azaz csak azt lehet tudni, hogy elhamvasztották, hogy melyik temetőbe vitték, nem tud­hatni, nyilván a család kérésére. (Az
biztos, hogy nem a - hollywoodi katolikusok nagy részét befogadó - Holy Cross temetőben van, pedig ott is nagyon előkelő társaságba "botlik az ember" (szó szerint): Bing Crosby, tőle néhány méterre Lugosi Béla, aztán Rita Hayworth, Charles Boyer, vagy szegény Sharon Tate a megnemszületett fi­ával.) Korábban hallottam valakitől, hogy Hitch sírja a glendale-i Forest Lawn temetőben van. Elmegyek ide is , de az urnákat őrző hatalmas épület zárva, szigorúan csak családtagoknak nyitják ki. Odabent többek között David Selznick, Clark Gable, Carole Lombard nyugszik. Talán Hitch is, bár róla a biztonsági őr nem tud semmit. Kicsit csalódottan hagyom ott Los Angelest, és indulok, észak felé. Amikor a Gorman nevű kisváros közelébe érek, megállok, és lefényképezem a "jobb sáv Gorman féle" táblát. Mivel ez az egyetlen kis bekötőút vezet Gorman-be, csak ez lehet az a hely, amely a Psychoban megjelenik: Janet Leigh, miközben kocsival menekül Phoenixből, útközben lát egy hasonló feliratú táblát. (Az őt követő rendőrautó Gorman felé kanyarodik el.)

Ezek szerint az autókereskedés és a Bates motel is itt lehetett valahol, már­mint a cselekmény szerint.

 Ahogy haladok észak felé, egyre közeledem a Szédülés egyik fő helyszíné­hez, egy San Juan Bautista nevű falucskához. Itt van az a templom, amelynek tornyáról a filmben Kim Novak leesik. A faluba érve az első kellemes meglepetés, hogy - hetek óta először - végre nagyszerű, langyos az idő, nincs embertelen hőség. A filmből ismert, négyzet alakú füves tér ma is éppen olyan, mint akkor, egyik oldalán a missziós épület (egy templom és egy árkádos folyosó) határolja, egy másik oldala nyitott, a maradék két oldalon épületek állnak, többek között egy istálló, amelyben régi lovaskocsik van­nak, majdnem éppen úgy, mint a filmben. (Az istállóépülettől 15 méterre parkolok éjszakára, úgyhogy amikor reggel az autóban felébredek, rögtön egyik kedvenc filmem forgatási helyszínét láthatom). Az istálló mellett balra áll a Plaza Hall, az az épület, amelynek első emeleti termében zajlott a filmben egy rögtönzött bírósági tárgyalás Kim Novak "öngyilkossága" után.

A Plaza Hall zárva van, az első emelet teraszára pedig a külső lépcsőn sem lehet felmenni, mert le van zárva az is. A missziós emlékhely hölgyalkalmazottaival beszélgetünk a filmről (csodálkoznak, hogy nem filmszakos hallgató vagyok - akinek a forgatási helyszínek felkeresése "házi feladat" lehet -, hanem szimpla rajongó). Egyikük emlékszik a forgatásra, Kim Novakot, James Stewartot és Hitchcockot is látta annak idején a füves téren. A másikuk pedig felhívja a figyelmemet, hogy tilos felmászni a Plaza Hall első emeletére. Később - szerencsétlen módon - éppen akkor sétál arra, amikor már feljutottam a lezárt lépcsőn át az emeleti teraszra. A teraszon meglapulva megpróbálok észrevétlen maradni, ő odalentről megpróbál nem észrevenni, de a szája szögletében látok egy kis mosolyt. Mindenesetre az ablakon át benézek az emeleti terembe, és le is fényképezem. Varázslatos érzés, hogy éppen azon az ablakon nézek be, amelyhez James Stewart és Tom Helmore odamennek a tárgyalási jelent végén beszélgetni. A terem egyébként sokkal kisebbnek látszik, mint a filmben.

