Kronologikus szerkezetű film Parti Nagy Lajos novellái alapján. Hőse egy család három egymást követő generációja. Sorsuknak alakulása egyfajta szubjektív történelemkönyvként tárja elénk a XX. század második felének legjellemzőbb életérzéseit. A történet mesélője a család legfiatalabb tagja, Lajos. Valójában az ő egyéni, és nem minden torzítás nélküli nézőpontjából ismerhetjük meg elődeinek mindennapjait. Szürreális látomások és történelmi tények elegyednek torz valóságszilánkokká, kificamodott igazságokká, groteszk érzésmozaikokká történetében, létrehozva ezzel egy olyan világot, amely leginkább Garcia Marquez regényeihez hasonlítható, ám jellegzetesen kelet-európai, jellegzetesen magyar.

Tartalom:

Kerettörténet
A film egy exkluzív műtárlaton kezdődik, ahol bemutatják a Balatony-család életét, és ezzel a bemutatóval is ér véget. A bemutatón a főhelyen az öreg Kálmán kitömött teste van és Lajoska testszobra. A többi kiállított tárgy kitömött állatokból áll, amelyek testét hétköznapi tárgyakká alakították, például láthatunk egy csocsóasztalt, ahol a focistabábuk helyét hörcsög- és mókustestek foglalják el. A tárlat házigazdája úgy került kapcsolatba Balatonyékkal, hogy egy korai stádiumban elhajtott emberi magzatból készíttet vele kulcstartót. Lajoska ezt a munkáját a műhely asztalán hagyja, mielőtt végez magával, így talál rá a megrendelő.

A tisztiszolga
Morosgoványi Vendel egy határ mellé vezényelt hadnagy tisztiszolgája. Nappal a ház körüli munkákat végzi, éjjel pedig egy fa sufniban alszik, a fűtésre egyetlen gyertyát kap a hadnagytól. A gyertya lángjával simogatja a testét, hogy átmelegedjen. Egy fateknőben alszik, amit egyébként a család számos más célra is használ, például abban terítik ki a halott dédapát, a család tagjai abban fürdenek, és disznóvágáskor a besózott hús is ebben a teknőben áll. Morosgoványi megalázott és kiszolgáltatott életének minden pillanatát átszövi túlfűtött szexuális vágya. Fantáziáiba beépíti a hadnagy kövér feleségét, két kamasz lányát, és egy mesekönyv szereplőjét, a kis gyufaárus lányt is. Egy disznóvágás után a hússal teli teknő a tisztiszolga kuckójában pihen. A hadnagyné éjjel meglátogatja Morosgoványit, és a teknőben közösülnek, de reggelre, amikor a hadnagy ébreszti, a fateknőben már csak széttúrt disznóhús van, ezért a hadnagy szétlövi Morosgoványi fejét.

Az evőbajnok
A hadnagynak fia születik kis testi hibával: apró disznófarok kunkorog a fiú fenekén, amit a hadnagy egy csípőfogóval levág. A fiúból, Balatony Kálmánból az '50-es évek evőbajnoka lesz. Egy ünnepi évforduló versenyén kinézi magának a neki szurkoló Gizit, aki a női szakosztály bajnoknője. A lány miatt nem tud a versenyre koncentrálni, végül szájzár miatt kiesik a versenyből. A lány, az edző és a vetélytárs is meglátogatják a kórházban, ahol a másik versenyző, Béla kikezd Gizivel. Kálmán és Gizi összeházasodnak, de az esküvő alatt Gizi máris megcsalja Bélával. Kálmán lassan kiöregszik a versenyzésből, szép reményekkel kezdődő karrierjének vége. Fia, Lajoska koraszülötten jön a világra, felesége elhagyja, és az Egyesült Államokban lesz edző az evősportban.

A preparátor
Lajoska magányosan él, csak a munkájával foglalkozik, idős, szörnyen elhízott apját is ő gondozza. Az öreg Kálmán már egyáltalán nem tud mozogni, szobájában ülve nézi a tévét, és rács mögött hizlalt macskáiból próbál evőversenyzőket nevelni. A macskákat vajon tartja, maga csokiszeleteket eszik időre. A fiával elégedetlen, mert az sovány, gyakran veszekednek. Egy alkalommal addig sértegeti Lajoskát, míg az félbehagyja a takarítást és elrohan, a macskák ketrece nyitva marad. Következő látogatásakor Lajoska észreveszi, hogy a kiszabadult macskák megölték apját, belső szerveit magukkal hurcolták a rács mögé. Lajoska kitömi apja tetemét, aztán magát egy gépezetbe szíjazva kibelezi, a gép pedig levágja a fejét és egyik karját, így testéből egy ókori stílusú szobrot készít...

