Miért a thriller?

 Miért járunk moziba? Természetesen az élet tükörképét akarjuk viszontlátni a filmben - de milyen életét? Nyilvánvalöan nem a saját életünkét - vagy éppen a sajátunkét, leheletnyi különbséggel -, és ez a különbség érzelmileg felkavaró elemekből áll, melyeket az egyszerűség kedvéért "bor­zongásnak" (thrills) hívunk.

 Az embernek természetéből eredően szüksége van ilyen "felkavaró élményekre", különben eltunyul vagy elpuhul. Másrészt viszont a civilizáció olyan védettséget, oltalmat nyújt a számunkra, hogy nem áll módunkban közvetlenül megtapasztalni a szükséges mennyiségű borzongást. Marad tehát a közvetett tapasztalat, melynek a mozi a legmegfelelőbb médiuma.
  A színházban távolról, személytelenül, elidegenítve látjuk a színpadon megjelenített eseményeket. Biztonságot nyújtó karosszékből figyeljük az élet drámáit, mintha ablakon át kukucskálnánk.

Ahhoz, hogy megérintsen bennünket a színpadi szereplők sorsa, előbb bele kell helyezkednünk a tudatukba, áttételesen kell tehát átélnünk a borzongást, és ez nem a leghatásosabb módszer.

A jó filmet viszont nem nézzük, hanem részt veszünk benne. Vegyünk egy példát, amely feltehetően számos Picturegoer-olvasó számára ismerős: A pokol angyalaiban (Hell's Angels)  van egy jelenet, melyben a brit pilóta úgy dönt, nekirepül a Zeppelinnek, még ha ez a biztos halált jelenti is.

Amint a gépe lecsap, arcán eltökéltséget, feszültséget, sőt rettegést látunk. Aztán a pilótaülésbe kerülünk, és immár mi száguldunk kilencven mérföldes sebességgel a halálba; és a becsapódás - és elsötétedés - pillanatában a közönség egy emberként rándul össze.

Ilyen egy jó film.

Nem ártalmas, mert tudat alatt tisztában vagyunk vele, hogy egy biztonságos, kényelmes székben ülünk, és a mozivásznat bámuljuk.

Hadd mutassam be egy példán. Néhány évvel ezelőtt volt egy vásári mutatvány, egy thrillershow, ahol az embereket kis csoportokban leültették egy függönnyel szemközt, amely két oszlop között lógott. Nyilvánvalóan arra számítottak, hogy felmegy a függöny, ehelyett az egyik oszlop nagy robaj közepette dőlni kezdett feléjük. Arra sem maradt idejük, hogy felpattanjanak; az oszlop ­melyet a mutatványosok kikötöztek - éppen mielőtt rájuk esett volna, megállt a fejük felett, hogy ott himbálózzon tovább. Természetes, hogy az esemény izgalommal járt, de nem olyannal, amely a közönségnek is tetszett volna. Rengetegen reklamáltak, és a thrillershowt bezárták - hiszen aláásta a nézők biztonságérzetét.

  A mozi ezzel szemben meghagyja a tudatalatti biztonságérzetet, mégis eléri, hogy a nézőt a tulajdon szeme csapja be.

A borzongás azon típusa mellett, ahol a közönséget a szereplő bőrébe bújtatjuk, ott van az a borzongástípus is, ahol a rokonszenves szereplő kerül bajba; és e tekintetben a film megint csak sokkal hatásosabb, mint a színházi előadás, mert képes rá, hogy óriási veszély érzetét keltse, holott semmiféle veszély nem fenyeget.

Több Picturegoer-számot töltene meg azoknak az eszközök­nek a listája, amelyekkel a fenti hatás elérhető, dehát nem tanácsos elárulni a szakmai fogásokat; ám egy-két példa azért meg­világíthatja, mire gondolok.

Tegyük fel, hogy a hős le akarja vetni magát egy bástyáról a krokodiloktól hemzsegő várárokba. A színházban az egyik szereplő mondja el, hogy az árokban krokodilok vannak, a hős ugrik, majd eltűnik a színpad mögötti takarásban, esetleg egy kevés víz loccsan a színpadra. A hős a filmen sincs nagyobb veszélyben, viszont a saját szemünkkel látjuk a félelmetes szakadékot, a köröző hüllőket; látjuk az ugrást, sőt a zuhanást is, látjuk a csobbanást, látjuk, amint hősünk kétségbeesetten menekül a krokodilok elől - és kénytelenek vagyunk hinni a szemünknek. A hős biztos hogy komoly veszélyben van... mert a kamera, mint tudjuk, nem hazudik!

Vagy tegyük fel, hogy ellenséges lovasok rettentő összecsapását látjuk, mint Cecil B. DeMille Keresztesek (The Crusades) című filmjében. Biztos forrásból tudom, hogy egyetlen ló sem sérült meg e jelenet forgatásán. A hatást néhány betanított ló és a hozzáértő vágás segítségével érték el.

Az efféle jelenetek, a vérkeringést serkentvén, módfelett jótékonyan hatnak az emésztési zavarokra, a köszvényre, a reumára, az isiászra és a korai öregségre. A közönséget tehát a borzongás élteti, a mozit a közönség élteti, a rendezőt a mozi élteti, és mindenki jól jár.

Az ügynevezett horrorfilm azonban egészen más dolog.

A fogalmat, melynek eredeti jelentése "iszony", olyan filmek­re szokás - pontatlanul - alkalmazni, amelyek - a lelki megrázkodtatások igényét kielégítendő a szadizmusra, a perverzióra, a bestialitásra és egyéb torzulásokra építenek. Ez a hozzáállás rossz, mert rosszindulatú és veszélyes. Egy film lehet borzongató, de ne legyen borzasztó; s a kettő között minden értelmes ember számára érzékelhető különbség van. A horrorfilmek elődje - melyeknek napja lassan leáldozik - a Grand Guignol színpada volt, ám az efféle mutatványok ott csupán lelkibeteg-csalogató attrakcióként szolgáltak.

Mind a filmesek, mind a laikusok között egyre többen ellenzik az olyan filmek gyártását, melyeknek sikere egyenes arányban áll azon képességükkel, hogy természetellenes izgalmat idézzenek elő. A horrorfilmek tehát el fognak tűnni, mert a nézők többsége józanul gondolkodik. A horrorfilmek gyártói tisztában vannak ezzel, következésképp kénytelenek finomítani termékeiken, hogy eladhassák őket.

 Ám ha így tesznek, hallgatólagosan bele is törődnek az elkerülhetetlen bukásba. Mintha valakinek az egyik kezében kalapács lenne, azzal ütögetné a fejünket, hogy észrevegyük, ám közben a másik kezével visszatartaná a kalapácsot, nehogy véletlenül megsérüljünk!
A thriller mindig őszinte - minél izgalmasabb, annál jobb. Ezért marad életben a az igazi thriller, és ezért hal ki a horror.

Jegyzetek:
1 A filmet Howard Hughes rendezte, 1930-ban.