A templomnak nagyon szerény méretű tornya van, sokkal kisebb, mint ami­lyen a filmben - trükkökkel - megjelent. Még valami: amikor James Stewart berohant Kim Novak után a templomba, előbb jobbra nézett, ott látott egy keresztelő kápolnát, aztán balra, onnan léptek hallatszottak, és ott volt a lépcső, amely a toronyba vezetett. A valóságban éppen fordítva van. A kereszelő kápolna a bejárattól balra helyezkedik el, jobbra pedig egy - a filmben megjelentnél sokkal szerényebb - lépcső vezet a kis tornyocskába. A templom bejárati ajtaja nagyon úgy néz ki, mintha eredeti lenne (miért ne lenne az?), a kilincs jellegzetes formájával pedig éppen olyan, mint amilyet James Stewart a filmben megfog. Persze én is megfogom a kilincset (a pillanat nagyszerűségét mélyen átérezve).

A hölgy, aki a Plaza Hall emeleti termétől "eltiltott", megkérdezi, hogy emlékszem-e arra a jelenetre, amikor Stewart és Novak San Franciscóból erre jönnek, és Kim Novak az autóból nézi az út fölé boruló óriási fákat. Elmagyarázza, hogy hol az a kérdéses útszakasz: San Juan Bautistától 4 mérföldre, de furcsa módon nem San Francisco felé, hanem egészen más irányban. Amikor autóval arra hajtok, rögtön könnyedén azonosítom az alig 200 méternyi útszakaszt. Megállok fényképezni. Később döbbenek rá, hogy James Stewarték a filmben az ellenkező irányba mentek az úton, hiszen ők San Juan Bautista felé haladtak, úgyhogy másnap reggel Santa Cruzból én is visszamegyek a fás útra, és még egy fényképet készítek, ezúttal a helyes irányból.

 San Francisco zsúfolva Hitchcock­helyszínekkel. Az "Emie's" étterem még mindig megvan (legalábbis ottjártamkor még megvolt, ha jól emlékszem, nemrég azt olvastam az Interneten, hogy épp mostanában zárták be végleg). Itt látta először James Stewart Kim Novak-ot a Szédülésben. Odabent megtudom, hogy a filmben mutatott terem az emeleten található, de ottlétemkor éppen zárva van. A Transamerica Pyramid felhőkarcoló kilátójáról már mosolyogva fedezem fel az "Emie's" éttermet a távolban. A festői Nob Hill tetején áIl a Brocklebank Apartments nevű bérház, itt lakik a filmbeli Madeleine Elster, azaz a Kim Novak által játszott első asszony. Csodálatos, impozáns épület a Brocklebank Apartments, Hitchcock kamerája is élvezettel pásztázza a filmben. Először kívülről csodálom meg, majd bemennék, de a portás megállít. Mentségére szóljon, hogy látta a Szédülést, és tudja, hogy ez a ház is szerepelt a filmben (évekkel később, Párizsban, egy házmester tőlem tudja meg, hogy az általa őrzött házban lakott Michel Piccoli a Topázban...) A Brocklebank Apartmentstől néhány lépésnyire, még mindig a Nob Hillen emelkedik a hatalmas, neogótikus Grace katedrális, ahol az utolsó Hitchcock-film,
a Családi összeesküvés
egyik humoros jelenete játszódik: itt rabolják el - mise közben - a püspököt. Odabent a helyszín rögtön ismerős, a padsorok közötti padlórészen levő hatalmas "XP" monogramot és az oltár körüli mozaikokat később a filmen azonosítani tudom. A kriptában kis kiállítás a katedrális történetéről. Az egyik felirat szerint több filmben is felbukkan a templom, de fénykép csak az egyikről szerepel a kiállításon: az öreg Hitchcock látható rajta, a Családi összeesküvés négy főszereplőjével.