Emberállat, állatember


Nem olyan rémes, mint a híre, talán nem is annyira jó, de a Taxidermiának így is van egy hihetetlen előnye minden egyéb magyar filmmel szemben, amely az elmúlt években moziba került: meg kell nézni.

Beszélni kell róla, állást foglalni, émelyegni csak úgy tessék-lássék módon, lelkesedni, kicsit azt is hasonlóképpen, mert van benne hiba, van vele baj, de hát van, van, van, és ez a legfontosabb.

Senki ne számítson olyan igazi gyomorforgatásra, azok a tabuk, amelyeket Pálfi György le akar dönteni, legkésőbb a hetvenes években ledőltek. A nagy zabálás és Az utolsó aszszony alkalmával, csak hát olyan erős tabuk, hogy máig elég jól tartják magukat, sőt. Ha arról van szó, Depardieu merev pénisze még ma is jobban zavarba hoz, mint Czene Csabáé, de hát nem vagyunk egyformák.

Ha a kudarcról is kell beszélni, akkor az a nagy forma, hogy a háromgenerációs családregényt mégsem sikerült filmre vinni, Balatony Lajos, a későbbi preparátor megszületésével véget ér az egyik film, és csak hozzácelluxolódik egy másik, a kitömőművész elég mesterkélt és eseménytelen története, amelyet hasztalan próbálnak meg földobni az elvetélt szerelem és az apakomplexus fűszerecskéivel, megmarad mellékletnek, kísérőfilmnek. Ennek a résznek a megvalósítása sem annyira igényes, mint a korábbiaké, az apaszörny helyett csak valami filmes műanyag ember látható, és a nézői tanulság is legfeljebb annyi, hogy családregényt tényleg csak a múltról lehet írni-forgatni, ha elérjük a jelent, már nem látunk ki a saját fejünkből.

A jó többsége azonban így is legalább kétharmados. Két öszszefüggő, mégis különböző világ, két nyakig a valóságba ásott, és mégis szürreálisan szárnyalni tudó történet. Morozsgoványi, a tisztiszolga és paszományszabó szűkös, zárt világa, kemény woyzecki fojtogatás, és ehhez jár a színészekre alapozott filmezés. A színészek pedig meghálálják a bizalmat, adják az arcukat, testüket, intim részeiket, a kiket szeretünk a filmben leginkább? kérdésre ebben az epizódban találni a legtöbb választ: Czene Csabát, Gyuricza Istvánt és Molnár Piroskát. És közben itt, ebbe a szörnyűségbe illik bele leginkább a két filmköltészet, a mosóteknő forgása, ahol minden forgásra más van a régi fateknőben, fürdőző, éneklő aszszony, gyermek, mosott ruha, dagasztott kenyér, holttest és leölt disznó. A másik szépség az anderseni gyufaárus lány kihajthatós mesekönyve, igazi szereplőkkel a papírházak között, és persze vidám gyermekmolesztálással. Filmköltészet, de persze klipművészet is, és ha igazán akarunk csodálkozni, akkor ezen: ahogy a színházat, a hagyományos filmet és a videoklipet természetesen és zökkenés nélkül tudja vegyíteni ez a szakasz.

A második rész bonyolultabb ennél, mert ez is valós, ez is elszállt, ennek is van jó színésze, Stanczel Adél, és egyfelől még tart az első rész eufóriája, másfelől elég sokat hánynak és gusztustalankodnak benne, ami mindenképp elegendő ahhoz, hogy fennmaradjon a figyelem, az érdeklődés, az az egészen egyszerű nézői kíváncsiság, hogy mi lesz ebből. Azért lassan, de biztosan lefelé szálldogálunk, mindenesetre nem kell megijedni, mire türelmetlenek lennénk, már a stáblista megy, és a végeredmény mégis az, amit már az elején is tudtunk: jó film, meg kell nézni.

Fáy Miklós
Népszabadság Online - 2006. november 9.

"Mi végre van, ha feláll az emberi fasz?"

Ha a Cronenberg-féle Karambolt keresztezzük a világ leggusztustalanabb filmjével, a Rózsaszín flamingókkal, majd az egészre rákeverjük Kafkát, megkapjuk az utóbbi évek egyik legeredetibb magyar filmjét, a Taxidermiát. Pálfi György nem próbálja folytatni a sikeres Hukklét, hanem új ötletekkel kísérletezik. A Filmszemle fődíjas filmje, csak erős gyomrúaknak.

