Filmzene

Herrmann és Hitchcock

Az akusztikus félelem

Bernard Herrmann, a Hitchcock-filmek zeneszerzője, nem beosztottja a Mesternek, hanem társszerzője. Anélkül, hogy az idősödő úriemberek „pusztul a világ, kérem szépen” kezdetű meglátásait akarnám erőltetni, tessék megnézni, hogy milyen filmzenére adtak idén Oscar-díjat. És nem az igazságtalanságról van szó, a Titanic zenéje tényleg nem rossz választás.
A konkurrencia ilyen gyönge.

Sírjunk. Sírjuk vissza a régi időket, a nekünk gyászos, de a nyugat számára kellemes emlékű ötvenes éveket. Ne gondoljunk most a nagy párosokra, Fellinire és Rotára, törődjünk a bonyodalmaktól mentes szakemberekre, Alfred Hitchcockra és Bernard Herrmannra. Állítólag egymáshoz illő emberek voltak az életben is: a Hollywoodba költöző angol, és az anglomán zeneszerző New Yorkból. Hitchcock alakját mindenki ismeri, de egyszer Herrmann is szerepelt Hitchcock filmen, ő vezényelte a zenekart Az ember, aki túl sokat tudottban. Bernard Herrmann igazán imádta az angolokat. A zene mellett szakértője volt a brit kerti építészetnek is, és amikor felkérést kapott, hogy vezényeljen el négy lemeznyi filmzenét a londoni filharmonikusokkal, három szerzői album mellett fölvett egy lemeznyi klasszikus angol filmzenét. A dolog csak azért furcsa, mert ahogy Herrmann dolgozott,
az tökéletes ellentéte volt a brit filmzene-készítési elveknek. A William Walton-féle hármas aranyszabály (hangulat, atmoszféra és a kor érzékeltetése) Herrmannt meglehetősen hidegen hagyta. Tudott illusztratív zenét készíteni, de nem ez volt az ő igazi erőssége. Herrmann mindig a felszín alá nézett. Nem feltétlenül mélyre, a lelkiállapot-ábrázolásaiban mindig van valami vulgár-freudista beütés – de legalább ebben is hasonlított Hitchcockra.

Vegyük a legkézenfekvőbb példát, a Psychót. A Psycho ma is elveszi az átlagos idegrendszeri állapottal bíró néző kedvét attól, hogy elsőként lépjen be egy sötét szobába, pedig a film maga nem brutális, a sebes vágások ma egyáltalán nem hatnak sokkolóan, az egész film inkább trükkös, mint okos. Dramaturgiai szempontból is, technikailag is, zeneileg is.

Ma már, a balsikerű folytatások után tudjuk, hogy a Psycho hatásának egyik legfontosabb eleme a fekete-fehér technika volt.
A fekete-fehér természetesen rossz kifejezés, a filmet a puha szürke árnyalatainak hihetetlen gazdagsága teszi nyomasztóvá.
De amit ma tudunk, azt Bernard Herrmann már a készítéskor is tudta, ezért a Psycho zenéje is monochrom, kizárólag a nagyzenekar vonósai játszanak. Ők viszont árnyaltan, hatásokban gazdagon, a távoli morajlástól egészen a hihetetlen hegedűs sikoltozásig, ahol már összekeveredik emberi hang és hangszer, de csak azért, mert egyik sem hasonlít önmagára.

Persze könnyű a Psychóra hivatkozni, mint különlegesen jól sikerült, maradandó nyomasztásra. De vegyünk egy kevésbé jól sikerült Hitchcock-filmet, a Szédülést.
A Szédülés Kim Novak és James Stewart ellenére is problémás film, a történet túlságosan egyszerű, a megoldásra annyira könnyű rájönni, hogy Hitchcock inkább maga lövi le a poént a film kétharmadánál, nehogy nagy legyen a nézői csalódás, de a legendásan precíz Hitchcock a Szédülést viszonylag kevésbé precíz pillanatában készítette, időnként hibás a kontinuitás, más pózokban állnak-ülnek a szereplők plánváltáskor. Egyszerűen mondva: a Szédülés nem sokat érne a zenéje nélkül. A zenével viszont megszületik a varázs. A főcím némán nézve akár az arcizmokról szóló tudományos dokumentumfilm kezdete is lehetne. Herrmann zenéje azonban gomolyog, nem talál nyugvópontot, átörvénylik, sejtet, elbizonytalanít. Herrmann nem beosztottja Hitchcocknak, hanem társszerzője. Időnként ennél is több – a megmentője.

