Szóval Márk megírta a forgatókönyvet, aztán hirtelen eltűnt Malajziában egy évre dolgozni. Mindez történt 1999 júniusában. A könyvét elolvastam, aztán félredobtam. Nem félreérteni: nagyon tetszett, ám látszott, hogy ezt a gengszteres, graffitis, harminc szereplős, néhol elképesztő, de egyébként könnyű, humoros mesét nem lehet zsebpénzből, szar kamerával megcsinálni, és ami a lényeges, nem is érdemes. Így hát pihenő következett, majd Márk írt egy extra-low-budget sztorit odakint “Einstein Mega Shotgun” címmel, hogy azért ne legyünk annyira elkeseredve, ha nem lesz pénz a Glóriára.

Az év gyorsan eltelt. Sok minden történt, ámde nem kívánom felesleges önéletrajzi elemekkel untatni - és ijesztgetni - az olvasót. Egyszercsak ama karácsonyi gyertyafényes időszakban felhívott egy úriember, ki filmproducernek mondta magát, és közölte: velem akarja megrendeztetni új játékfilmjét. Legyen elég: a fickót BP-nek hívták. Kétségeim támadtak a telefonáló elmeállapotát illetően, de nem tévedett, tényleg engem keresett. Tudott mindent rólam, bár filmjeimet nem látta... Később pótolta ezt a hiányosságát, ezek után már kikerültem rendezőjelöltjei köréből :-)), de miután elolvastam a megfilmesíteni kívánt könyvet, nem is igazán bántam a dolgot. Csak mellékesen: az illető mai napig sem csinált filmet, bár huszadik filmtervét emlegeti.

Azért én nem mulasztottam el rásózni a Glória forgatókönyvét, és javasoltam: inkább erre gerjedjünk. Ő belelapozott, majd kijelentette: le merné tenni a nagyesküt, hogy soha nem fogunk egy fillért sem kapni a filmre sehonnan, merthogy erőszakos (pedig nem kifejezetten az), trágár (nem is annyira), és helyenként durva a humora (ezt sem írom alá). Ez az ember volt az, aki továbbá lefogadta volna bárkivel, hogy a “Hasfalmetszők”-re képtelenség forgalmazót találni, aztán a film februárban megjelent videón...

Annyi haszna volt azonban a fickónak, hogy felhívta a figyelmemet a Magyar Mozgókép Alapítvány éppen futó pályázatára, melynek beadási határideje még bő egy hét múlva volt csak, így elméletileg ha találunk céget, aki pályázna a könyvünkkel, no meg kifizetné a teljes költségvetés két-harmadát, meg aztán megírnánk a pályázati anyagot a szükséges beszerzendő egymillió dokumentummal, akkor ... se sok esélyünk van, hogy szóba állnak velünk, de hátha...

Unottan legyintettünk hát, ámde hazaérve csak nem hagyott nyugodni a dolog, belopakodtunk a helyi tévébe, ahol operatőr kollégánk dolgozik, és megkerestük a főnököt tervünkkel, hogy mi lenne, ha filmgyártásra adnák a fejüket. Közölte, hogy amennyiben megírjuk a pályázatot, és elintézzük a papírmunkát, lehet szó az együttműködésről. Nosza, felelevenítettem valamikori filmgyári emlékeimet (hogyan is néz ki egy játékfilmes pályázat, nézzük csak...), és egy hétig a szövegszerkesztőn meg a telefonon csüngve végül is megcsináltuk az anyagot. A forgatókönyvet “softosítottuk”, tekintve, hogy sejtettük: az alapítvány nem örülne az effajta képsoroknak: “a nő alsó állkapcsa a lövés hatására leszakadt, és nyálas-véres csíkot húzva végigszánkázott a padlón...”

Szóval a végső határidő előtt húsz perccel beestünk a Városligeti fasorba, és leadtuk a pályázati anyagot tizenkét példányban, ahogy kellett. Aztán hátradőlhettünk és várhattuk az egy hónap múlva esedékes elbírálást, aminek tétje csupán az volt: forgatunk-e 2000-ben, vagy sem, és ami nem kevésbé lényeges: leereszkedik-e hozzánk végre a szakma, és lát-e bennünk annyi fantáziát, hogy közelebb engedjen a húsosfazékhoz? Februárban megtudtuk.

Csak mint érdekesség: a Magyar Mozgókép Köz(?)alapítvány évente egyszer ad pénzt filmgyártásra, és ez minden filmes első és sokszor egyetlen lehetősége, hogy elindíthassa produkcióját. Meglehetősen ritka, hogy vidéki, úgymind független filmesekkel is szóba álljanak, akik ugye pont a függetlenséggel szakítanak e módon, hogy állami támogatásért folyamodnak. Nem is igazán szokott bejönni a dolog, de mi mégis reménykedtünk.

Tízmillió forintot kértünk a pályázatban, és februárban megjött a levél, miszerint “örömmel közöljük, hogy megszavaztunk ötmillió forint támogatást a filmre, amennyiben a végtermék 35 mm-es film”. Mi van? - forgattam a levelet. Mi az, hogy 35 mm-es film? Hogy képzelik ezek, hogy egy amúgy is alacsony költségvetésű filmre még össze tudunk szedni kb. 10 millió forintot, ennyi ugyanis kb. a videóról celluloid anyagra történő átírás költsége. Magyarán: az alapítvány megfejelte a költségvetésünket 10 millával, azon felül, hogy a kért összeg felét szavazta csak meg.

Telefon indul, a vonal túlsó végén kimért hang, aki közölte: e módszerrel kívánják a hozzánk hasonló “műkedvelőket” kizárni a magyar filmgyártásból, azzal az indokkal, hogy mi csak “kirándulunk” a filmezésbe, szemben a vérprofi elkötelezett alkotókkal, akiknek az élete a filmgyártás. Aki végigkövette amatőr-független társaságunk történetét az elmúlt hat évben, az talán bepillantást nyerhetett abba, hogy személy szerint én mennyire rendeltem alá az életemet a filmezésnek, feladva olykor munkahelylehetőségeket, egyebeket. Nem állítom, hogy mindezt helyesen cselekedtem, de ettől függetlenül sértőnek éreztem a fickó megállapítását.
De a feltétel maradt: vagy 35 mm-es film a végtermék, vagy nincs lé.

Mit tehet ilyenkor az emberfia? Tovább telefonál. Felhívtam pár régi Mafilmes ismerőst, hogy ilyenkor mi a teendő. Egyrészt elképedtek a sztori hallatán, másrészt beígértek pár jószándékú telefonhívást. Mindezek eredményeképpen az alapítvány májusban ismét összeült, és módosították döntésüket: jó, mutassuk be Beta videón a filmet, és szívesen látják a 2001-es Magyar Filmszemlén. Jót mulattunk a dolgon, merthogy május vége volt, a szerződések megírásához, és egyáltalán az első pénzek átutalásáig számításunk szerint még el kellett telnie minimum két hónapnak, ami után elkezdhetjük az előkészületeket, ami megterhelőnek ígérkezett, tekintve, hogy kb. 30 szereplő tűnik fel a filmben, tizenvalahány helyszín, és a többi.