A Hukkléval berobbant Pálfi György új filmjét nem fogják egekbe magasztalni a hazai kritikusok. A népszerű kocsmákban esténként nem a Taxidermiáról lelkendeznek majd a népszerű fiatalok, és ha be is kerül a lapokba, az valószínűleg a filmszemlés fődíjának, vagy a kampányban elborult elméjű nyugdíjasoknak lesz köszönhető. A felháborodáshoz ráadásul nem is kell sokat kutakodni. Pálfi György új filmjében a nemi szervek, hányás, zabálás és pszichés eltévelyedések még annak is okod adhatnak a felháborodásra, akit nem valamelyik heccszervezet irányítana a moziba.

Pedig a gyomorforgató felvételek, az álló faszba csípő kakas, a dagadt húsokon kefélő, izzadt pár, az abortált embriót preparáló srác nem az öncélú hatáskeltés végett kerültek a filmbe.

A sztori önmagában ugyanis csak váza a felzaklató jelenetekből, a hideg és pontosan szerkesztett képekből, és találó dialógusokból építkező világnak.

A három, egymást követő generáció, a szexuális nyomorban élő nagyapa, a szocialista zabálóversenyeken induló apa és a mindentől elidegenedett, állatpreparátor fiú története illedelmes rendezésben legfeljebb tévéjátékos mélységet érne el.

Azzal viszont, hogy látjuk, milyen torz és nevetséges tettekre hergeli a félnótás tisztiszolgát az együgyű képzelgésekkel keveredő nemi vágy. Hogy megjelennek a vásznon a népek barátságát erősítő sportesemény, a zabáló verseny gyomorforgató részletei. És hogy műhelyének mélyére kísérjük a preparálásban perverz módon kiteljesedő emberi roncsot, nem csak kétdimenziós sorsokat ismerhetünk meg. A Taxidermia inkább egy fojtó, öntörvényű világ, Kelet-Európa archetipikus képét vágja a néző arcába. Éppen azt, amiről a film alapjául szolgáló Parti Nagy Lajos-novellák szólnak.

Part Nagynál rázósabb alapanyagot egyébként nehezebben választhatott volna a rendező. A novellák ugyanis megfilmesíthetetlennek tűnnek: a történetet a nyelvi bravúrok, a sajátos képek, képzettársítások hajtják előre. Pálfi György azonban kreatívan nyúlt az anyaghoz, a szövegek vezérfonalára koncentrált, és a csak írásban érvényesülő elemeket vizuális leleményekkel helyettesítette. A Taxidermia így olyan összetéveszthetetlen képi világot kapott, mint például Jeunet filmjei.

A novellák kristályos pontosságát, és az ebből következő, torz gúnyt Pálfi egyébként olyan sikeresen ültette át filmre, hogy az író nem csak az alapanyag szolgáltatójaként vett részt a munkában, de szerepet is vállalt a filmben.

Talán éppen a novellával ápolt hasonlóság miatt lesz, hogy a Taxidermia itthon mégsem vált majd ki komoly felháborodást. A nézők a nedveken, hányáson, testeken, és a film trágárságain, mint hogy "mi végre van, ha feláll az emberi fasz?", kiakadnak, aztán pedig elfelejtik az egészet. A kép ugyanis túl éles, mi pedig túl közel vagyunk hozzá.

A Taxidermia aprólékosan kidolgozott világa, a szilánkokba tört sztori, a részvéttelen történetmesélés idegen a magyar szerzői filmes hagyományoktól. Nem moralizál, nem kacsint össze velünk, nem rág semmit a szánkba. Pálfinak nagy mázlija volt, hogy a zsűriben idén a magyaroknál több volt a külföldi tag.

Földes András
index.hu - 2006. február 7.





A rituális test kultuszalapítása

Pálfi György második nagyjátékfilmje a test éjszakai oldalát mutatja meg, de csak azért látunk sötéten, mert a hús már nem világíthat természetes fénnyel egy biológiailag deformált kultúra számára.

"Az emberi test a természet utolsó maradványa egy ember által létrehozott világban"
Günther von Hagens

A Taxidermia huszonegyedik századi allegóriát alkotva, a test létmetaforáját használja a világot érzéki módon elsajátító ember tragédiájának ábrázolásához. A világhoz elemi módon, saját testével kapcsolódni képtelen egzisztencia vizsgálata megmutatja, mit ért és mit ért félre a közép-európai gondolkodás az abszolút hedonizmus kapcsán. Szindbád halhatatlan az időben, mert rituálisan fogyasztja el a halált, teste elemi módon nyitott a valóság minden dimenziójára. Balatony Kálmán bensejében ugyanez a végtelen hullámzik, de az ő sorsa tragikus módon van belecsonkolva egy a testiséget büntetésként megértő kultúra halálra hangolt idejébe.