„Mindegy, hogy milyen céllal ír egy zeneszerző. Írhat a színháznak, a koncertpódiumnak, a mozinak, attól ő még ugyanúgy zeneszerző marad.”

Ez lenne a tanulsága Bernard Herrmann életének? Lehet, hogy igen. Fafejű ember volt, úgy élt, ahogy beszélt. Ment a maga útján. Az első filmzenét 1940-ben írta, Az aranypolgárhoz, az utolsót 1975-ben a Taxisofőrhöz. Ki venné észre a két filmzene alapján, hogy közben eltelt harmincöt év? Ugyanaz a műgond, ugyanazok az eszközök, ugyanazok az előadói keretek, a kibővített szimfonikus zenekar, különös hangsúllyal a ritkábban hallható hangszereken. Szaxofon és kontrafagott, xilofon és tuba szólózik Herrmann zenekarában. Ugyanazt játsszák: nehezen megjegyezhető témákat. Herrmann zenéjét nem fütyörészi senki a fürdőszobában. Lehet, hogy az a nagy mesterségbeli tudás is csupán fölösleges fáradság. Mindenki csak a moziban hallja ezt a zenét, nem is figyel nagyon oda rá, annyira retteg. Hallgatja, elfelejti. Aztán, amikor újra hallja, eszébe jut minden, és újra retteg.

Bernard Herrmann zenéjét megpróbálták kategorizálni. Eszerint Herrmann írt fantázia- pszichológia- és Amerika-partitúrákat. Az aranypolgár tehát americana, a Szindbád hetedik útjából a tánc a csontvázzal fantázia, a Psycho zuhanyozós jelenete pszichológia. A dolog első olvasásra is átlátszó, mintha nem a zenét kategorizálták volna, hanem a filmeket, de tegyük föl, hogy Herrmann ilyen alázatos szerző, aki a munkáját mindig alárendeli a filmnek.

Ne tegyük föl. Ne tegyük föl, mert nincs semmi értelme. Ki állíthatja, hogy Az aranypolgár rózsabimbó témájában nincs lélekrajz? És a Taxisofőr most pszicho vagy mi? A 451 Fahrenheit fantázia vagy pszicho? Herrmann egyszerűen nem így dolgozott. Tisztában volt a zeneszerző felelősségével, hogy ő a kapcsolat a vászon és a közönség között, ő az egyetlen az alkotók között, aki nem marad a vásznon, de képtelen volt mást írni, mint amit ő akart. Vándorolnak a témái, a megoldásai filmről filmre. A Szédülés főcíme hallható a 451 Fahrenheitben, amikor az öregasszony elég a könyveivel. Az egész Herrmann életműben talán éppen ez a legmeglepőbb. Hiába komponálja mindig a maga zenéjét, ugyanaz a zene a legkülönbözőbb filmek mellett is adekvát marad.

Herrmann csak ment, mindig a maga útján. Az út egyenes volt, megdöbbentően egyenes, a föld viszont gömbölyű. Hollywoodban imádták Herrmannt, hiszen ő volt a jelentős filmzeneszerzők között az igazi amerikai, vagy legalábbis amerikaibb, mint Erich Korngold és Rózsa Miklós. Aztán Herrmann kiment a divatból. Csúnya dolog volt, menet közben váltották le, Kertész Mihály Az egyiptomi című filmjét ő kezdte el, de más fejezte be. Ma sem világos, hogy nem készült el a munkájával, vagy nem tetszett a zenéje – mindenesetre Herrmannak eszébe sem jutott, hogy máshogyan kellene dolgoznia. Inkább átköltözött Angliába, és ott folytatta ahol abbahagyta. Pillanatok alatt sztár lett, megrendeléseket kapott, karmesterként is megbecsülték, lemezeket készítettek vele, ahol a saját és mások filmzenéit vezényelhette.

Még megérte, hogy a kocka újra fordul, hogy Hollywood visszakönyörgi őt, mert újra divatba jött a nagyszabású, szimfonikus, eredeti filmzene. Csak már nem maradt sok ideje. Éppen be tudta fejezni a Taxisofőrt. Aztán meghalt, hatvanöt évesen.

The great Hitchcock movie thrillers,
Bernard Hermann Film Music, Polygram

Fáy Miklós
Filmvilág, 1998/6. 52-53.oldal

[Vissza az Alfred Hitchcock kezdőoldalra!]