Optimisták voltunk, mert e sorok írásakor már szeptember elejét írunk, még mindig nem kaptunk pénzt, ámde a helyi televízió által rendelkezésünkre bocsátott minimális előlegből azért már zajlanak az előkészületek. Időszerű, mivel egy hét múlva első forgatási nap... De nézzük a szereplőket:

A filmben hét főszereplő tűnik fel. Glória, a címszereplő, különös lány, Buju és Tettó a két, napról napra élő srác, valamint Hevi, Bamba, Muszped és Ruszki. Ők piti bűnözők, akik egy postarablásra készülődnek. Tudtuk, rajtuk áll vagy bukik a film, így meglehetős gondot fordítottunk a kiválasztásukra. Csanálosi Gábor és Nagy Gábor (előző filmünkben Moszta és Puncsos) adta magát, ám itt nem egy brancsban lesznek. Csanál közben levágatta méteres haját és szakállát, most tökkopasz, és de jókora bajuszt növesztett. Felháborítóan néz ki. Nagy Gábor leszerelt, azóta valami gyárban szalagmunkásként dolgozik marha nagy kedvvel, de a legutóbbi hírek szerint már kirúgták. Azóta várja, hogy filmezzünk, nem is titkolva: a várható napidíj miatt izgul. Glória nem volt könnyű eset, hirdetést adtunk fel, és meghallgatást tartottunk. Jöttek a lányok csőstül, és a végére kettő maradt, két Gabi. Szőke és barna. Vita támadt, volt akinek az egyik jött be, volt akinek a másik. Végül maradt a szőke, és talán nem elhanyagolandó szempont, hogy a hölgy színházban játszik, és nagyon lelkes, mióta elolvasta a könyvet. További szerepekre befutottak Márk haverjai, és öccse, valamint a Hasfalban a harmadik bérgyilkost játszó Budai Gábor.

Furcsa csapat gyűlt össze a mellékszerepekre is, és ami fontos: élő arcok. A rockénekest tényleg egy rockénekes játsza (Bazsó Laci a Testimonyból), a graffitist real graffitis, az egyik epizód-gengszert pedig tényleg egy pesti alvilági srác. A hajléktalan valódi hajléktalan, a füves igazi füves, a rendező igazi rendező... (csak vicc volt). Versenyfutásban állunk az idővel, itt az ősz, és végeznünk kell a külsőkkel még mielőtt ránk szakad a hó, vagy más égi átok. Úgyhogy: kezdés szeptember 9-én. Persze a forgatási időpontok már módosulni kényszerültek, mert többen dolgoznak, suliba járnak, satöbbi, de én úgy vélem, hogy ha végzünk a külsőkkel, akkor már megcsináltuk.

A múltkoriban Interneten találtam egy céget (ráadásul ismerős) akik profi kameramozgató berendezések kölcsönzésével foglalkoznak. Nosza, hívtam őket, és megtudhattam: az egyik legegyszerűbb, ámde gyakorlatilag minden mozgásra képes computervezérelt kütyüt már napi százezer forintért elhozhatjuk... Megköszöntem szépen és visszahelyeztem a kagylót a helyére...

Összeültünk közben a megmaradt csapat a Cruel World Teamből: Végh Zoli vágó és zeneszerző, Szentkúti Tamás operatőr, Miokovics Mátyás látványtervező, Markó Viktor világosító, Bánhidai Csaba computergrafikus, Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró, ki időközben befutott Malajziából és jómagam. Ki-ki elmondta elképzeléseit a filmről, javaslatait, és bár voltak (és lesznek) eltérő meglátások, abban valamennyien egyetértettünk, hogy fontos állomáshoz érkezett kompániánk története.

A hivatalos szakma és a Nagy Magyar Királyi MMK most első ízben ad lehetőséget arra, hogy megmutassuk, mit tudunk. Pénzt kapunk egy filmre, amiben ugyan a szakma nem hisz (“kísérleti” filmként kezelik ugyanis, fel sem tételezve, hogy ebből egész estés játékfilm lehet), és nem szabad elpuskáznunk. Illetve szabad, de akkor nyugodtan szembenézhetünk azzal, hogy az életben többet nem mehetünk sehová, max. egy névcserét és plasztikai műtétet követően. Persze kérdés az, hogy a szakma mit ismer el, mert irigység ugye éppúgy motiválhat negatív kritikát, mint a valódi nemtetszés... Mindenestre már most hallom a kritikákat, és fel vagyok készülve tarantínózásra, dobermanezésre és egyéb fikázásra. Na és? Lehet utánunk csinálni.

Szóval ott tartottunk, hogy milyen legyen a film. Nem voltak kétségeink az ügyben, hogy nem ártana, ha az emberek megnéznék a filmet, és főleg azt a tizen-huszonéves kéne elkapnunk, akikről szól a film, és akik még eljárnak moziba és videotékába. Sajnos tapasztalni mifelénk, hogy a fiatalok oly mértékű krónikus döntésképtelenségben szenvednek, hogy még saját ízlésüket, érdeklődésüket sem képesek megfogalmazni, a reklámok sugallatai alapján választanak.

Abszolút nem kiszámítható, hogy mi lehet fogyasztható és sikeres. Én a Kárhozatnál meg voltam arról győződve, hogy találok videokiadót, nem jött be. A Hasfalnál viszont meg voltam győződve, hogy lehúzzák a vécén, ennek ellenére rengetegen látták, és ki merem mondani: ordító hibái ellenére kultuszfilm lett belőle. Azt hiszem, ezért már megérte. Nem kevesebb célunk van a Glóriával is, és bár a vér és belsőségek szívbéli barátai talán csalódni fognak, de legalább nem zsebpénzből készül, és nem dobják ki a szemlékről. Nevezhetjük megalkuvásnak is, de lázadjon az, akinek van rá pénze, gondolom én.

Azért bemutatnám a fent említett brigádot. Zozó immáron négy éve dolgozik velünk, foglalkozására nézve softverfejlesztő, és mellesleg zenéket írkál az RTL-Klubnak, meg ugye nekünk. Valamikor rocker volt, aztán az idők (és pénztárcája) szavára hallgatva kiegyezett a szignál- és filmzenék írásával. Tomi a DTV operatőre-vágója, tizennégy éve együtt követtük el első amatőrfilmünket. Matyi mostanság Pesten dolgozna egy effekt-stúdióban, ha nem éppen nálunk tevékenykedne látványtervezőként, ami magában foglalja mifelénk a helyszínekkel, díszletekkel, berendezéssel és kellékekkel kapcsolatos dolgokat. Csaba az RTL-nél grafikus, teljesen belezúgott a forgatókönyvbe, és munkája eredményeképpen remélhetőleg jócskán hozzátehetünk a látványhoz (nem fog dinoszaurusz végigsétálni a képen, nyugi). Viktor fog világosítani, ez lesz a második közös munkánk, ő az, aki annyi világosító cuccot halmozott már fel az évek során, hogy a komolyabb stúdiók is érdeklődnek a telefonszáma után... Márkról nincs mit újat mondani, 97-ben csinálta meg első amatőrfilmjét saját írásából, miután elhasznált egy rap-zenekart, és megunta a képregényrajzolást. Mostanság hetedik könyvét írja, és erősen utálja a magyar filmgyártást. Ennyit a csapatról, és most jöhet az első forgatási nap...