Pálfi filmje egyfajta újraértésre ingerlő ősképként használja Huszárik Zoltán filozófiai filmjét, és ennek a gesztusnak filmnyelvi következménye, hogy a Taxidermia a Szindbádhoz hasonlóan abszolút módon intermediális. Tehát nem csupán keresztezi a képző- és filmművészet határait, hanem ezen a hátárponton új horizontot nyit, megvalósítva Chris Decron filmteoretikus vízióját a vizuális installáció által megújuló filmképről. Szellemi üzenetet, példázatot közvetít, ennek érdekében lemond arról, hogy elemeit koherens narratíva rendszerezze, hiszen Pálfi szemléletében csak az indulati és egyszerre jelképes logika képes szimbolikus látomássá összegezni a mozgóképet. A szimbolikus film rituális fényképezést követel meg, vagyis egyfajta frontális ábrázolást, mely kifelé mutat a filmkép síkszerűségéből. Pohárnok Gergely operatőr kamerakezelése ezért teljesen dinamikus, abszolút halszemoptikaként, hajszálpontos, de körszerűen tökéletes és nyitott, mert ez a tekintet, a természeti Minden objektív tekintete.

Az indulati és jelképes logika működése a Taxidermia egészében újra csak a Szindbádhoz irányít vissza minket. Huszárik az összefüggő Krúdy-narratívák felbontásának, és az ismétlődően(!) szóródó mozaikképek alkalmazásának szimmetrikus arányával érhette el a mozgókép lassításának egy olyan speciális típusát, mely megfelelhetett egy Krúdy-vízió egészséges ritmusú, de mégis melankolikus hedonizmusának. Lassú, de szomorú vacsora az örökkévalóság zenéjére hangszerelve. Ehhez képest a Taxidermia, ha a film képhez kötött időbeliségét szemléljük, hasonló szerkesztési elvek szerinti, viszont alapvetően disszonáns filmkép-ritmust mutat fel. Ez a ritmus a Hús világdrámájának görcsös rángatózása, de ez nem véletlen, hiszen itt egy huszonegyedik századi allegóriát látunk, és Pálfi felfogásában ennek az allegóriának a ritmikája alapvetően diszharmonikus. A rituális fényképezés látszólag mellérendelő logikája totalitásban gondolkodik, de ez a totalitás nem a jelképes látványok pulzáló visszatérése által jön létre. A természeti Minden szimbolikus tekintete csak a minden természet foglalatában tud elnyugodni. A körforgást csak az abszolút középpont tartja össze, a legnagyobb kiterjedés, mely nem más, mint Balatony Kálmán "összművészeti" teljesítménye, vagyis önmaga.

A Taxidermia három stádiumra osztható szerkezetét Balatony Kálmán testének metamorfózisai egyesítik Egésszé. Az eredet mitológiai terében Morosgoványi Vendel (Czene Csaba) tisztiszolga a semmi idegenségével szemközt próbál megküzdeni puszta testi létezéséért: saját létrejöveteléért. A kéjleső kasztrált-tekintete ingerek hiányában csak az ellentétek radikális párosításával tudja önmagát élvezni: tűzben és jégben. A teremtő "vágy" nem hatol testből testbe, hiszen test sincs, csupán húsdarabok kaotikus kavargása egy magányos tükörstádium szétszaggatott terében. A hatalmi parancsokkal és verbális tabukkal csonkolt identitás mégis keletkezésért küzd, a jelenetek megvalósítása felidézi a bécsi akcionisták öndekonstruktív performanszait, de ezek a gesztusok csak egy szimbolikus térben vezethetnek "születéshez a kioltásból" (vö. Günter Brus). Morosgoványi utolsó tisztázatlan aktusa is egy szimbolikus elhálás, hiszen mind a Taxidermiában, mind a jelenet alapjául szolgáló Parti Nagy Lajos novellában is kétséges, ténylegesen történik-e bármilyen koitusz. Vendel halála a jéghideg disznón creatio ex nihilo: Balatony Kálmán sportművész a semmiből, a kaotikus természetiből születik.