Erzsi néni, akinél San Franciscóban lakom, leírhatatlan kedvességgel segít: sorra kölcsönzi ki nekem a várossal kapcsolatos Hitchcock-filmeket videón, és amikor együtt megnézzük őket, az összes általa felismert helyszínt elmagyarázza nekem. Így találom meg egyik nap a Union Square-t. Ez a tér egészen rövid időre, alig néhány másodpercre felbukkan a Szédülésben. James Stewart estefelé sétál rajta (az után a jelenet után következik ez a képsor, amikor Barbara Bel Geddes megmutatja legújabb festményét Stewartnak, amelyen maga Bel Geddes látható Carlotta Valdes pózában). Néhány nap múlva visszatérek ide, mert időközben, a Madarakat megnézve döbbenek rá, hogy a nyitójelenete szintén a Union Square-en játszódik. Gyorsan megtalálom azt a sarkot, ahol a film elején Tippi Hedren átmegy a zebrán, aztán balra fordul, és bemegy a Davidson kisállat-kereskedésbe. Az állatkereskedés nincs ott, a helyén egy ékszerüzlet és fodrászüzlet van. A fodrászat kínai hölgyalkalmazottai a filmről semmit sem tudnak. Közben megpróbálok pontosan arra a helyre állni, ahol a kamera volt annak idején. Az élmény káprázatos: ahogy a kis kábelvasút jobbról balra elhalad előttem, és csönget, illetve a járókelők zsivaja hallatszik, tökéletesen a filmben érzem magam, a kezdőképsor hangulata képben és hangban is hűen reprodukálódik. Mintha a város ezen pontja utánozna egy Hitchcock jelenetet, és nem Hitch lett volna az, aki az utcasarok már akkor is meglévő hangulatát építette bele a filmjébe. A gyalogos forgalom elég nagy, valaki a járdán - némi pénz reményében - operaáriákat énekel, ügyet sem vet rá senki. Már harmadszor sétálok át vigyorogva azon a zebrán, amelyen a film legelején Tippi. . . A tér közepén levő parkban rengeteg a galamb, és majdnem az idegbajt hozzák rám, amikor egyszerre felreppennek. Ilyenkor kiválasztanak egy irányt, és nem törődnek azzal, hogy van­e éppen ott valaki, vagy nincs. Illetve annyira törődnek vele ezek az ostoba madarak, hogy az ott sétálók feje mellett néhány centiméterre húznak el, félelmetes sebességgel, éppencsak elkerülve az ütközést. Amikor le akarom őket fényképezni, akkor persze egy fél órát kell várnom, hogy felém repüljenek. Az élmény olyan ijesztő, hogy a fejem elé kapom a karomat, miközben a gép gombját megnyomom.

  A Sutter Streeten találom meg a York szállodát, amely a Szédülésben Empire Hotel néven szerepelt. Itt lakott Judy, azaz a Kim Novak által alakított második nő. A gyönyörű, zöldes "Empire Hotel" neonfeliratnak persze már nyoma sincs (holott Hitch éppen amiatt választotta ezt a szállodát a filmhez), de azért az épület felismerhető. Odabent elveszek egy prospektust, amely büszkén említi a szálloda kapcsolatát a Szédüléssel (bár 1958 helyett tévesen 1955­ös évszámot írnak a filmhez). Az Eddy Streeten már nem járok ekkora szerencsével. Itt állt a régi "McKittrick's Hotel", ahová ugyanebben a filmben Kim Novak (még Madeleine-ként) betért, majd - mialatt James Stewart követte a házba - eltűnt. Az épületet sajnos lebontották, építkeznek a helyén. Azért a közelben levő neogótikus St. Paulus lutheránus templomot, amely akkor látszott a háttérben, mikor Stewart kiszállt az autójából, lefényképezem.

A Mission Doloresnél található az a kis temető, amelyben a Szédülés szerint Carlotta Valdes nyugszik. A misszió egy aprócska templomból, egy jobbra mellette álló újabb és nagyobb templomból és a kis temetőből áll. Én csak a régi templomot nézem meg igazán, a Szédülésben is ide tér be James Stewart. Az útvonalát pontosan követem: a padsorok között előremegyek az oltárig (közben szinte hallani vélem az orgonaszót, amely a filmnek ebben a jelenetében aláfestő zeneként hallatszik), az oltár mellett jobbra levő ajtón át pedig kimegyek a temetőbe. Carlotta sírja persze nem létezik, de azért azt a helyet megtalálom, ahol a kamera állt, amikor Stewartot mutatta, amint megjelent a tűző napfényben a temető bejáratánál.