“Pizzaevés”-re keresztelődött a jelenet címe, és megfelelő helyszínnek a Duna parti padok bizonyultak. Dara, Mákos és a többiek pizzát rendelnek, és fogyasszák azokat, miközben hülyeségeket beszélnek, majd egy koldus is feltűnik. Erre a napra fahrtkocsit, síneket, egyebeket béreltünk a Mafilmrenttől, a dolog fanyara, hogy a szállítás majd’ annyiba került, mint maga a cucc. Viszont lehetőség nyílt rendezetettebb, látványosabb mozgásokat csinálni, mint előző filmjeinknél... gondoltuk mi. Be is jött, de arra azért nem számítottunk, hogy ezek a II. világháborús szerkentyűk bizony igencsak “analógok”, tekintve, hogy naponta nyúzzák őket, és itt zörög, ott inog. De azért nem lett olyan vészes. A nem pehelysúlyú eszközök városon belüli szállítására megnyertünk egy helyi Kft.-t, akik támogatás gyanánt naponta többször trógerolták ide-oda a ládákat.

Időpont egyeztetés ügyileg szintén szívtunk, mivel a főszereplőnk egyszerre két színházban is játszik, meg szinkronizál, meg narrál, meg.... szóval úgy indult, hogy Gabi lemondta szinte az összes általunk kedvezőnek tartott forgatási napot, és nem volt könnyű megegyezni. Attól függetlenül működik a dolog, bár erős a gyanúm, hogy jócskán úszni fogunk. Ez egyébként első nap volt a legvalószínűbb, merthogy kb. öt óra forgatás után még csak három mondaton voltunk túl, és nagyon szájba rágósan ment az egész párbeszéd, noha a két Testimony-tag beleadott apait-anyait. Viszont a második dialógust meg úgy lenyomtuk, mintha erre születtünk volna... Anyám reggel megcsinálta a kívánt pizzamennyiséget, mint kelléket, ezt fogyasztották órákon át a szereplők, és a végére a pizzásdobozok úgy festettek, mint egy disznóvágás... Aztán mehettünk a víztoronyba.

Hát ez nem volt semmi. Tippünk negyven méter volt, a valóság nyolcvan. A város legmagasabb épületének tetején forgatni: hát elég agyament ötlet volt, de miután felmásztunk, és szétnéztünk, már el sem tudtuk képzelni a jelenetet máshol. Csak egy “kis” dialógusról volt szó, azonban naplementekor! Nem Titanic módra, bár a korlát stimmelt.

A torony meg iszony magasra nyúlt, és eléggé elcsendesedtünk, mire a lámpákkal, kamerával felmásztunk a tetejére a vaslépcsőn. Felfedeztük, hogy a toronynak jelentős kilengése van, azonkívül egy Westel adó is nyomja a jeleket, nem beszélve arról, hogy a Vízmű óvott: könnyen lukad, szakad a tető. Lenyomtuk a pánikot, és nekiláttunk.

Aztán indult a versenyfutás a Nappal. Videóval ilyesmit forgatni majdnem lehetetlen, merthogy az egyébként fantasztikus felhőket, sárga fényeket tökjól elnyeli a kamera, de most vettük hasznát a színes monitornak, és addig állítgattuk a szűrőket, meg az objektívet, amíg közel azt láttuk viszont a képernyőn, mint a valóságban. Persze magára a dialógusra nem került sor, de a totálokat nagyon szépen sikerült rögzíteni. Aztán bontás, és haza, alvás.

Kb. öt négyzetméternyi szobámat megosztottam egyik főszereplőnkkel, Danival, és tesójával Márkkal, akik a földön fetrengtek valami szivacson, és azon filóztunk, hogy vajon az Indiana Jones forgatásánál is a rendező szállásolta-e el Harrison Fordot, meg a forgatókönyvírót... Dani egyébként qrvára parázott a szereptől, de a nap végére belejött, és most már semmiért ki nem hagyná a forgatást. Arról nem is beszélve, hogy karakterében hibátlan volt, akárcsak a másik kettő főszereplő. Nagy Gabó, a Hasfalmetszők Puncsosa itt is szokott, bár nem kedvelt formáját hozta, de erről majd később...

Második nap jött a grund. Így neveződött el a filmben egy helyszín, ami a sztori szerint egy lepukkant betonplatz, graffitisek gyűjtőhelye. Sokáig vacilláltunk a helyszínkereséssel, mígnem egy nap kezünkbe akadt a helyi hírlap napi száma, és rajta címlapon egy fénykép: hatalmas betongarázs, romló falak, graffitik. Köszönjük, ez kell, kimentünk, megnéztük, jónak találtuk, csakhogy időközben eladták a régóta használaton kívüli épületet. Telefon, és engedély: mehetünk, rajzolhatunk, forgathatunk. S lőn.

Egyikőnk se graffitis, így keresnünk kellett valakit, aki nemhogy felfújja a kellő rajzot, de el is játsza a szerepet. A dolog először két emberesre terveződött, de aztán jobbnak láttuk, hogy olyasvalakit kérünk fel, aki egy személyben megoldja mindkettőt. Így jött a képbe Füri, aki az Iparművészetire jár, grafikus, egyébként meg graffitizik olykor. Eljött, megdumáltuk, csinált pár vázlatot, és végül a forgatáson felfújta a rajzot, aminek egy baja volt, hogy tudtuk: pár nap múlva lefestik, eltüntetik az egészet az épület felújításakor.

A forgatáson beindult a káosz. Volt, kinek dolga akadt közben, volt, ki túlizgulta magát, s volt olyan főszereplő, aki el se jött, holott tudta: miatta akár elbukhat a forgatás. Így Márk kiírta az illetőt a jelenetből, és mire a művész úr délután befáradt, már sajnos aznapra ugrott a napidíja. Nekünk meg a vérnyomásunk a plafonra. Az említett úriember látszólag élvezte a dolgot, de ez meg az ő jellemét dícséri...

A Nap ismét lecsapózott, és két nappal később kellett felvennünk a záró dialógust, ami viszont nem sikerült rosszul. De aznapra már elég volt. Pakolás, addigra már úgy néztünk ki, mint a kubikosok, és semennyire nem éreztük, hogy épp művészi tevékenységet folytatunk. Mindenki mindent csinált: a forgatókönyvíró mikrofont tartott be, a színész ládát cipelt, a másik főszereplő sminkelt, jómagam pedig összeszedtem a szemetet a forgatás végén. Miként szokás ez olyankor, amikor nincs lehetőség ötven fős stábot fenntartani effajta célokra. Félre a nyavalygással, jött a harmadik nap. Este éjjelig beszélgetés valami éjjel-nappali bolt előtt, és töprengés: ha nem jön meg napokon belül az alapítványi pénzünk, akkor hiába a szervezés, a bérelt cuccok, a hitelbe jött szereplők, stb., nem tudjuk folytani. Csak megnyugtatásul: megjött a lóvé, bár...

A csúcsjelenet volt a csúcs, bár lényegesen könnyebbnek tűnt, mint az előző két nap.
A filmforgatás a mi szintünkön kompromisszumokról szól. Elképzelünk valamit, egy képet, egy jelenetet, egy hangulatot, aztán a megvalósítás máshogy alakul. Olykor a helyszín nem alkalmas arra a célra, ami a könyvben írva vagyon, másszor az előre nem kiszámítható körülmények miatt nem megoldható a jelenet felvétele úgy, ahogy. De a dolog rugalmas.

