Kábulat

 Még sohasem járt Párizsnak ezen a részén. Csak Duvain regényeiből és a Grand Guignol színpadáról ismerte. Ez hát a Montmartre? Maga az iszonyat, ahol az éj leple alatt lesben áll a borzalom, ahol halkan rothad az ártatlanság, ahol elkárhozik a könnyelműség - ahol az alvilág mulat.

 Óvatosan lopakodott a föléje magasodó fal árnyékában, olykor hátralesve, hátha megpillantja a nyomában loholó, láthatatlan rémet. Hirtelen befordult egy sikátorba, azzal sem törődve, hová vezet... a vaksötétben tapogatózva egyetlen gondolat zakatolt benne: megmenekülni a fejében fészkelő üldözőtől. .. ment tovább... Jaj, mikor lesz vége?... Aztán egy kapualj, melynek kiáramló fénye körülölelte az alakját.... Valahol itt... akárhol, gondolta. Az ajtó egy lépcső alján állt... a korhadt lépcsőfokok nyikorogtak, ahogy lefelé lopódzott... aztán részeg röhögés hatolt a fülébe és összerezzent - ez biztos... - Nem, mégsem az. Bármi:, csak azt ne!

  Elérte a lépcső alját, és benyitott a kénbűzös kocsmába, ahol emberi roncsok hempergőztek részeg orgiájukon... aztán meglátták őt, a rémült ártatlanság képét. Féltucat férfi rontott rá, a többiek bátorítóan üvöltöttek. Megragadták. Rémülten felsikoltott... inkább üldözője karmai közé került volna, futott át rajta a gondolat, miközben kíméletlenül végighurcolták a termen.

  A gazemberek nem vesztegették az időt, végzete beteljesült. Osztoznak majd a zsákmányon... és rajta... Miért? Hát ez nem a Montmartre szíve? Viszik - patkánylakomának. Aztán megkötözték, levonszolták a sötét folyosóra, majd fel a lépcsőn, egészen a folyópartig. A patkányoknak kell a konc, röhögték. ... Meglóbálták a gúzsba kötött testet, aztán egy csobbanás és a sötét, örvénylő mélység. Süllyedt, mint a kő, egyre mélyebbre. Csak a fulladást érezte... ez hát a halál?... aztán...

 - Kint van, asszonyom - mondta a fogorvos -, fél korona lesz.