Truffaut - Folytassuk amerikai utunkat. Hollywood egyik szerencsétlen sajátossága, hogy a filmgyártás fel van parcellázva. Egyes rendezők A-szériás filmeket csinálnak, mások B-szériásakat, megint mások C-szériásat. Nagyon nehéznek látszik kikerülni valamelyik kategóriából - legalábbis fölfelé -, ehhez rendkívüli siker szükséges.

Hitchcock - Igen, a rendezők örökké ugyanabban a kategóriában maradnak.

Truffaut - Megmagyarázom, mire gondolok. Döbbenetes számomra, hogy egy olyan nagyformátumú és nagyon sikeres film után, mint a Rebecca, Ön a Boszorkánykonyhát (Foreign Correspondent) forgatja, mely, bár nagyra becsülök, mégiscsak egy B-szériás film.

Hitchcock - Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Ismét csak a szereposztás kérdéséről van szó. Európában a thriller, a kalandfilm nem számít alacsonyrendű dolognak, sőt Angliában egy becsült irodalmi műfaj. Amerikában viszont mások a viszonyok, másként fogadják. Már az irodalom területén is alacsonyabbnak ítélik a kalandregényt. Amikor befejeztem a Boszorkánykonyha forgatókönyvét, megmutattam egy nagy sztárnak, Gary Coopernek. Mivel thrillerről volt szó, nem akarta eljátszani. Hollywoodi pályám kezdetén ez többször is előfordult velem, és végül mindig másodrendű színészeknél kötöttem ki, mint ebben az esetben Joel McCrea. Néhány évvel később találkoztam Gary Cooperrel, és ezt kérdezte: "Ráfáztam, ugye?"

Truffaut - A film producere Walter Wanger volt. Ön ajánlotta neki a történetet?

Hitchcock - Igen. Érdeklődött a külpolitika iránt, és megvette egy Vincent Sheehan nevű híres újságíró, külföldi tudósító "Magántörténet" című könyvének a jogait.
A filmben végül semmi nem maradt a könyvből, amely teljesen önéletrajzi írás volt; Charles Bennett társaságában eredeti forgatókönyvet írtunk.

Truffaut - Összefoglalnám a történetet. Jones amerikai újságírót lapja 1939 elején Európába küldi, hogy beszámoljon az esetleges világháború lehetőségéről. Londonban találkozik egy idős holland politikussal, aki fontos titkok birtokában van. Egy megrendezett merénylet után a professzort nácik kémek rabolják el. Jones egy fiatal lány (Laraine Day) segítségével Hollandiába indul a felkutatására, akinek az apja (Herbert Marshall), egy pacifista szervezet elnöke, valójában tekintélyes náci vezető. Egy tengeri repülőszerencsétlenség után az apa öngyilkos lesz. Jones megmenekül, és Londonban viszontlátja a lányt. Ennyi a történet.

Hitchcock - Mint látja, megint elővettem régi témámat a kalandokba keveredő ártatlan hőssel...

Truffaut - Úgy képzelem, hogy más főszereplőre vágyott, nem Laraine Day-re.

Hitchcock - Így van, sokkal nagyobb neveket akartam megszerezni.

Truffaut - Azért Joel McCrea rokonszenves a szerepében.

Hitchcock - Kicsit puha. De a filmben van néhány ötlet, nem?

Truffaut - Sőt, sok is. Szó volt róla, hogy az alapötlet a szélmalom volt: egy malom széllel ellenkező irányban forgó szárnyakkal, amely így ad titkos jelzést a repülőgépnek.

Hitchcock - Igen, ebből a jelenetből indultunk ki meg a nyitott esernyők között lopakodó gyilkos képéből. Hollandiában vagyunk, tehát szélmalom és esernyő kell. Ha színesben forgattam volna, megvalósítom egy régi álmomat: gyilkosság a tulipánmezőn. Két szereplő. Az egyik afféle Hasfelmetsző Jack, a lány után jön. Árnyéka ráborul a lányra, az sikoltva fordul hátra. Abban a pillanatban a tulipánmezőt taposó viaskodó lábakra siklik a kamera. Aztán ráközelítünk a tulipánokra, majd egyetlen egyre, bele a tulipánba. A halálos viaskodás zaja a háttérben. Az egyik szirom nagyközelije tölti be a vásznat, és plötty,nagy vércsepp hull erre a sziromra. Így végződik a gyilkossági jelenet.