Megesett, hogy egy fontosnak tartott kép teljesen jelentéktelenné degradálódott a rögzítés közben, viszont egy másik, véletlenül összejött beállítás új ötleteket adott. De egy idő után úgy tűnik, hogy a film önálló életet él. Mintha valamit életre keltenénk, erőt adnánk neki, aztán már bizonyos szintem kiszaladna kezünkből az irányítás. De ez elsülhet jól is, és velünk ez történt.

Félre a filózással, nézzük a Dunaparti két napot. Szabad ég alatt voltunk, és az időjárás kegyeskedett kiszolgálni érdekeinket. A Nap sütött, és nem összevissza, az eső elkerült. Mi pedig lebarnultunk, leégtünk a forgatás alatt. Megérkezett Bamba, vagyis Hirth Gábor Bátaszékről, kezet fogtunk, és újdonsült ismerősünk máris úgy vetette magát alá a stáb hóbortos igényeinek, mintha mindig is ezt csinálta volna.

Motoros, autós üldözés. Nem John Frankenheimer módra ugyan, de kipróbálhattuk, hogy milyen utánfutóról filmezni az egyszemélyes robogón kuporgó két gengszert. Csanálosi Gábor olyan arccal száguldott végig a városon, mint aki ölni készül, merthogy szerepe szerint valóban ez következett. Aki a forgalomban láthatta őt ezzel az arckifejezéssel, alighanem százszor is meggondolta, hogy megelőzze-e, zavarja-e a szemlátomást nem jókedvében lévő kopasz, bajuszos fickót.

Robogó eldobva, lövések következtek. E célból pirotechnikus érkezett, ki majdnemhogy kizárólag a szakma szeretetétől vezérelve vállalta, hogy leutazik vidékre valami amatőrök forgatására segédkezni. Meglehetős látványosságnak ígérkezett, ahogy a vérzacskókat, tölteteket szerelte fel női főszereplőnk ruhája alá, de az alkalmi erotikus showt hamar megszakította Gabi, aki ordítva követelte, hogy minden bámész arc menjen már a francba.

Drámai jelenet következett, az egyik srácnak sírnia kellett. Ennek ugye megvannak a maga fogásai, fix pontra nézés, erős érzelmek felidézése, stb., de azért nem árt, ha van kéznél egy fecskendő, ami szolgáltatja a könnyeket az arcra, és a szembe. Utána lehetett zokogni, minekutána jómagam is csatlakoztam az elérzékenyült társasághoz. De jól sikerült.

A legegyszerűbb az lett volna, ha lezárjuk az utcát, de nem tehettük meg, ezért az el-elhajtó autósok némileg hökkenten vették tudomásul érkeztükkor, hogy egy pisztolyt szorongató, igénytelen külsejű fickó áll az úttest közepén szigorú arccal, mögötte pedig holtan, véres fejjel hever egy másik, hasonlóan súlyos kaliber.

A tv jött tudósítani, valamint egy általános iskolás médiaszakkör is befutott nézőnek, és látni az intő példát: jól gondolják meg, hogy filmes pályára adják a fejüket. Megkapták a jelenet forgatókönyvét, és némileg pironkodva olvasták az időközben már kivágott részt, miszerint az arra elhaladó autós vezetés közben intim viszonyt folytat a mellette ülő-heverő hölggyel, akinek feje történetesen nem látszik kívülről...

Délután háromkor befutott a tűzoltóautó, hogy a magasba emelje operatőrünket, Tomit. A jármű megszerzése nem volt könnyű, egy ismerősöm ismerőse véletlenül ismerte a tűzoltóparancsnok egyik ismerősét, akinek kérésére megvalósult a vágyunk: felülről filmezni. A kocsi meganagy volt, negyven méter magasba nyúlt létrája, a szürkeruhások pedig az órabérben fizetett műszakosok ráérősségével álltak rendelkezésünkre, de a felvétel alatt ezúttal tényleg kiállítottunk két embert az útra, hogy hajtsák el az autósokat.

A vágyott kép megvalósult, majd szemrevételezhettük, hogy miképpen lehet úgy eljátszani valakinek a meghalását, hogy az felérjen egy Oscarral. Gábor szeme úgy üvegesedett meg, hogy egy pillanatra állóképnek véltem a monitoron látott kompozíciót.

Megintcsak a Naplementével versenyeztünk, de pont készen lettünk. Másnapra egy belső, étteremben játszódó jelenetet terveztünk, de a korábbi csúszások miatt kénytelenek voltunk ezt elhalasztani. Úgyhogy irány a grund, és a záró beszélgetés.

Aki még nem próbált párnatollakat fújatni a széllel, és rábírni a pihéket, hogy a rendező által megjelölt irányba szálldossanak, az nem tudja mi az a lehetetlen. Nyitott, erdős, garázsos helyen forgattunk, ahol a szél átlag másodpercenként változtatta irányát, és vagy a szemünkbe repültek a pihék, vagy valahová Kínába, amerre még véletlenül se nézett a kamera. Ez volt az, amit korábban kompromisszumnak hívtam: Matyi, látványtervezőnk dühöngött, Tomi a fogát szívta, a többiek meg érdeklődve bámultak, hogy mi a jó francot művelünk. Valami összejött azért, de másképp.

Aznap reggel még kitrógeroltuk a síneket az utcára, persze nyolc előtt, ami azt jelentette, hogy a sulisok elözönlötték a terepet. Nem is lett volna baj, ha egyébként természetesen viselkednek, de ahogy meglátták a kamerát, azonnal roppant érdekesnek találták a stáb munkáját, és onnantól fogva átlag tíz arc bámult szembe a képpel, amúgy spontán. Arról már nem is beszélve, hogy Gabi buszhoz rohant, így bő egy óránk volt, hogy felvegyük a jelenetet, ami “csak” utcai sétálás volt.

Az első öt napot végigkísérte a pánik: mi lesz, ha elfogy a pénzünk? Az esélye megvolt, hiszen a beígért alapítványi pénznek se híre se hamva nem volt, a tv adott valami előleget, ami arra volt elég, hogy vegyünk pár kazit, és elhozzuk a kameramozgató berendezéseket. A szereplők nagy része hitelbe jött, a technikai stáb, vagyis mi egy fillért sem kaphattunk, és imádkoztunk, hogy a fotósunkat, és a pirotechnikust lehetőleg utólag kelljen kifizetni. Bár jelentős összegek voltak várhatók, de nem sokat értünk volna azzal, hogy a premieren ránk szórnak egy zsák pénzt, nekünk a forgatáson voltak költségeink. Utolsó nap aztán megjött az utalás, és villámgyorsan ki is derült, hogy amit mi eddig nettónak hittünk-véltünk-reméltünk, az bizony bruttó összeg, és az Adóhivatal meg a TB jócskán részesül a filmezésre nyert lóvéból. Magyarán: kapásból a kétharmadára zuhant a gázsink, ami tekintve, hogy többen fizetős melókat mondtunk le a filmezés miatt, nem töltött el lelkesedéssel. Persze ilyenkor megtehetnénk azt, hogy a szereplőknek, egyéb közreműködőknek ígért honoráriumból faragunk le, de akkor meg talán ők húznak el a véresbe, s joggal. Úgyhogy kb. annyit keresünk a filmmel, amit egy gyári munkás három hónap alatt visz haza. Mindezek tudatában ismét kijelentettük, hogy ha ezt a filmet befejeztünk, letesszük a lantot. De addig még következett a postarablás jelenet.