 A századforduló környékén volt San Franciscóban egy világkiállítás, utána természetesen az egészet lebontották, kivéve azt az épületet, amelyet most Palace of Fine Arts néven ismernek. Ez előtt sétálgatott Stewart és Novak a film közepe táján. Kim Novak ekkor már a barna hajú Judyt alakította. Sétáltak a járdán, és Kim Novak nézegette a kis tavacska melletti gyepen fekvő szerelmeseket, miközben a háttérben a Palace of Fine Arts kör alakú, oszlopcsarnokos épülete látszott. A helyszín szinte semmit nem változott, ahogy a járdán én is elsétálok, szinte ugyanazt a képet látom (még a tavacskából felreppenő madarak is megvannak), amit a filmben Novak. A volt katonai erődhöz, a Fort Point­hoz azon a partmenta úton megyek kocsival, amerre Novak és az őt követő Stewart a filmben. A Fort Point belseje is érdekes, szép kiállítás van benne, mégis inkább az a hely érdekel, ahol Madeleine a Szédülésben a vízbe ugrott. Most legalábbis nehezebb dolga lenne, mert át kellene másznia az azóta odatett (vagy talán ellenkezőleg: a forgatás kedvéért annak idején eltávolított) vasláncon. A Fort Pointról két perc alatt gyalog felér az ember a Golden Gate hídra. A hídon oda-vissza végigsétálok. Útközben leszólít egy japán turista srác, aki nagyjából a hídon haladó összes emberrel lefényképezteti magát közös képen. Velem is. (Elképzelem a fényképalbumát: az összes fotón ő vigyorog méternyi távolságról, csak mindig más vadidegenek vigyorognak mellette, illetve mindig más világhírű helyszín van alig kivehetően a háttérben.) Autóval gyorsan odaérek a Palace of the Legion of Honor-hoz, ahhoz a képtárhoz, amelyben - a film szerint ­"Carlotta portréja" látható. Útbaigazítanak, melyik volt az a terem, amely a filmben is szerepelt, de amúgy is egyszerű lett volna megtalálni jellegzetes mérete (a többi terem általában kisebb) és üvegmennyezete alapján. (Az üveg­mennyezet egészen különleges fényhatásokat eredményezett a filmben.) A "Carlotta portréja"-kép persze nincs ott, de azt a két festményt (Vanioo: Építészet, illetve Larguilliére: Egy úr portréja című alkotását), amelyek mellett James Stewart elhaladt a teremben, amikor Kim Novakot figyelte, megtalálom.

