Fejes
Katalin - Mozgások minden szinten
Báron György: Alászállás az alvilágba
„Beláthatatlanul
gazdagnak” nevezi Báron György a Hitchcock-irodalmat. Megállapításával csak
egyet érthetünk. Ha akad filmrendező, akiről „több bőrt” is lehúztak, az mindenképpen
Alfred Hitchcock. Mégis, akkor mi újat lehet még elmondani a mesterről? Milyen
újabb felfedezéseket lehet tenni filmjeiről? Mit tartogathat még a kivételes
életmű, ami nem teremtett iskolát, nem hozott korszakváltást, mégis több nemzedék
példájául szolgált?
Hitchcock pályája mindvégig időszerű maradt, sőt nyugodtan mondhatjuk, túlélte
önmagát, s mindezt úgy, hogy sohasem reagált az újdonságokra, hanem éppen ellenkezőleg,
mindig önmaga maradt. Ahogy A Manderly-ház
asszonyában Rebecca megjegyzi: „Apám mindig ugyanazt a virágot festette.
Az volt a felfogása, ha a művész megtalálja a témáját, akkor nem lehet más óhaja,
minthogy mindig ugyanazt ábrázolja”.
Mit festett örökké a mester? A szorongást és – ne feledjük – a szexet. Nemigen
akad rendező, aki olyan erővel, olyan hatásos eszközökkel vitte volna vászonra
a szorongás érzetét, mint ő. Módszere, stílusa mellőzte a mesterkéltséget, olcsó
hatásokat, egyetlen dologra épített, az emberben lappangó félelemre. Számos
elemzés, értelmezés született a "hitchcocki fogásokról". Arra azonban
kevés figyelmet fordítottak az elemzők, hogy behatóbban foglalkozzanak Hitchcock
képkomponálásával.
Báron György a hetvenes évek óta a magyar filmkritika írás jelentős alakja,
írásai minden rangos filmes folyóiratban fellelhetőek. A neves filmkritikus
nem először foglalkozik Alfred Hitchcock filmjeivel. Jól ismeri a mester pályáját,
ezért is állíthatja biztosan, milyen fontos szerepet töltenek be Hitchcock műveiben
a vertikális mozgások. A filmtörténetben viszonylag szokatlan kompozíciós eljárás
nem véletlen Hitchcock esetében. A vízszintes és függőleges perspektíva hirtelen
felcserélése rémületet kelt a nézőben, az az érzése támad, hogy váratlanul feneketlen
mélységek nyílnak meg előtte.
Báron nem tudományos magyarázatokkal szolgál a könyvében, csupán a filmelmélet
egyik fontos kérdésére akar rávilágítani. A filmkritikus Hitchcock filmjein
keresztül kutatja annak okait, miért tekinthető a vertikális mozgás a rendező
művészetének védjegyének. Olyan filmeket vett górcső alá, mint a Szédülés,
a Bűvölet, a Forgószél,
a Téboly, a Madarak,
a Gyanakvó szerelem, a Hátsó
ablak vagy az Észak-északnyugat.
Főművekként emlegeti Báron ezeket a filmeket, de nem időzik mellettük hosszan.
Klasszikus jeleneteket idéz fel belőlük, ahol a vertikális mozgás pontosan nyomon
követhető. Úgy gondolja, hogy ezeknél a filmeknél a témából – térbeli-mélységi
pszichózis, fentről érkező fenyegetettség miatt érzett szorongás – adódik a
kamera beállítása és mozgása. Egyetlen film nem illeszkedik a sorba, a Psycho.