Postát, bankot rabolni nem könnyű. Még filmben sem. Gyakorlatilag még kamerát sem szabad bevinni az effajta helyiségekbe, nemhogy forgatni, de mi azért felhívtuk a Postát, hogy mit szólnak a dologhoz: szeretnénk az egyik fiókban felvenni egy jelenetet. Fax, telefon, hivataloskodás, míg jött a válasz: szó sem lehet róla. A cég nagyfőnöke állítólag valami militarista exrendőr, aki mostanság bőszen kommandíroztatja az alkalmazottakat országszerte (ez nem vicc), és még a legártalmatlanabb kinézetű postáskisasszony is profi kiképzésen sajátíthatja el, hogy miképpen élje túl egy viszkisrabló-féle fazon akcióját. Így aztán nemet mondtak. Maradt a lottózó, ami ügyében a Szerencsjáték Rt.-t zaklattuk, kik végül is megengedték a dolgot, főleg, hogy nem a pesti főnököknek kellett bemenni velünk vasárnap forgatásra, hogy aztán felfordítsuk a helységet.

Voltak túszok: Tomi anyukája, valamikori exfőnököm, aki könnyekig beleélte magát a szerepébe, világosítónk Viktor, hangosunk Karesz, és még más is, kik önkéntesen feküdtek órákon át a hideg linóleumon, hogy aztán Csanálék brutalizálják őket. Szegény alkalmazott kísérőnk, bár tudta, hogy mi következik, kissé meghökkent, mikor a négy gengszter harisnyával a fején berontott, főleg, hogy nagyon-nagyon bűnözőknek néztek ki. Reggel héttől délután kettőig zajlott a buli rohamtempóban, aztán eldördült egy-két lövés, vér fröccsent, és a ledöbbent arrajárók bekukucskálva egy vérébe fagyott, földön fekvő embert láthattak más őrültek társaságában.

Itt szeretném bemutatni a gengsztereket alakító srácokat. Muszped: ő Csanálosi Gábor, a Hasfalmetszők Mosztája, civilben villanyszerelő. Tavaly megnősült, azóta visszavonult életet él, és külön e filmre alakította ki külsejét, ami leginkább egy parasztfelkelő imázsához hasonlít, meglehetősen brutális. Hevi: emberi nevén Németh László, az Apeh munkatársa, és körülbelül ennyit tudok róla. Márk első amatőrfilmjében egy sziámi ikerpár egyik tagját játszotta, most pedig egy lepukkant gengsztert alakít, aki atlétatrikóban, napszemüvegre húzott harisnyában rabol lottózót. Bamba: ő Hirth Gábor, szintén a fent említett amatőrfilmben állt először kamera elé, festőként keresi a kenyerét, és hihetetlenül hideg, gonosz tekinteteket képes produkálni. Ruszki: a filmben is feltűnő, Csótányok zenekar front-rappere, egyébként tördelőszerkesztő, meg szitanyomó vállakozó, már a Hasfalmetszőkben is nyomult velünk, ő játszotta a harmadik bérgyilkost. Vissza a forgatásokhoz.

Délután víztorony ismét, és talán még soha nem voltam ennyire elégedett képekkel, mint e jelenetnél. Sárga szűrővel létrehozott gyönyörű naplementés színek, monumentális beállítások, egy arra repülő méltóságteljes fehér galamb, és fantasztikus felhők. Nagy Gabó, és partnere Glória érzékenyen, nyugodtan játszottak, kifejező pillantásokat és mosolyokat rögzítettünk - ha már élő hangot nem lehetett a szél miatt. De megvolt, és mielőtt megfagytunk, végeztünk is.

Este még belepillantottunk az eddigi képekbe. Bár irtózom attól, hogy nyersanyagot nézzek társaságban, most mégis jó volt az a pár perc, ahogy szigorúan csak állóképen visszanéztünk egy-két beállítást , mert megbizonyosodhattam: már most sokszorosan túlszárnyaltuk eddigi összes filmünk látványvilágát. Ennek ellenére furcsa érzéseket fedeztünk fel magunkban, egymásban: mintha utolsó filmünket forgatnánk. És meglehet. Jómagam belekóstoltam pár éve a hivatalos filmes szakmába, undorodtam attól, amit ott láttam, függetlenként rendkívül leterhel a filmek gyártása, “függőként” pedig éppen ezekben a napokban tapasztalhattuk meg, hogy milyen az, amikor mögöttünk van egy producer, aki bármit megtehet. Merthogy e sorok írásakor nagyon úgy tűnik, hogy nemhogy egy fillért nem keresünk a filmezéssel, de még rettegni valónk is van az adóhivataltól. Márk, írónk Németországba készül lakni, élni, Matyi, látványtervezőnk Pestre költözik hamarosan, Tomi belefáradt a tévés projektekbe, és az én energiáim is erősen csökkenőben. Mindenesetre előbb még leteszünk valami jót az asztalra, és azt hiszem, hogy büszkék leszünk a művünkre. De előbb még szóljunk a többi forgatásról. Következik a hetedik és a nyolcadik nap.

Autós jelenetek Úgymint azok a felvételek, amikhez szükség volt egy hatszemélyes, postarablás-stílusú járműre. A forgatás két napot vett igénybe, a kocsi pedig a dunaújvárosi Angyalfi Autókölcsönzőtől származott (ez itt a reklám helye). Angyalfi Zoli történetesen osztálytársam volt egy nyelviskolában, és némi reklámért cserébe szívesen ráállt arra, hogy két napra rendelkezésünkre bocsásson egy Toyotát, amit nehéz szívvel adtunk vissza, merthogy kiválóan megfelelt stábautónak.

A főleg dialógusokból álló jelenetek felvétele nem okozott különösebb gondot, Bamba és a többiek jól nyomták, az eső is csak akkor kezdett esni, amikor éppen véget ért a forgatás. Este egy kis sörözés, fényképnézegetés, másnap folytatás. Mindenki örömére megcsináltuk a klasszikus “Kutyaszorítóban-féle” beállítást: a négy gengszer komótosan ballag az utcán, nagyon szennyember-módra, és felháborítóan néztek ki. Természetesen megint kifogtuk a vezetni nem tudó színészt a sofőr szerepére, még jó, hogy nem volt különösebb szerepe az autó mozgásának.

Utólag belegondolva egy korábbi forgatási napba: kicsit megszívtuk volna, ha épp arra jár egy rendőr, amikor Csanálék bukósisak, jogosítvány nélkül, és ketten egy egyszemélyes robogón, éles fegyverrel száguldoztak a városban, de megúsztuk. Aki még nem forgatott autóban, az nem tudja, hogy milyen frankón NEM lehet elférni se a kamerával, se a mikrofonnal, és mennyire tuti, hogy ilyenkor ősz tájékán csonttá fagysz, mire kész a jelenet. Már a felén túl voltunk, kezdhettünk reménykedni: még a végén film lesz a dologból.