Van egy beállítás a Boszorkánykonyha végén, amelyről senki, egyetlen szakmabeli sem kérdezte meg, hogyan készült. Amikor a repülőgép zuhan az óceánba. A pilóták nem tudják már megakadályozni, a tenger egyre közeledik, ott vagyunk a pilótafülkében, a kamera a két pilóta között vállmagasságban, és a kabinablakon át látjuk, amint a víz felszíne rohamosan közeledik. Ekkor, mindenfajta vágás nélkül a gép belezuhan a tengerbe, két ember megfullad, s mindez ugyanabban a beállításban.

Truffaut - Talán háttérvetítés és a valóságos vízbezuhanás kombinációja volt?

Hitchcock - Csináltattam kemény anyagból a háttérvetítéshez egy átlátszó vásznat és a mögött a vászon mögött egy nagy víztartályt helyeztem el. Folyt a háttérvetítés, a repülő már zuhant, és mikor a képen eléri a vizet, gombnyomásra a háttérvászon szétnyílt a víz súlya alatt. És ennek a nagy tömegű víznek a hatására egyáltalán nem lehetett észlelni a szétrepedt vásznat.

Kicsit később a másik nehéz feladat annak a megoldása volt, hogy a repülő még azelőtt darabokra törjön, mielőtt a vízbe merül, már akkor leváljanak a szárnyai, amikor a két ember még benne van. Egy óriási medencébe síneket helyeztünk el, a repülő ezen a sínen jött egy pontig, a szárnya meg egy másik sínen, merőlegesen. Nagyon nehéz volt, de szórakoztató.

Truffaut - Kiváló befejezés.

Hitchcock - A nyersanyag másik részét Londonban és Amszterdamban kellett leforgatnia egy másik stábnak. 1940-ben vagyunk: a kameramant első amszterdami útján megtorpedózták, és elvesztette minden felszerelését a nyersanyaggal egyetemben. Másodszor is vissza kellett mennie.

Truffaut - Állítólag Goebbels-nek tetszett a Boszorkánykonyha.

Hitchcock - Magam is hallottam erről. Valószínűleg Svájcból szerezhetett egy kópiát. A film a fantázia terméke volt, és amikor a képzeletem uralkodik, nem engedem meg, hogy a valószerűség rút ördöge felüsse a fejét. A Boszorkánykonyhánál hasonló helyzetben vagyunk, mint a Londoni randevú esetében, de most a hímnemű változatról van szó: egy öreg holland politikusra bízták a titkot...

Truffaut - Mr Van Meer, aki a hírhedt titkos záradékot ismeri.

Hitchcock - Ez a hírhedt titkos záradék, ez volt a mi MacGuffinunk. Beszéljünk kicsit a MacGuffinról.

Truffaut - A MacGuffin, az valami ürügy, ugye?

Hitchcock - Egy kitérő, egy trükk, egy ravasz kis csel, ezt hívtuk "gimmick"-nek. MacGuffin története a következő. Tudja, hogy Kipling sokat írt Indiáról és az angolokról, akik a bennszülöttek ellen harcolnak Afganisztán határánál. Minden efféle kémhistória feszültségét növeli, hogy szinte kötelező módon ellopják az erődítmények tervrajzát. Nahát ez a MacGuffin. MacGuffin-nek hívtuk az efféle fordulatot. Iratokat... dokumentumokat... tervrajzot... titkot lopni. Az egésznek nincs nagy jelentősége, és ha logikából indulunk ki, akkor tévútra jutunk a MacGuffin dolgában. Munkámban mindig az vezetett, hogy az "iratok" meg a "dokumentumok" vagy az erődítményre vonatkozó "titok" legyen roppant fontos a film szereplőinek, de nekem, az elbeszélőnek ne jelentsen semmit.

Namármost, miből származik ez az elnevezés? Egy skót névből, ami egy skót anekdotában szerepel. Két skót utazik a vonaton. Azt mondja az egyik: "Mi van abban a csomagban, amit a csomagtartóba raktál?" Mire a másik: "Ja, az egy MacGuffin." Erre az első: "Mi az a MacGuffin?" A másik: "Hát az egy olyan szerkentyű, amivel oroszlánt lehet fogni az Adirondak hegyen." Az első: "Dehát az Adirondakban nincs oroszlán!" Erre aztán a másik: "Ja, ha nincs, akkor ez nem is egy MacGuffin."

(Ádám Péter fordítása)