MADARAK  
The Birds

Amerikai film, készült 1963-ban, az Universal International produkciójában,
Daphne du Maurier ötlete alapján

 Alfred Hitchcock. Egy név, melyet nem minden tájékozott mozinéző ismer hazánkban, hiszen a rendező filmjei két évtizede nem kapnak szabad sorompót, korábbi művei pedig, melyeket vetítettek (így a Manderley ház asszonya, a Forgószél, A gyanú árnyékában), legfeljebb klubokban láthatók hébe-hóba.

A név viselője az úgynevezett "horrorfilmek" királya, az izgalomkeltés utolérhetetlen tanára.

A "horror" szónak nálunk kicsit rossz csengése van, hiszen korábban Magyarországon is szériában mutattak be rémfilmeket, Drakula- és Frankenstein-történeteket, s ezeknek a futószalagon gyártott produkciócskáknak vajmi kevés a közük művészethez. "Horror" és "horror" között azonban számottevőek a különbségek. A lista végén azok a külsőséges eszközökkel operáló filmek foglalnak helyet, melyekben vagy egy szörnyűséges lény (őrült, óriásmajom stb.) vagy valamilyen rejtélyes gyilkosságsorozat borzolja fel a néző idegeit, de ahol a logikának, a lélekrajznak csak sémáival találkozunk. Vannak továbbá hatásos, fordulatos és a fantáziát megmozgató mesék: ha ezeket nézzük, a szenvedélyes játékos izgalmával bogozzuk ki a titok szálait - anélkül persze, hogy a művészet magasabb régióiba emelkednénk, vagy a rendező elhitetné velünk, hogy amit csinál, kivételes teljesítmény. És tudunk kitűnő filmekről - a mostanában divatos krimi vagy a detektív­film műfajában is -, melyek magasabb igényt is kielégíthetnek, hiszen a témától függetlenül vagy annak ellenére rangos esztétikai színvonalat képviselnek.

Nézzük tehát: vajon hol foglal helyet Alfred Hitchcock a képzeletbeli ranglistán?

Csak a különleges esetek érdeklik: minden egyes filmjében a bűntudat, a gyilkosság, a bujtogatás, a beteges hajlamok és szevedélyek rajzát adja. Ám az imént állapítottuk meg, hogy a téma önmagában nem meghatározó - az a kérdés, hogyan közelít a rendező a "felfordult" világhoz? Nos, a nagy mágust főképpen hősei lelkivilága érdekli; azt mutatja be tehát, miképpen viselkedik az ember, ha - mondjuk ­borzalmas események tanúja, részese, netán, horribile scriptu, cselekvő főszereplője lesz? Hitchcock a drámai helyzetek felépítésének is mestere; művei kitűnően megkomponáltak; a poének nála mindig időben robbannak. Mindezek alapján talán érthető, hogy a hetven felé járó idős művész nemcsak a közönségnek, hanem bizonyos szakmai köröknek is kedvence; a francia új hullám vezető rendezői közül többen atyjukként tisztelik (Claude Chabrol például könyvet írt róla).

Ezek után már fogalmazhatjuk is az ítéletet: Hitchcock igazi művész, aki jelentős rangra emelte a horrort, s maga is feliratkozott a halhatatlanok közé.

Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. A nagy Hitch ugyanis nem sokat törődik a tiszta és nemes emberi érzésekkel; gyakran el-eltéved a szadizmus és morbiditás mellékösvényeire; az emberi kínt és vért közönyös egykedvűséggel mutatja - vagyis az emberben megbújó állatot ébresztgeti.

Különös ellentmondások; érdekes rendezői paradox.

Janus arcú alkotó, aki érti a mesterségét, s aki vissza-visszaél hivatása kínálkozó lehetőségeivel. Ez népszerűségének egyben kulcsa is. Hiszen - mint Létay Vera írja kitűnő Hitchcock­ vázlatában - " . . . kivételes atmoszférateremtő erejével a hitelességnek olyan magas fokát képes elérni, hogy a néző szubjektív részesévé válik a kiagyalt rémtörténetnek".

Az egyik legutóbbi hitchcockiáda, a Madarak mindenben igazolja a fenti ítéletet. A sztorira felesleges sok szót vesztegetnünk : arról szól a film, hogyan támadják meg a vérszomjas madár­falkák - ezer és ezer ijesztő hangot adó, rémületesen csapkodó, elhessegethetetlen szárnyas ­egy békés város lakosságát, s miképpen marják­tépik-cibálják halálra a kétségbeesetten védekező, de biztos nyugalmat még a bezárt szobában sem lelő polgárokat. Hitchcock valósággal kéjeleg a részletekben, mikor például azt ábrázolja, mennyire tehetetlen az ember a félelmetesen támadó madárcsapattal szemben: egyszerűen lehetetlen megszabadulni tőlük. Játszi könnyedséggel törik át az ablakot, fekete fellegként lepik el az utcát, ha pedig mindenhonnan kiszorultak, a kéményrésen át zúdulnak a szobába. Halál és pusztítás jelzi könyörtelenségük nyomát.

Hogy mit fejez ki a történet, s mire tanít, nehéz lenne rá válaszolni. Ha megelégszünk azzal, hogy nincsenek ilyen céljai, mert pusztán izgalommal kíván szolgálni, még mindig ott a kérdés: nem túlságosan bizarr ez a szituáció; nem öncélú ez a borzalomkeltés? Ami az eszközöket illeti, Hitchcock most is hatásosan építi fel filmjét, többnyire élénk ritmust teremt (a tempó csak a nyugalmat bemutató képsorokban lassul le); jellemei általában érdekesek. Eredeti a "kísérőzene". Azért az idézőjel, mert a film hang­effektusait - a madarak hangját imitáló zajt, mely természetesen állandóan erősödik, amint a fekete szörnyek beborítják a várost és a vásznat - elektronikus zörejek szolgáltatják; a monotónia az állandóan erősödő veszélyt érzékelteti.

Alfred Hitchcock világa - beteges és idegen világ. Emberi és állati fantomok népesítik be. Jobb tehát távolról szemlélni, még akkor is, ha a rendező tudása egyébként elvitathatatlan.

Veress József: 200 film (Magvető kiadó, 1968. 607-609.old.)