Báron azért választotta a Psychót, mert ott maga az egész játék a vertikális
mozgásra épül. Könyve részletes műelemzés is, rendezőelvét a vertikális mozgáshoz
irányítja. Az alászállás az „alvilágba” már a főcím első képén megkezdődik -állapítja
meg. A film fokozatosan elsötétül, szállunk alá, süllyedünk el a „bűn”-ben,
Marion történetében. Ahogy Hitchcock „megvezeti” a nézőit, úgy teszi ezt Báron
az olvasóival. A történet látszólag Marion története; az ellopott pénzé, az
üldözésé, Marion és szeretőjének légyottjáé, stb. A red herring effect („vörös
hering”-effektus) félreviszi a nézőt, elaltatja az éberségét. Hosszú jeleneteken
át nem történik semmi; lassú, békés tempóban haladnak az események, ahogy Báron
írja „klasszikus hitchcocki altatásnak lehetünk tanúi”. Ezt a fonalat veszi
fel Báron is. Nem tesz mást, mint pontosan követi a film cselekményét és ahhoz
igazítja az elemzést. Először Marion útját kell követnünk, mert ő vezet el Norman
pszichózisához. Marion minden lépése egy újabb leereszkedés, hogy végül teljesen
alászálljon a mocsár fenekére.
Az Alászállás az alvilágba
fejezet a kötet gerince. Nem véletlenül viseli maga a könyv is ezt a címet.
Nemcsak egy technikai eljárást szemléltet a szerző, hanem a történeten belül
is rávilágít a vertikális mozgásokra. Hitchcock a profi magabiztosságával kezelte
a kamerát, pontosan tudta, hogy milyen hatást akar elérni. A kamera azonban
csak az egyik eszköze volt, hiszen ütős történet nélkül az egész semmit nem
ért volna. A hitchcocki forgatókönyvek tökéletes precizitással készültek, ahogy
minden jelenet kockáról kockára meg volt tervezve technikailag, ugyanúgy a történet
menete is. A dolgozat nem is ragadt le a technikai részleteknél, Hitchcocknál
a tartalom és a forma együttese adja ki a hatást. A tanulmány felismerve ennek
fontosságát ügyesen egyensúlyoz a jelképek rendszerében, mind a történet, mind
a technikai bravúrok szimbolikus eszköztárában.
A tanulmány második része a helyszíneket veszi szemügyre. Ismét a fokozatosság
elvét tartja szem előtt Báron. Kívülről halad befelé, vagyis lassan szűkíti
le a teret. A motel, a ház, majd a mocsár egyfajta visszautalás a vertikális
mozgásra, felülről lefelé. A külső helyszíneken vezet aztán az út a belső terek
felé; lassan, de tudatosan behatolva az ego szintjének világába.
Mariontól indul a történet, hogy utána eljusson Normanhoz, a Psycho
igazi hőséhez. Norman paranoid skizofréniáját a mozgásirányok tengelyébe helyezve
elemzi Báron. A fiú tudatában lakozó három énjének szintjeit a vertikális mozgás
szemszögéből közelíti meg, majd a tudat különböző szintjeit az előző fejezetekben
taglalt helyszínekkel azonosítja. A szuperego, az ego, és az ős-én hármas tagolása
Norman köznapi terére képezi le, a motel, a ház és a mocsár szintjére. Minden
mindennel mozgásban van, és az egésznek a mozgatórugója Norman beteg elméje.
A kötet vezérfonala a Psycho elemzése,
de mellette számos más Hitchcock filmben találunk példát a vertikális mozgás
meghatározó szerepére. A szerző mégis a Psychót választotta dolgozata tárgyául,
nem pedig valamelyik másik – a hitchcocki életműben meghatározó szerepet játszó
– filmet. S ennek oka, hogy szerinte a Psycho olyan film, amelyik nyíltan foglalkozik
pszichológiai problémákkal.
A technikai megoldástól elindulva egy konkrét mű teljes körű elemzéséig jutott
el a dolgozat. Nem feltétlenül hiánypótló, de mindenképpen követendő példa.
Szép számmal akadnak a filmtörténetben olyan alkotások, amelyek, ha lerágott
csontnak is tűnnek, egy ügyes szerző kezében megmutathatják még fel nem fedezett
titkaikat.
(Báron György: Alászállás az alvilágba, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
Eredeti cikk: http://www.filmkultura.hu/2007/articles/reviews/hitchcock.hu.html