Kémhatások - Hitchcock kémjei
Hitchcock filmjeiben a kém legbiztosabb ismertetőjegye, hogy magának is gyanús.
„Uraim, ez a nő egy dzsóker.
Mindenki úgy játszhatja meg,
ahogyan éppen kedve tartja.”
Botho Strauss: Az idő és a szoba
A feszültségteremtés mestereként számon tartott Alfred Hitchcock 1950-ben
egy, a New York Times hasábjain megjelent írásában a thriller műfaját elemezgetve
a jövő útját abban látta, hogy a bűnügyi filmek, elszakadva a megszokott kémhistóriáktól,
idővel majd a lélektani borzalmak, a pszichothrillerek irányába fordulnak.
Jóllehet a rendező nem egy klasszikus, a lélek sötét bugyrait feltáró mozit
hagyott a rettegés után sóvárgó utókorra, a kémfilmek dirigálásából is jócskán
kivette a részét: 1934 és 1969 között tizenkét kémfilmet rendezett: a sor
Az ember, aki túl sokat tudott 1934-es
változatával indult, és egy gyengécske kubai kémtörténettel, a Topáz
című filmmel ért véget.
Egy világ nem elég
Hitchcock kémtörténeteinek többsége igazodik a műfaj íratlan szabályaihoz:
filmjeiben ármány és szerelem szálai bonyolódnak egymásba, zakatoló vonatokon
szupertitkos információkat szállítanak az egymást üldöző ellenséges ügynökök,
az ügyeletes szőke hölgyek szerelemre lobbannak a snájdig főhős iránt, miközben
természetesen a haza sorsa a tét. A szereplők által előadott politikai cselszövések
hitelessége csak ideig-óráig kérdőjeleződik meg. Az 1935-ben készült 39
lépcsőfok főhőse, Richard Hannay (Robert Donat) titokzatos asszonyt fogad
a lakásába, akit még titokzatosabb férfiak üldöznek. A nő szövevényes kémtörténete
helyett hősünk inkább elhiszi, hogy vendége üldözési-mániától szenved, mint
hogy szuperkém; a Londoni randevú
(1938) főszereplője Iris Henderson (Margaret Lockwood) szintén hasonló meg
nem értésre talál. Hiába bizonygatja utastársainak a vonaton, hogy eltűnt
egy idős hölgy a fülkéjéből, a többiek úgy vélik, hallucinál.
A rejtélyek lélektani magyarázatát, az üldözési-mániát, a hallucinációt, a
beteg lélek és elme sötét ármánykodásának lehetőségét Hitchcock kémfilmjei
felvillantják csupán, a hihetetlennek tetsző összeesküvésekről azonban idővel
mindig kiderül, hogy valójában igazak. A kémfilm még Hitchcock szakértő kezei
között sem válik a pszichothriller egyik lehetséges válfajává, megmarad annak,
ami: akciódús, a nemzeti propagandától sem mentes politikai thrillernek, melynek
középpontjában egy eseménydús életet élő, identitását állandóan váltogató,
saját személyiségét boncolgató kalandor áll, akinek sokrétű személyisége a
nézőt is önelemzésre készteti.
Színészparadoxon
Ha a kém archetípusát képzeljük magunk elé, lelki szemeink előtt valószínűleg
az extravagáns 007-es bukkan fel, jóllehet az igazi kém szürke eminenciás,
rejtőzködő életmódot folytat, kaméleon módjára simul bele a környezetébe,
aki minél mesteribb színvonalon műveli a szakmáját, annál nagyobb színész,
az álcázás és a megtévesztés nagymestere. Ártalmatlannak tűnő hóbortos nevelőnő
(Londoni randevú), nászútra induló
szerelmes (Titkos ügynök), jámbor
fizikus (Szakadt függöny), aki
számára színház az egész világ, minden új akció, egy-egy újabb premier, minden
álnév, melyet magára ölt, egy újabb karakter, amit megformálhat. Összekötőitől
végszavakra vár, kiképzése a próbafolyamat, de bármennyire is begyakorolta
a szerepét, mindig improvizációra kényszerül, hiszen a spion színháza nem
a biztonságot jelentő deszkákon, hanem a valóságban zajlik. Ha bevetésre indul,
kifogástalan ugyan a jelmeze Alicia Huberman (Ingrid
Bergman) számára az FBI méregdrága nyakéket bérel a Forgószélben,
hogy kellően vonzó legyen egy kulcsfontosságú estélyen, az előadást azonban
az élet rendezi. A kém nem repertoárszínész, hanem komédiás, csak a megformálandó
karakter vázát ismeri, szövegét mindig az adott helyzethez igazodva improvizálja,
akár a commedia dell’arte hajdani aktorai.
