TRUFFAUT: HITCHCOCK
TRUFFAUT: HITCHCOCK
A fiatal Franois Truffaut a rangosnak számító filmszaklap, a Cahiers du Cinéma szerkesztője, André Bazin bíztatására írta meg első kritikáit. Írásaival hamar sikert aratott, s hírneve felbátorította, hogy a gyakorlatban is megpróbálkozzon a filmkészítéssel. Berobbanása a francia új hullámba, filmes pályájának felfutása mégsem jelentette azt, hogy végképp felhagyott volna kritikák, tanulmányok írásával. Bizonyíték rá elhatározása, hogy ötven órás interjút készít az alkotói korszakának csúcsán álló Alfred Hitchcockkal. Truffaut és Hitchcock nem először találkozott, az első alkalomra 1955-ben került sor, amikor Truffaut - a szintén kritikusi és rendezői pályája elején álló Claude Chabrollal - felkereste a Cote d'Azur-ön forgató rendezőt. A "vízbeesés történeteként" emlegetett anekdotikus találkozás hosszú ideig elkísérte a három rendezőt, hol megszépítették, hol kiegészítették egy-egy humorosabb elemmel.
1962 augusztusában Truffaut felkereste Hitchcockot, aki akkor már az Egyesült Államokban dolgozott és az idő tájt forgatta a Madarak című filmjét. Truffaut, vagy ahogyan ő nevezi magát, "e kötet kiprovokálója" napokon át reggeltől estig, megszakítás nélkül beszélgetett a "mesterrel". A viccelődő, könnyed hangvételben induló beszélgetés fokozatosan kanyarodik komolyabb témák felé, rávilágít a két rendező szakmai felkészültségére, mesterségbeli tudására. Truffaut úgy alakítja párbeszédük menetét, hogy megvilágosodjon belőle, milyen mérhetetlen szerepe volt Hitchcocknak a rendezői mesterség fejlődésében.
Az interjú-sorozat 1962-ben készült, ezután még négy év kellett ahhoz, hogy Truffaut megjelentethető kötetté dolgozza át az anyagot. Az első kiadás még mindig nem jelentette a munka végét. 1983-ban, valamivel Hitchcock halálát követően készült el egy bővített kiadás, ezzel téve teljessé a világhírű rendező portréját.
A kiegészítő, azaz befejező fejezet Hitchcock utolsó munkáját elemzi, megemlíti a Rövid éjszaka című filmet, amely a rendező megromlott egészségi állapota miatt félbemaradt.
Truffaut munkája Magyarországon 1996-ban, a Magyar Filmintézet gondozásában jelent meg, s még most is, több mint tíz vagy húsz év távlatából is újdonságokat nyújtó könyv. Bár kisebb könyvtárat lehetne megtölteni a Hitchcock személyiségét, filmjeit azóta elemző tanulmányokkal, életművének újra- és újra előbukkannak olyan elemei, melyek - más-más szempontok alapján - ismét képesek az újdonság erejével hatni. Ahogy Truffaut is megfogalmazza: "A magánember meghalt, de a filmművész nem. Rendkívüli gonddal, hatalmas szenvedéllyel készült filmjei, melyekben a páratlan mesterségbeli, technikai tökély csak leplezte a rendező érzelmi telítettségét, tovább peregnek a világ mozijaiban, versenyre kelnek a legújabb produkciókkal, kifognak az idő zsarnokságán és igazolják Jean Cocteau hasonlatát Prousttal kapcsolatban: "Műve tovább él, akár a halott katonák csuklóján az óra."
Hitchcock filmjei mindig örökérvényűek lesznek, minden korszak, minden emberöltő magára ismerhet bennük mindaddig, amíg a félelem ott lakozik az emberi természet mélyén. Nemigen akad rendező, aki olyan erővel, olyan hatásos eszközökkel vitte volna vászonra a szorongás érzetét, mint ő. Módszere, stílusa mellőzte a mestersékeltséget, olcsó hatásokat, egyetlen dologra épített, az emberben lappangó félelemre, ez minden alkotásának alapja. Hitchcock magyarázatai és elemzései segítségével Truffaut hosszan, részletesen értelmezi, illetve értelmezteti a "hitchcocki fogásokat", a suspence fogalma is ezek közé tartozik, sőt az egyik legalapvetőbb képi fogalmazásmód, melynek lényege a film narratív anyagának drámaivá tétele, vagyis a drámai helyzet ábrázolása. Truffaut kérdéseire válaszolva Hitchcock nem bonyolult elméleti fejtegetésekkel, elvont szakmai kifejezésekkel avatja be a külvilágot a filmkészítés "boszorkánykonyhájába", hanem szemléletes példákkal, a filmjeiből vett részletekkel hozza közelebb e sajátos világot, teszi emberi mércével mérhetővé.