Márk ezeddig rendszeresen lejárt a forgatásokra, mostanra azonban vészesen agyon unta magát, és felismerte azt, amit én három évvel korábban: a filmforgatásnál unalmasabb dolog a világon nincsen. Következtek a nagyon várt belsők: Hevi lakása.

Nem akartunk klasszikus panelcsodába költöztetni a három balfék gengszert, így körülnéztünk, hogy merrefelé vannak érdekesebb belsőjű lakások. Aki már járt Dunaújvárosban az tudja, hogy nem könnyű ilyet találni, de aztán szerencsénk volt. Egy idősebb hölgyet leltünk, aki hajlandó volt két napra átköltözni a szomszédba, így megkaptuk az átalakított, ám épp ezért impozáns lakást, amilyenből kb. hat van itt a városban. A dolog nem ment ingyen természetesen, de még így jól jártunk, merthogy szegény lakó nem sejtette, hogy szombat reggel közel tíz ember fog beözönleni a hajlékba, és rögtön áram alá helyezik a magukkal cipelt pár ezer wattnyi reflektort, lámpát, ilyesmit.

Két napot forgattunk, és kiderült: kevés. Alaposan elcsúsztunk, kimaradt egy komplett jelenet, ami a konyhában játszódott volna, de mivel ezt a helyiséget nem mutattuk korábban, így ezek után azt bárhol máshol felvehetjük. Mondom én ezt most e sorok írásakor, aztán majd meglátjuk.

A gengszterek eszméletlenek voltak. Ekkortájt kezdett bennem kérdésessé válni, hogy vajon merrefelé billen majd a mérleg: ki lesz a szimpatikus a filmben? Az elgondolkodtató, ám egyszerű fiatalok, vagy pedig a bunkó, ám szórakoztató gengszterek? Tudni való: a film két szálon fut, és kétféle életformát mutat be, amely két szál a végén összeér. Mi ezt a jó és a rossz kontrasztjának szántuk eredetileg, de most már nem vagyok benne biztos, hogy egyértelmű lesz a különbség, a két oldal itt-ott egymásba mosódik, és átfordul a másik irányba. Szóval: kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz a vége, legalább annyira, mint amennyire (remélem) a közönség is kíváncsi lesz.

Szembe kerültünk a világítás problémájával, és miután egy közönséges reggeli fényben játszódó közeli arcot egy órán keresztül világítottunk, míg elértük a napsugaras hatást, feltettük a kérdést: hogy a fenében tudtunk eddig filmet csinálni világítás és lámpák nélkül (lásd: Kárhozat). Ám a dolognak vannak negatív, és a mi esetünkben és technikáinkkal komoly problémát okozó oldala is: egy lámpákkal, állványokkal telezsúfolt helységben már nem lehet megcsinálni azokat a hosszú, kameramozgásokkal tarkított snitteket, mivel egyszerűen belelógnak a cuccok a képbe. Viszont, hogy egy teljes szobát bevilágítsunk, úgy, hogy aztán körbe-körbe rohangáljunk a kamerával, ahhoz olyan mennyezetre rögzítendő világítási felszerelésre van szükség, nem beszélve a műteremről, ami nekünk nem áll rendelkezésre. Marad az újabb kompromisszum: nyugodtabb, fixebb beállításokban való gondolkodás.

Voltak aztán érdekes dolgok. Öt perc felvételi anyag után vettük észre, hogy egyáltalán nem vettünk hangot, noha a mikrofon végig be volt tartva, valamint másnap észleltünk pár részt, ahol ugyan volt hang, ámde a mikrofontartó illető kezének mozgása olyan frankón beledübörög a hasznos hangba, hogy minden bizonnyal utóhangozni kell majd azt a részt (is). Rájöhettünk: a puskamikrofon olyan tutira érzékeny, hogy valóban minden pisszenést rögzít, ámde aki betartja, annak a felvétel idejére mozdulatlanná kell merevednie, mert minden rezdülését érzékeli a cucc. Ez a felvételen úgy jelenik meg, mintha dörögne az ég.

Új szereplő érkezett Pestről: Haraszti Lajos, az Állat nevű főmaffiózót alakító srác, aki civilben pizzafutár, meg még ki tudja mi. Lajos a kezdeti lámpaláz után úgy hozta a figurát, hogy pár improvizatív beszólása máris szállóigévé vált a csapatban, nem beszélve Hirth “Bamba” Gáborról, akinek már a beszédstílusát is lassan átveszi a stáb a hangsúlyaival együtt.

Aztán volt darts-tábla dobálás, sóletevés, Olimpia-nézés, és esti bevilágítás, ami szintén érdekes volt, tekintve, hogy reggel csináltuk. A szoba három ablakán a redőnyök megcsinálták a sötétet, a többit már csak nekünk kellett kitalálni. Videón estét létrehozni... majdnem olyan lehetetlen, mint naplementét, de talán bejött. Kék fény, nem Szabó Lászlóval, meg még egy kis manipuláció, aztán jöhetett a három srác tv-t bámulni, meg vacsorázni. Szegény Bamba olyan rosszul lett a menütől (majd a filmben kiderül, hogy mit evett), hogy pár percre teljesen lelassult, és amúgy is “bamba” stílusa még flegmább lett.

Kb. a kétharmadánál járhattunk, és még hátravolt egy pár apróság, majd a vége, aholis négy egymás után követő napra terveztük a jelenetek felvételét. A pár apróság egyike volt ama bizonyos légifelvétel, aminek végeredményében egyikőnk sem lehetett biztos, tekintve, hogy nem volt tapasztalatunk ilyesmiben. Tomi, operatőrünk egy mezei sárkányrepülővel indult neki az útnak, ami annyit jelentett, hogy pár száz méter magasan lóg valami rongydarabon, előtte a pilóta háta, mögötte a légcsavar, mellette egyik oldalt a pilóta kabátja lengedezik, a másik oldalon, a vállán pedig tarthatja a majd’ tízkilós kamerát, mindezek mellett pedig persze iszonyatos szélvihar.

Bár ismerős intézte a repülést, mégse ment ingyen, úgyhogy elmondhatjuk, hogy a legdrágább snittet vettük fel - nyolc másodpercben. Ennyi bizonyult kb. hasznosnak a felvételből ugyanis. Kísérlet volt, megcsináltuk, tapasztaltabbak lettünk. Mindenesetre Tominak élmény volt, mégha a rémísztőbb fajtából is, mi meg növeltük az érdekes képek számát.

Márk kb. ezekben a napokban fejezte be új, “Holló a hollónak” c. forgatókönyvét, melyet Sas Tamás felkérésére írt meg. A dolog úgy esett, hogy rossz emlékű “Rosszfiúk” rendezője szeretett volna egy thrillert forgatni (!), ehhez volt egy ötlete, amit meg is íratott egy író barátjával. A könyv el is készült, ám szerencsére nem győzte meg sztárrendezőnket, aki így új író után nézett. Itt jött képbe Márk, akire valaki még emlékezett az HBO pályázatról. Márk kapásból kidobta az eredeti sztorit, és újat kreált, ami véresre, morbidra sikeredett, pont úgy, ahogy Sas Tamás kívánta. E sorok írásakor még nem lehet tudni, hogy mi lesz a filmterv sorsa, majd kiderül a jövőben.