 Két és fél hét San Franciscoi tartózkodás után a Golden Gate-en át indulok tovább északi irányba, mégpedig nem az autópályán, hanem a festői 1-es szá­mú országúton. Ez a nagyrészt közvetlenül a part mentén elhaladó út az, amelyen Tippi Hedren ment San Franciscó­ból Bodega Baybe a Madarak elején (amikor a kalitkába zárt kismadarak bedőltek a kanyarban, kuncogást kiváltva a nézőkből). En is hamar Bodega Baybe érek. Ez egészen aprócska falu, és az első parkoló, ahol megállok érdeklődni, maga is a film helyszíne volt hajdanán: itt állt az étterem, a benzinkút (amit a madarak "felrobbantottak"), a posta. Ez volt tehát a filmben Bodega Bay köz­pontja. Valójában akkor még sokkal fejletlenebb volt a falu, étterem ugyan állt itt (aztán később leégett, de a helyén épült egy másik), viszont posta és benzinkút nem volt még akkor. Azóta épült szinte pontosan a filmben szereplő helyre egy valódi benzinkút (természetesen nem mulasztom el, hogy ott tankoljak a kocsimba), postát pedig csak Reagan elnöksége idején kapott Bodega Bay, és nem itt, hanem a falu egy másik pontján. A "Tideswharf" étteremnél, a parkolóban most is érdemes üldögélni, szinte megdöbbentő a sok sirály szelídsége, akár harminc centiméterre oda lehet menni hozzájuk, sőt kézből lehet etetni a megtermett jószágokat. Egy lehullott sirálytollat elteszek, és hazahozom emlékbe. Itt van az a csónakkikötő, ahol Tippi Hedren bérelte a motorcsónakot, amellyel átment az öböl túlpartjára. A túlsó parton volt a filmbeli Brenner-ház, amelyet azóta sajnos lebontottak. Nem messze a Brenner-ház helyétől egy kis épületegyüttest találok, a University of Califomia tengerészeti laboratóriumához tartozó épületet. Bemegyek kérdezősködni, és a hölgy, akivel beszélgetek, rögtön személyes vonatkozásokat is említ: a filmben az iskola előtt futó gyerekek közül az egyiket az ő bátyja játszotta (egyébként az akkori lakosság nagy része statisztált a Madarakban). A University of California tengerészeti laboratóriumában egyik nap idegenvezetéses túra is van, el is megyek, és végigszenvedem a rengeteg tengeri állat (köztük egy ritkaság, a "kék rák") látványát és tudományos részletezését, csak hogy a végén a vezetőt megkérdezhessem a Madarak általa ismert helyszíneiről. Tőle tudom meg a Brenner-ház pontos helyét, meg is találom a régi móló maradványait. A homokbuckák, ahol a gyerekzsúr-jelenetben Rod Taylor és Tippi Hedren sétálgattak, ma is megvannak, és éppúgy be vannak nőve magas fűvel, mint a filmben. Az öblön túl a falu látképe is hasonlít a filmbelihez, csak az iskolaépület és a templom hiányzik, azok ugyanis a valóságban nem itt vannak, hanem Bodega Baytől néhány kilométerre, egy Bodega nevű falucskában. Bodega már nem vízparti település. Az iskolaépületet hamar megtalálom, a lejtősen odavezető rövid úton autóval végighaladni külön élmény, hiszen Tippi is ugyanezt tette a Madarakban.
Az iskolaépület most vendégfogadóként működik, de a bejáratnál egy kis tábla büszkélkedik a ház filmes múltjával. A szállás egy éjszakára 80 dollár, úgyhogy én a Bodega Bayben töltött 5 nap alatt is (mint San Franciscót kivéve végig az utamon) inkább a Pontiacomban lakom. Azért bemegyek a motelbe, de belülről teljesen máshogy fest, mint a filmben. Közvetlenül mellette van a
St. Teresa templom, amely néhány pillanatra szintén bevillan a Madarakban. Az iskola melletti mászóka azonban már nincs meg, azt valószínűleg eleve csak a film kedvéért tették oda annak idején.

Bodega Bayben a postahivatalt is felkeresem, úgyis levelet kellene feladni: haza. A kiszolgáló hölgy 60 év körüli, őt is megkérdezem, hogy tud-e valamit a film helyszíneiről. A világ legtermészetesebb hangján meséli, hogy ő is szerepelt a filmben, a gyerekzsúr-jelenetben az egyik anyát játszotta. Megkérdezem még, hogy hogyan tudnám majd videón azonosítani, és ő készséggel segít: világoszöld ruhát visel az említett jelenetben (később itthon megnézve a filmet rögtön megtalálom őt, és bár alig 1-2 másodpercig látszik a képen, azért meghatódom tőle). A hölgy - látva, hogy itt valami különlegesen őrülten vigyorgó közönsége van - örömmel meséli a forgatással kapcsolatos emlékeit. A stáb nem Bodega Bayben lakott, hanem Santa Kosában, az mégiscsak város, még ha kisváros is, és nagyon közel van ide. Tippi Hedren - akinek ez volt az első filmszerepe, és aki nem futott be később sem túl nagy karriert - eléggé "sztárosan" viselkedett a forgatás alatt, nem nagyon érintkezett a helyiekkel, ellentétben a férfi főszereplő Rod Taylorral, aki viszont nagyon barátságosan elbeszélgetett a helyi halászokkal. A postán dolgozó hölgy még egy újabb helyszínt is ajánl: az a farm, ahol a filmben Jessica Tandy rátalál a madarak által meggyilkolt farmer holttestére, most Bianchi-ranch néven működik, és a néhány kilométerrel odébb fekvő Valley Fordban található.