Az interjú-kötet betekintést ad a filmkészítés, filmtechnika birodalmába, másrészt - elsősorban munkáin keresztül - közelebb hozza a háttérben dolgozó rendezőt. Az előszóban a következőket írja Truffaut: "Az idő előrehaladtával egyre inkább meg tudtam figyelni az ellentétet az önmagában biztosnak látszó, gyakran cinikus közéleti ember és valódi lénye között. Igazi természete szerint Hitchcock sebezhető, érzékeny és érzelmektől fűtött ember, aki maga is mélyen, szinte fizikailag átérzi azokat az érzéseket, melyeket közvetíteni szeretne a közönségnek." Hitchcock őszintén nyilatkozik, felhívja a figyelmet apróbb trükkökre, hol humorral, hol kritikával átszőve beszél pályájáról, kezdve a némafilmes korszakától egészen a hollywoodi időszakig. A filmtörténet egy darabja pereg végig előttünk nagy filmekkel (Londoni randevú, Gyanakvó szerelem, Elbűvölve, Gyilkosság telefonhívásra, Hátsó ablak, Psycho, Madarak...) és nagy sztárokkal (Ingrid Bergman, Tippi Hedren, Cary Grant, James Stewart, Grace Kelly.) elegyítve.
A könyvet olvasva úgy tűnik, Hitchcock minden akadályt le tudott győzni, sajátos humorával minden nehézségen felül tudott kerekedni, melyek pályája során elébe tornyosultak. A látszat mögött azonban keserves évek is meghúzódtak, amikor a neves rendezőnek komoly önvizsgálatot kellett tartania és változtatnia addigi módszerén. Ilyen szakasz volt az 1930-as évek időszaka, illetve a Madarak forgatásának éve. Hitchcock mindig kellő időben megérezte a változás szükségességét, így a valódi kudarcok messze elkerülték. Ha százszor is módosult a filmgyártás arculata, ha Hollywood váltogatta is rendezőit, sztárjait, ő állandó védjegy maradt. Truffaut a mester szellemében, érzelemgazdaságában látja Hitchcock titkát. A szakmai tudáson kívül azokat a pillanatokat próbálja felvillantani, melyekben a legszemélyesebb hitchcocki gondolatok fogalmazódnak meg, úgy irányít minden dialógust, hogy abból ne csak a rendezői ügyesség tükröződjön ki, hanem a mögötte lakozó ember. Truffaut meggyőződése, hogy Hitchcock valójában a filmi személyiségében igyekezett önmagát megvalósítani, mivel előnytelen külseje miatt nem számíthatott az élet élvezeteire, s inkább hátat fordított a világnak. "...Ő úgy csinált filmeket, mint ahogy más felcsap szerzetesnek, egyáltalán nem túlzok, ő maga is utalt erre, nem is egyszer:...amikor becsukódtak mögöttem a stúdió nehéz kapui..."-írja és idézi Truffaut.
Aki látta már Hitchcockot fotón vagy filmen, egy tekintélyes arcú, megtermett ember képével találkozhatott, a valóság - ahogy a kötet is megmutatja - egészen más. A zárkózott, szigorú külső mögött egy életre "éhes" férfi személyisége rajzolódik ki, aki szenvedélyét a filmjeiben élte ki, ám ezzel örök hírnevet szerzett a filmművészetben is. "Hitchcock nemcsak az élet intenzitását növelte filmjeiben, növelte magának a filmművészetnek az intenzitását is."
(Truffaut:Hitchcock,
Helen Scott közreműködésével, Magyar Filmintézet-Pelikán Kiadó, Budapest, 1996,
fordította:Bikácsy Gergely és Ádám Péter.)
forrás: http://www.filmkultura.iif.hu:8080/articles/review/truf.textonly.hu.html