A kém alakítása akkor a leghitelesebb, akkor futja a legjobb formáját,
ha a szerepe önazonos – Hitchcock kémfilmjeinek kisembereit az ellenséges
ügynökök rafinált spionoknak vélik, jóllehet önhibájukon kívül kerültek csak
a politikai játszótérre, és csupán azért hozzák olyan hitelesen a zavart,
naiv átlagpolgár figuráját, mert valójában azok: amatőr szereplők. (Az Észak-északnyugat
agyonhajszolt reklámszakemberének „alakítását” a szembenálló oldal
titkos ügynöke elismerő szavakkal díjazza, még az Actor’s Studio hatását
is felfedezni véli szerepformálásában.)
A szolgálatot teljesítő kém bevetése során megvalósítja azt a paradoxont,
amiről a modern színháztörténet sokáig álmodozott, és a performance megjelenésével
abszolvált: a valóságot elegyíti az illúziók világával, (színház)művészet
és az élet között feloldja a határvonalakat. Az ügynök a bőrét viszi vásárra,
az életét kockáztatja egy-egy karakter megformálásakor, munkaadója, a titkosszolgálat
számára a magánélete sem tabu. Alicia Huberman (Ingrid
Bergman) a Forgószélben,
hogy az ellenség gyanúját elaltassa, kénytelen feljebbvalói utasítására férjhez
menni egy náci kémhez. Amint a férj ráébred arra, hogy csupán nézőként statisztált
egy előadáshoz, lassan ölő méreggel próbálja hősnőnket nyugállományba helyezni.
Michael Armstrong professzor (Paul Newman) a Szakadt
függönyben pedig a menyasszonyának mond búcsút, hogy kelet-berlini küldetését
teljesíthesse.
Nyomolvasók
A kémek világa már jóval a posztmodern divatja előtt a posztmodern szubjektumok
világa volt – az állandó szerepcserék következtében nem beszélhetünk
hagyományos értelemben vett individuumokról. Egy humanizmusra épülő világképben
– még a pszichoanalízis színre lépte előtt, mely a tudattalan feltárásával
megkérdőjelezte az én addig biztosnak hitt határait – a szubjektum áll
az univerzum középpontjában.
Jacques Lacan, a renegát pszichoanalitikus, aki nézeteiért azzal bűnhődött,
hogy szakmája reprezentáns közössége kizárta őt a soraiból, tagadja a szubjektum
humanista felfogását, annak létrejöttét a nyelv felől értelmezi. A nyelv,
melybe mindannyian beleszületünk, a külvilág függeléke, sosem az egyénből
fakad, hanem egy másik emberhez tartozik. A szubjektumot vallja Lacan általános
törvények hozzák létre, mely a többi ember szavain keresztül jut el hozzánk.
A szubjektum kialakulása, személyiségfejlődése során mások megfigyeléseivel
azonosul, képet alkot önmagáról. Az individuum tehát nem létezik a kezdetektől
fogva, hanem kialakul, története van, mindig a másik felől értelmeződik: az
vagyok aki/ami a környezetemből visszatükröződik rám vagyis a másik vágya.
Az Észak-északnyugatban
Roger O. Thorhill (Cary Grant),
a reklámszakember azáltal válik titkos ügynökké, hogy az ellenséges hírszerzés
megtévesztésére az amerikai titkosszolgálat egy nem létező kémet kreál, George
Kaplant. Megteremtik a legendáját, elterelő hadműveletként szállodai szobákat
foglalnak, vonatjegyeket vesznek számára. A szemben álló oldal kémei arcot
adnak a névnek, egy kémkülsejű” szuperügynökkel helyettesítik be azt,
vagyis jelöltet találnak a jelölőhöz. Grant csupán azért válik/válhat titkos
ügynökké, mert egy nyelvi formulát megtölt egy lehetséges tartalommal.