Valley Fordban azért még kérdezősködnöm kell, mert nem túl egyszerú megtalálni a Bianchi-ranchet. Az itt játszódó jelenet tipikus példa Hitchcock zsenialitására: amikor Jessica Tandy - felfedezve a farmer holttestét - őrült tempóban elhajt a farmról, az útról felszálló por képileg szépen kifejezi a pánikot, amit a nő átélt. Amikor azonban a jelenet elején odaérkezett, por nem szállt fel, akkor ugyanis Hitchcock lelocsoltatta az utat. Nos, ezen a bizonyos úton haladok végig én is a Pontiackal, és bár az út már magánterület (a bejáratnál tábla jelzi, hogy ez Paul Bianchi farmja), odabent senki sem vet rám ügyet. Az út végén leparkolok, ott, ahol Jessica Tandy a filmben. Paul Bianchi nagyon kedvesen megengedi, hogy fényképezzek, sőt a házukba is bemehetek (ízléses, szerény jómódban berendezett szobák), noha - mint megtudom - maga a lakóház már sajnos nem az eredeti. Az előbb említett bekötőúton gyalog is végigsétálok oda-vissza. Közben Mr. Bianchi-nak kocsival el kell mennie valahová, és ahogy elhajt mellettem az úton, mosolyogva intünk egymásnak. Santa Rosa, amit említenek a Madarakban, másért is érdemes a látogatásra: ez a 90 ezer lakosú kisváros adta A gyanú árnyékában címú Hitchcock­film főbb helyszíneit. Mivel a pontos címeket nem ismerem, először a könyvtárba megyek el érdeklődni. Az már külön érdekesség, hogy maga a könyvtár is helyszín, hiszen a filmben Teresa Wright itt olvasta azt az újságcikket, amely meggyőzte arról, hogy a nagybátyja (Joseph Cotten) gyilkos. Illetve sajnos a régi könyvtár azóta leégett, de a helyén épült az új, amelybe bemegyek érdeklődni.
 Az alkalmazottak segítőkészek, előkeresnek egy olyan újságcikk-kupacot, amely a környék filmes vonatkozásairól szól. Nemsokára megtalálom a pontos címet: az a ház, amelyben a film nagy része játszódik, ahol Teresa Wright élt a családjával, a McDonald Avenue 904­es számú épület. A MeDonald Avenue gyönyörú, fákkal szegélyezett sugárút, oldalán szép viktoriánus házakkal. A 904-es ház tökéletesen olyan, mint a filmben. Becsöngetek, de sajnos nincs otthon senki. Az Old Courthouse Square szép tér a város központjában, egy államigazgatási épület is van ott, és ami a fő: a film elején ezt a teret is mutatták, egy közlekedési rendőr itt irányította a forgalmat. Sikerül szinte pontosan abból a szögből lefotóznom, ahogyan a filmben megjelenik. Még egy fontos helyszín van hátra Santa Kosában, mégpedig az a vasútállomás, ahová a film elején Charlie bácsi (Joseph Cotten) érkezik, és ahonnan a film végén elindul. Ezt a - ma már használaton kívüli - állomásépületet is könnyű megtalálni, és az élményt csak az rontja egy kicsit, hogy rettenetes vizeletszag hatja át az épületet és környékét.
A helyi hajléktalanoknak nyilván ez az egyik tartózkodási helyük. Elbúcsúzom Santa Kosától, majd Kaliforniától is. Néhány nap múlva, augusztus elején indul haza a repülőgép Seattle-ből. Addig még hátra van a Redwood Nemzeti Park a "világ legmagasabb fájával", az elképesztően szép
(és kihalt) oregoni tengerpart, és az, hogy Seattle-ben, hazautazásom előtt két nappal, két fekete srác megver egy parkolóban. Nem mondom, hogy ezek nem érdekes élmények, de néhány Hitchcock-helyszínt a végére már kezdek határozottan hiányolni.

Bokor Nándor írása
Filmvilág, 1996/5.


[Vissza az Alfred Hitchcock kezdőoldalra!]