Könyv: A félelem öröme
(Alfred Hitchcock: Írások, beszélgetések)

Ezt a könyvet azért lehetne filmesztétáknak és esztétika szakos egyetemistáknak ajánlani, mert Hitchcock egy árva mukkot sem szól elméleti, esztétikai kérdésekről - annál többet gyakorlati dramaturgiáról, a technikai forgatókönyvről, forgatási problémákról. Hitchcockról két alapkönyv létezik, az egyik megjelent magyarul (Truffaut-Hitchcock), a másik (Donald Spoto: The Dark Side of Genius) nem. A szerkesztőnél jóval több Sidney Gottlieb kötete most a harmadik legfontosabb. Hitchcockban nincs sem álszerénység, sem gőg. Némi angolosan visszafogott szerénységgel emlékezteti olvasóit arra, hogy a gyilkosság mindig magasrendű tárgy és téma volt Angliában, ő csupán ezt a hagyományt folytatja. De Quincey klasszikus művére is utal persze, és említ egy-két fontos gyilkosságelemző társulatot, mely társulatok elmés találkozóira főrendőrök és jogászok is járnak figyelni, okulni. Hitchcock filmjeire is járhattak volna. Paradox mód talán épp azért, hogy lássák: egy gyilkossági ügyben soha nem a rendőr vagy a nyomozó a fontos; némileg fontosabb a gyilkos vagy az áldozat, de ők sem igazán. Hitchcockot (és jól látó nézőit) csak a gyilkosnak hitt,

ártatlanul

üldözött figura érdekli

- csakhogy nem ártatlansága miatt: épp azért, mert ő is gyilkos lehetne. Bűnábrázoló technikája kizárólagosan a "késleltetésre" épül. Ezt ugyan már "a régi görögök" kitalálták, mondjuk az Oidipusz című ismert bűndráma szerzője, de filmvásznon Hitchcocké a copyright: suspense az általa kidolgozott eljárás neve (úgy tudom, ma már néhány értelmező szótár is megemlíti idevágó szócikkében H. nevét, s ha mégsem, az ő hibájuk). A késleltetés feszültsége: erről sokat olvashatni a kötetben. Bűnlátásának lényegéről - mert neki nem világszemlélete volt, hanem bűnszemlélete - kevesebbet, mert hiszen ez "tanulság, mondanivaló, üzenet", és Angliában modortalanság ilyesmiről faggatózni. "Gyilkosság angol módra", igen, de a bíróság angol módra is elsőrangú nyersanyag írónak és filmrendezőnek: "A brit peres eljárások kiváló dramaturgiai érzékről tanúskodnak" - mondja szerényen, s már úgy érezzük, neki is része van a brit peres eljárások létrejöttében, tán teremtő kölcsönhatás ez film és bírói hagyományok között. "A bűntettek érdekessége tekintetében Anglia túlszárnyalja Amerikát." Ezért aztán Amerikában is jó ideig angol jellegű bűnfilmeket rendezett. Bűnideálja révén ő a legeurópaibb amerikai bűnalkotó, látásmódja Patricia Highsmithéval rokon.

Vigyázat: csak bűnideálja brit, de pályája legelejétől többre becsülte az amerikai filmet, mint a hazait. "Az angol filmesek teljes mértékben mellőzik a brit nép létfontosságú rétegét, a középosztályt. Nem foglalkoznak a busz után futó férfiakkal, a földalattin összezsúfolódó lányokkal, a kereskedelmi utazókkal, az újságárusokkal, a manikűrösökkel, a slágerszerzőkkel (...), a gépírókisasszonnyal és a fiújával, a mozi előtt sorban állókkal, a táncparkettet koptató tömegekkel, a buszkirándulások, a tengerpartok, a lóversenyek közönségével, a kocsmázókkal, a klubok titkáraival, a kóristalányokkal, az autóügynökökkel, a közlekedési rendőrökkel, a tanárokkal." 1937-ben írta ezt, egy "kisemberhívő" ars poeticájaként.

Hitchcock

nem a félelem mestere volt,

vagy csak megszorítással: a félelem örömének mesteri doktora inkább. Tudatosabb, mint más doktorok. Megmajmol például egy képtelenül ostoba pszichiátert, akiről már-már azt hittem, hogy saját fiktív figurája - ám a kötet kommentárjaiból kiderül, hogy ismert, valódi, nagyra becsült lélekbúvár volt. Pedig már csak abból is sejthettem volna, hogy így kezdte mondókáját: "Sajnos, nem láttam a Psychót, de azt gondolom..."

Hitchcock humora angol humor. Mi is az angol humor? Voltaire óta tudjuk, hogy kontinensbéli halandó soha nem értheti meg. Talán most: "Köztudott, hogy a lányok jelentős változáson mennek át tizennégy és tizennyolc éves koruk között." Nem érdektelen mondat. Ha mai angol regény kezdődne így, kritikusok sereglete idézné és méltatná. "Egy finom nő ráadásul mindig tartogat meglepetést" - folytatja, és a híres Truffaut-féle interjúkötetben ki is mondja, miféle meglepetést, és miért sokkal érdekesebb, ha finom, visszafogott nő teszi, mint egy újmagyar nyelven: "dögös bombázó". Vesztére egy finomnak vélt és általa felfedezett szőke színésznőbe, a mérsékelt tehetségű Tippi Hedrenbe

vénen és kövéren bele is szeretett

- de ez már egy másik, szomorú történet. Folytassuk inkább azzal, hogy figyelemre méltó, mennyire ügyelt a díszletre,
a térre, a térérzetre. Sztárokkal dolgozott, mégis milyen ritkán (de akkor hatalmas erővel) alkalmazott premier plant, soha a mai Hollywood tévégyakorlatából vászonra átkerült, funkció nélküli nagyközelijeit, melyek révén a tér gyakran zavaróan elfoszlik, elsikkad.

Gyakran keményen bírálták a színészeket illető, olykor durvának hangzó megjegyzései miatt. E kötetben is: "a színészek birkák". Másutt azonban teljesebb, bölcsebb, igazabb: "A jó színész az, aki nem csinál semmit, de azt jól csinálja."
E fényben különösen érdekes, hogy Hollywoodban a legnagyobb sztárokkal dolgozott: Cary Grant és James Stewart nagy és képlékeny tehetségére neki is szüksége volt.

Hitchcock viszolyogva utálta a "ki tette?" (saját helyesírással: whodonit?) típusú "kitalálós krimiket". Gigászi alakja meghatározta, kicsit nemesebbé tette a bűnfilmet. De megváltoztatni, legyőzni nem tudta a fantáziátlanságot. Ha a moziban talán nem, de a tévékben Alaszkától Patagóniáig ma is a krimiszemlélet és nem a Hitch-féle bűnmagasiskola uralkodik. Psszt! - int felém a címlapon -, tán ezt sem lett volna szabad elárulni? ´ volt a legokosabb gyilkos - de ő a bűnművészet nagy vesztese. A gyilkosság már jó ideje megszűnt szépművészet lenni.

Bikácsy Gergely

(Osiris, 2001, 388 oldal, 1980 Ft)

Magyar Narancs, 2002.01.24.