Ez a keletkezéstörténet organikusan illeszkedik a Taxidermia sportművészeti allegóriájába, hiszen az evőművész alakja a romantikus zseniesztétika logikája mentén ábrázolódik. A zseni (a wunderkind) geneológiája hiányos, szaggatott, akárcsak az a tér, ahonnan ered, vagyis a Mítosz szakrális ideje, mely az abszolút Eredet (vö. Heidegger). Aki ebben a mitológiai időben benne állni képes, a zseni, annak életritmusa az örökkévalóság zenéje. Összehasonlítva ezt a víziót a Fehér tenyér sportművészeti felfogásával, ott a parancsokkal(!) fegyelmezett, és egyszerre csonkított testidentitás képes csak teljesítményre, s ennek a csonkolva tanításnak a negatív következménye, hogy a sportoló egy kihátrálással, a test "múlt-idejének" megtagadásával jut át a művészet harmonikus terébe. Ezzel szemben Balatony Kálmán hatalmas teste: maga a művészet tere. Innen nem lehet sehová hátrálni, mert ez a test végtelen. A mitológiai idő ritmusa Kálmán egész lényéből árad, és minden mást negligál. Semmissé teszi a lakodalmi jelenet árulását, mert a menyaszony szexuális aktus közben is férje énekére figyel, ami nem más, mint az abszolút erotikus zene. Hiszen nem mindegy, ki az élő ritmus ura, és ki csupán, egy önidegen, teljesítményorientált test. Az evőművész hullámzó végtelensége elutasítja a falánkság feudális bűnét, mert az evés aktusában világmegismerés történik. A test kilép határai közül, és bekebelezi, önmaga részévé teszi a létet. A valósággal való szüntelen kölcsönhatás, az énnel való szüntelen kölcsönhatáshoz vezet, így Balatony önmaga terében önmaga állandó keletkezését éli át újra és újra egy folyamatos, az örökkévalóságra hangszerelt, testi jelenben. De ennek az abszolút hedonizmusnak a totalitása nem érthető a huszadik század második felének aspektusából.

A Taxidermia elégikus harmadik stádiuma a test preparációjának biológiai kultúrájáról beszél. Balatony Lajos (Marc Bischoff) apjával ellenazonosulva protézisként tekint saját magára, testidentitásának egésze üres hely: a hús tökéletes magánya önmaga testében, a nárcizmus anorexiája. Hiszen a huszadik század végének biológiai fasizmusában az a test - ideál, ami az apollóni harmónia radikális félreértéséből származik, nem más mint a testképzavar tökéletessége, a semmivé racionalizált emberkép negatív antropológiája. A semmi antropológiája számára a végtelen testiség csupán totemizálható, bálványként értelmes. Balatony Kálmán élő örökkévalósága csak halott reprodukcióként válhat művészetté. A Marc Bischoff által játszott figura önmagát eltárgyiasítva próbál művészeti emlékművet emelni saját történetének. De ez a gesztus az öndestrukció hübrisze, az abszolút hedonizmus tökéletes esztétikai félreértése. A Taxidermia önpreparáló jelenetei újra visszacsatolnak Huszárik Zoltán filmjéhez, csak ezen a ponton a mikroközeli felvételek nem az anyagi létezés mikrokozmoszának végtelenségére utalnak, hanem arra a torz viszonyra, mely a hedonizmust csupán "önkannibalizmusként", öndestrukcióként képes megérteni. Az így létrejövő test-tárgy még nem művészet, csupán halott példázata annak a jelenségnek, melyre Günther von Hagens tudományos munkái is utalnak. Hagens plasztinációja épp abban az értelemben kötelező anatómai lecke, és nem művészet(!), hogy természettudományos módszerekkel diagnosztizál egy húsfelejtésben élő, és a test halálához előre rohanó biológiai kultúrát.

Az Archaikus Apolló torzó hiányzó tagjait a mítosz szakrális tere, kultúrájának ideje egészíti ki, de a Marc Bischoff-preparátum csupán az apjából készített mumifikált(!) Bálvánnyal szemközt bír esztétikai élettel. A mitológiai idő így zárhatja tökéletessé önmagát, de ezt felismerni, megérteni egészséges esztétikai és etikai aspektusból lehet csak. Apollón dialektikájával és egyszerre saját mítikus idejével, apjával, Dionüszosszal szemközt éli halhatatlan létét a kiállítótér szakrális templomában. De ezt a halhatatlan létet meg kell értenie valakinek, a kultusz csak akkor életképes, ha a kultuszalapító cselekményt harmonikus létezőként egzisztálva továbbörökítheti valaki. Hiszen a Balatonyak története huszadik századi mítosz, de a kiállítótér templomszolgái már egy másik századból néznek vissza rá. Ebből a perspektívából a Taxidermia kapcsán sűrűn emlegetett Rilke szentenciája "fordítva" érvényes: a szép nem az iszonyatos kezdete, a test iszonyata a széphez vezető megismerés szétszaggatott labirintusa csupán.

Nemes Z. Márió
Prae.hu - 2006. december 17.