Mi még egyszer találkoztunk Fürivel, a graffitis-grafikus sráccal, tekintve, hogy a film legutolsó, és legelső képeit még nem vettük fel, és azokban véletlenül ő szerepel. Ugyebár nem mindegy, hogy mit lát a néző először és utoljára a vásznon, ez okból különleges figyelmet érdemelt ez a két jelenet, és véleményem szerint nem is sikerült rosszul. A fent említett szempontból (első nézői benyomások) viszont időközben kissé megváltoztattuk a jelenetek sorrendjét. Az előző héten felvett jelenet az Állat nevű maffiózóval a főszerepben lett volna a film első párbeszédes képe, ám úgy találtuk, hogy Haraszti barátunk füzéres káromkodása nem igazán dobná fel a filmet rögtön az második percben, így az úriember kissé hátrább került a filmben. A “Hasfalmetszők” rajongói bizonyára örömmel üdvözlik ezt a stílust, de mivel egyrészt két percig tart, másrészt csak két percig, így talán csalódni fognak, hogy a többi szereplő csak elvétve használ trágár szavakat, és akkor is csak akkor, ha szükséges. De mint már többször említettem: ez a film szakítani akar a “bazmegolós-véres-zombifilm” imázzsal. Most pedig a sokat csúszott étterem-jelenet következik.

Bowling Center Dunaújváros. Ez egy elég impozáns, nemrégiben létrehozott sportközpont, lehet bowlingozni, fallabdázni, de van casino is, meg elég jó konyha. Nagy, tágas étterem, jó fények, stb., úgyhogy kiválóan megfelel filmezési célokra. (Ez volt a reklám helye.) Tomi felesége dolgozik itt, így nem volt különösebben nehéz dolog megszerezni az engedélyt a forgatásra. Természetesen a kedvünkért nem zártak be, de megsúgták: vasárnap forgassunk, mert olyankor szinte alig vannak vendégek. Noémi reggel belepillantott az előjegyzési füzetbe, és közölte: délelőttre nincs lefoglalva a bowling pálya. Ez részünkről nem elhanyagolandó momentum volt, mert aki hallotta már, hogy mekkorra zajjal jár amikor a golyó elcsánkázza a bábukat, az körülbelül sejtheti, hogy mennyi esélyünk lett volna éles hang felvételére. De majdnem csend kísérte munkánkat, leszámítva az atmoszférát, ami tányércsörgésből, járkálásból, kávéfőzőgép hangjából, ajtócsapódásból, egyebekből állt... Vágáskor kiderül, hogy mennyire egységes ez a háttérzaj, és kell-e utószinkronozni a párbeszédeket.

Jut eszembe, történt némi infarktus-idéző dolog a héten. Tomi szerdán SMS-t küldött a következő szöveggel: “Nagy baj van, összetört a kis Beta, lehet, hogy nem tudunk forgatni a hétvégén.” Berohantam a tévébe, ott találtam Tomit az ájuláshoz közel, és megmutatta a kamera maradványait, amivel eddig dolgoztunk. Némileg megviseltnek tűnt az eszköz: a fedőlap csavarjai beesve, az objektív bénán lóg, az objektívvédő darabokban.

- Eldőlt állványostul, és pont orra bukott egy reklámfilmforgatás közben - közölte Tomi. - Nem biztos, hogy meg lehet csináltatni az elkövetkezendő egy hónapon belül.

A pánikhoz tudni kell a következőket: a helyi tv-ben mindösszesen három kamera van, két Beta és egy DV. Mi ugye, Betával forgatunk. Az tört most el. A másik két kamera máris nem elégséges a napi műsorok felvételéhez, tehát nemigen van arra esély, hogy mi azt megkapjuk filmezésre, főleg, hogy a használható Beta nagyobb, nehezebb, és némi problémák vannak a hangrögzítésével is.

Nohát, most mi a fenét csináljunk? Napokon belül aztán kiderült, hogy vasárnap még oké a forgatás, de nem garantált a következő (utolsó) négy nap. Ami azt jelentené, hogy bele kéne csúszni a novemberbe, amit nagyon nem szerettünk volna, főleg, hogy Szaksz Gabi előre közölte: novemberben zsúfolt lesz a programja. Majd meglátjuk, most pár szó az éttermi buliról.

Nagy Gábor úgy érkezett, mintha valami sírból szállt volna ki, hullafehér volt, nagy kidülledt szemek, fekete karikák alatta és alkoholos lehellet mindehhez. Azonkívül nyafogás, aminek a lényege az volt, hogy nőtt a haja a legutóbbi forgatás óta, és valaki vágja le. Matyi levágta, és kezdhettük. Nem volt különösebb fennakadás, ebéd után végeztünk is a srácokkal, folytathattuk a gengszterekkel. Bamba a szokásos stílusban nyomta, elmondott valami viccet, természetesen jelenetben, de annyira belekavarodott, hogy már senki sem tudta, hogy hány dinnye, meg hány Károlyka... Csanál brutál volt, mint mindig, és nagyon gonoszul harapdálta a fogpiszkálót. Kis-Szabó Márk statisztaként tűnt fel, de jómagam is leültem egy asztalhoz “vágóképnek”, bár folyton vigyorogtam a kamerának.

Kellett egy család. Statisztának. Nem könnyű ilyet szerezni, ingyen nem szívesen vállalják el gyerekestül, hogy egy álló nap egy étteremben ücsörögjenek, fizetni meg már nem tudtunk. Erre jött az ötlet, mi lenne, he beszerveznénk ős-klasszikus színészünket, Túri Lacit, feleségét és kisfiát a feladatra. Mindhárman játszottak már velünk, most pedig Laci ki is maradt buliból, aminek egy oka volt: egyszerűen nem volt számára megfelelő karakter a sztoriban. De így végül is feltűnt a filmben. Elfogyasztottak egy ebédet, nézelődtek, majd hazamentek.

Az idő természetesen megintcsak szorított, helyi választások miatt este hétre vissza kellett vinni a kamerát a stúdióba, meg aztán megjöttek a vendégek bowlingozni is. Ez utóbbi momentum érdekessé tette a párbeszédek rögzítését: a szereplő felkészült, megvárta, míg gurítják a golyót a pályán, míg borít, aztán a pár másodpercnyi szünetben gyorsan elmondta a szövegét. Vagy nem... Szóval, közeledett az este, az étteremrész kezdett egy disznóólhoz hasonlítani á lá Cruel World Team, mindenfelé kábelek, cuccok, az asztalokon reggel óta a mocskos tányérok, ételmaradékok, mint kellék, és közben az érkező fiatalokat is meg-megkértük, hogy ezúttal mondjanak le a csocsózásról, videojátékozásról, és ha lehet, még a levegővételről is, merthogy szeretnénk éles hangot venni. De készen lettünk. Pakolás, és irány haza.

Kameraproblémák merültek fel. Igaz, hogy mi elképzeltünk egyfolytában négy nap forgatást, ám ez gyorsan meghiúsult, tekintve, hogy a tv-nek kellett arra a hétvégére a kamera. Feltehetnénk a kérdést, hogy mi lehet fontosabb egy tévének, mint egy teljes egész estés játékfilm leforgatása, merthogy talán még sohasem történt meg, hogy egy ilyen kis vidéki televízió ekkora projektre vállalkozott volna. Logikus lenne, hogy a cég mindent megtesz annak érdekében, hogy a film elkészüljön. Ámde nem minden logikusan zajlik, és az imént emlegetett kérdést se tegyük fel inkább... Szóljunk a megoldásról.