Hasonlóan jár Az
ember, aki túl sokat tudott 1955-ös változatában Dr. Ben MacKenna (James
Stewart) is. Kisemberként egy politikai merényletet próbál megakadályozni
azzal, hogy felveszi a kapcsolatot a londoni összekötővel, Ambrose Chappellel,
akiről/amiről idővel kiderül, hogy nem megszemélyesítenie kellett volna: Ambrose
Chapel nem személy, hanem egy kápolna elnevezése.
A szereplők nyomok alapján próbálnak meg eligazodni az álnevek, a felcserélt,
a nem létező identitások birodalmában; néha ez a nyom nem több egy névnél,
amelyet jelentéssel kell felruházniuk. A nevekhez elvárásaikat rendelik hozzá,
lehetséges szubjektumokat kreálnak, és néha bizony félreolvassák a jeleket
a Titkos ügynökben egy szerencsétlen,
ártatlan angol úrnak csupán azért kell meghalnia, mert német a felesége, a
felöltőjéről leszakadt egy gomb, s véletlenül kirándulást tett egy hegyi faluba.
A látszatok világában, ahol a kémek összekötőit-nek (Szakadt
függöny), esetleg R-nek (Titkos
ügynök) hívják, nehéz az eligazodás.
A másik vágya felől értelmeződött szubjektum jelölők végtelen láncolatát
jelenti. A 39 lépcsőfokban Richard
Hannay (Robert Donat), amikor a tejesemberrel áll szemben, csábítónak adja
ki magát, a rendőrségen megpróbálja hiteles kémsztoriját elfogadtatni, autószerelőként
mutatkozik be egy gazda farmján, politikusként jelenik meg egy nagygyűlésen
– mindig éppen azt a szerepet veszi magára, amely a másik fél vágyát
testesíti meg, de Lacan értelmezése szerint Richard Hanney-ként sem több a
másik vágyánál.
Elterelő hadműveletek
A Londoni randevúban a robogó vonatról
eltűnt idős hölgy, Miss Froy (Dame May Whitty) helyettesítésére egy azonos
ruházatú, de vonásaiban, életkorában tökéletesen különböző kémet vet be az
ellenséges hírszerzés, akit a szereplők többsége mégis Miss Froyként ismer
fel. A Boszorkánykonyhában a
békekonferencia magas rangú politikusát, Van Meert (Albert Bassermann) elrabolják
és fogva tartják, hogy egy államtitkot szedjenek ki belőle, elterelő hadműveletként
pedig merényletet követnek el a hasonmása ellen. A behelyettesíthetőség, a
felcserélhetőség - melynek az egyik formája, amikor a civileket az ügynökök
kémnek hiszik (39 lépcsőfok, Titkos
ügynök), vagy nem létező személyeket üldöznek városról-városra (Észak-északnyugat)
megelőlegezi azt a posztmodern szubjektumfelfogást, amelynek tükrében nem
csupán Hitchcock vásznának kémjei, de a néző is kénytelen szembesülni saját
identitásának problémás kérdéseivel.
Hungler Tímea írása
(Filmvilág / Cinematrix.hu - 2002/10/24)
Hitchcock kémei
1934 Az ember, aki túl sokat tudott
(The Man Who Knew Too Much)
1935 Harminckilenc lépcsőfok (The
39 Steps)
1936 A titkos ügynök (Secret Agent)
1936 Szabotázs (Sabotage)
1938 Londoni randevú (The Lady Vanishes)
1940 Boszorkánykonyha (Foreign
Correspondent)
1944 Malgas kaland (L'aventure
malgache)
1946 Forgószél (Notorious)
1956 Az ember, aki túl sokat tudott
(The Man Who Knew Too Much)
1959 Észak-északnyugat
(North by Northwest)
1966 Szakadt függöny (Torn Curtain)
1969 Topáz (Topaz)