Telefonálgattam pár napot, és sikerült feltérképezni, hogy honnan, és mennyiért lehetne Beta kamerát szerezni a közelből. Lehetőség lett volna, a bérleti díjak közel egyformák voltak, ám a mi anyagi helyzetünkhöz képest túl magasak. Az utolsó percben mégis találtam valakit, aki az általános ár harmadáért rendelkezésünkre bocsátotta a kamerát, amiért ugyan utazni kellett egy órát, de mégis: meglett a cucc.

Az első nap: Buju lakása. Ez ügyben Tomi tesójának egyik kollégája sietett segítégünkre, akinek háromszobás-hallos otthona kiválóan megfelelt a helyszíni követelményeknek, olyannyira, hogy a film több jelenetét itt forgattuk le. A lakás bár hatalmas, de elég lepukkant volt, felújítás előtt és szemlátomást közvetlenül költözés után állt. Ez azt jelentette, hogy óriási kupleráj mindenhol, és bármit eltolhattunk, odébb rakhattunk mindennemű következmények nélkül. Reggel hét óra, tulajdonos felkeltése húsz perc csengőszóval másnaposságából, majd udvarias felkérése, hogy hagyja el a lakást. Tíz ember, technika beözönlése, lakás felfordítása, frissen festett falba rajzszögek, és plakátok felhelyezése, ezres refik áram alá helyezése, ablak elé kívülről rögzítése napfényhatás elérése végett. Tettó, avagy Nagy Gábor mobilon hívogatása tízpercenként, telefonján harminc nem fogadott hívás jelzése, mire magához tért, és két órai késéssel csatlakozott a stábhoz, hogy aztán elkezdhessük a forgatást.

Gábor kialvatlan volt, Dani ingerült, mert négykor kellett kelnie, Szaksz Gabi feszült, Tomi fáradt, jómagam szintén. Dolgoztunk. Éjfélig. Tomi valahol a közepén kifakadt, hogy operatőr létére kábeleket kell húzogatnia, meg lámpákat cipelni, és miért nincs erre külön ember, mire én megnyugtattam, hogy én is öt ember munkáját végzem. Nem nyugodott meg, joggal. Este romok eltakarítása zajlott, földszinti lakás lévén az ablakon adogattuk ki a cuccokat a megrökönyödötten érkező közös képviselő szeme láttára, aki végrehajtókat sejtett munkálkodni. Megnyugtattuk, hogy bár a tulaj nincs még itthon, mi csupán filmezünk. Éjjeli egy óra volt, mire ágyba kerültünk abban a biztos tudatban, hogy reggel hatkor irány a szomszéd város kameráért.

A Testimony zenekar próbahelyén zajlott másnap a buli, itt forgattuk annak idején a Hasfalmetszők záró jeleneteit. Kellemetlen emlékű hely volt, viszont az akkor bejött poén most is működött: még mindig ott csüngött a falon a Vörös Csillag MGTSZ alapító tagjait ábrázoló tabló. Ez közel 150 fényképet jelentett, rajtuk öreg emberek, asszonyok sebtiben lefényképezve 80 és 100 év között. Némelyiküket nézve felmerült a kérdés, hogy vajon éltek-e még a fotózáskor, az ízléstelennek látszó gondolat jogosnak bizonyulhat mindenkinek, aki megszemléli a tablót.

Szóval próbahely. Tipikus rocker-design: falon poszterek, koncertplakátok, relíkviák, és ilyesmik. Hangszerek. Mindehhez Mísa alias Laci, és Doki, akit Rudi játszott, mindketten az együttesből. Itt lépett színre Kájzer, akit vasárnapi náciként Tomi tesója, Tibi formált meg elfogadhatóan. Tibor még sohasem állt kamera előtt korábban, nem volt könnyű eset, de kihoztuk belőle az “állatot”. Záróképként felvettük a két rocker egy számának utolsó fél percét, a mit sem sejtő stáb ledöbbent, amikor Bazsó Laci fennakadt szemekkel hörögni kezdett interpretálván dalukat. De hát ezt hívják death-metalnak, és egyébként nemrég jelent meg első lemeze a csapatnak. Nem tudom, a film szerez-e majd újabb rajongókat nekik.

A házibuli jelenet volt, amitől legjobban féltünk, noha viszonylag könnyedén ment. A viszonylag úgy értendő, hogy reggel hattól éjfélig nyomtuk, közben összehánytunk egy komplett lakást, és végigcsináltunk egy (Márk szavaival élve) real bulit.

Páran a meghívottak közül azt vélték hinni, hogy igazi buliban vannak, és annak megfelelően viselkedtek, piáltak, füveztek, stb., nem akarom külön kiemelni, hogy melyik színészünk, és cimborái mutatkoztak be ilyen állat módon, a figyelmes olvasó eddigre már sejtheti. Annyit segítek, hogy nem bátaszéki közreműködők, vagyis nem Márk haverjai hozták az igénytelen formát.

Itt illeti dícséret mindazokat a srácokat, és lányokat, akik folyamatosan, vagy alkalomszerűen leutaztak Dunaújvárosba, hogy valamit hozzáadjanak a filmhez, és szövegtudásuk, felkészültségük, lelkesedésük kifejezte, hogy mennyire fontosnak érzik a filmet, és képesek miatta lemondani melókat, programokat, stb. Bár minden szereplő hasonló hozzáállással bírt volna, nagyban megkönnyítették volna munkánkat.

Merthogy most sem csalódtunk Bátaszék szülötteiben. A Waldo szerepében érkező ... hitelesen hozta magát, a sokat emlegetett Márk féle Badi meller c. film két lányszereplője, Móki és Tita is nagyon jó volt. Persze most is maradtak ki képek, gegek, de így is örültünk, hogy a lakás tulajdonosa nem dobott ki minket abban a pillanatban, amikor délután megjelent, és szembesült azzal, amit a házibuli vendégei műveltek: üvölt valami zeneszerű a hangfalakból, villogó fények, a nagyszobában egy komplett rap-matal zenekar nyomja a hangulatot, azon kívül kenderfelhő, dohányfelhő, bárányfelhő..., és pár ember éppen egy szatyor sörrel érkezik, merthogy fasza a buller.

Itt tűnt fel a Csótányok zenekar, és sajna pont frontemberük McFly nem szerepelhetett, merthogy ő egy másik karaktert formál a filmben. Így szerepét a csapat gitárosa vette át a felvétel idejére.

A tömegjelenetekre mindenki beállt, jómagam is egy fekete kapucnis pólóban álcázva, meg a stáb többi tagja is ott pogózott a parkettán. Este még irány vissza a kölcsönkamera, és mikor a végén összenéztünk Tomival (mint két zombi a sírból kiszállást követő másodpercekben), elégedetten bólinthattuk: készen vagyunk. Ugyan hiányzik még pár apróság, vágóképek, szereplő nélküli egy-két kocka, de mindezzel együtt kijelenthető: október végére befejeződött a Sohasevolt Glória forgatása.

 A fényképeket PIROSKA JÁNOS fotográfus készítette.