Gyilkos lehetsz !
André Bazin halála után kiadott kötetének, melyben a Hitchcockkal foglalkozó
írásai is helyet kaptak, A kegyetlenség mozija (Le cinéma de
la cruauté) a címe. De Hitchcock mozijára nem a kegyetlenség, hanem a félelem
a jellemző, mégpedig a félelemnek a legszörnyűbb válfaja: amikor nem féltjük magunkat hanem amikor rettegünk önmagunktól.
Bizonyos lélektani iskolák tanítása szerint a félelem alapja nem
más, mint a bűntudat, következésképp maga a büntetés - egy időre - csökkenti
félelmünket. Hitchcock némi iróniával arra volt büszke, hogy másfél, két órás
erős félelemnek kitéve a nézőket, csökkentette is bűntudatukat; szorongásukat.
Mint rémálmainkban, a Hitchcockfilmben sem maga a bűn az érdekes, még kevésbé a bűnügy felderítése, vagy a bűnös üldözése. Mint rémálmainkban, a filmekben is az "ártatlanra" (miránk) esik a gyanú, minket tekintenek gyilkosnak, az ártatlan hőst üldözik és vádolják. S ami a legszörnyűbb, az ártatlan hős - vagyis mi magunk - bizonytalanná válik: hátha valóban igaz?...
Ugyanilyen
rettenetes ennek a Hitchcock-sémának a párja: amikor jeges lassúsággal rá kell
ébrednünk, hogy az a gyilkos, akit a legjobban szeretünk, s nemcsak afféle közönséges
gyilkos a hős, az önfeladásig szeretett lény, hiszen éppen bennünket készül
megölni, aki pedig annyira szereti őt. Nem kell lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy
minden néző fogvacogva valami csecsemőkori félelmet érezzen. Minden megtörténhet,
ha akit szeretünk, épp elveszejtésünkre tör. A Gyanú
árnyékában ifjú hősnőjét - sajátos véletlen - Charlie-nak becézik, mint
nagybátyját, akibe a lány titkon szerelmes, és alig akarja elhinni, hogy...
A Gyanakvó szerelem hősnője
rádöbben, hogy daliás férje (Cary Grant)
mintha éppen meg akarná őt gyilkolni. De minden csak szemszög kérdése, s a film
legvégéig még s néző sem tudja meg, félnie kell a daliás férjtől vagy lehet
szeretni (Hitchcock bölcsebb és kiábrándultabb tanácsot ad a rettegő csecsemőnek,
mint Jung vagy Freud: "tulajdonképpen mindegy" - mondja.) Hitchcock
legjobb filmjeiben az első félórában nem történik semmi, hihetetlenkedve úszunk
ennek a semminek a csendes és egyre nyugtalanítóbb langyosvizében: itt valami
készül. Remekművei az első félóra után kezdődnek, de azokban a lassú, "unalmas"
első félórákban van művészetének a titka.
Ő a csend legnagyobb filmrendezője. Nála csak egyetlenegyszer lehet sikoltani, s mi nézők (mi ártatlan áldozatok, mi véres gyilkosok) iszonyodva készülődünk arra az egyetlen egy sikoltásra.
Az ő filmjeiben nincs detektív és nincs nyomozás. Ha van is, mindegy. Itt nem lehet ráhagyatkoznunk sem ballonkabátos, sem pipázó, sem nagyfejejű kopasz, sem elegánsan jólfésült okos emberekre, akik helyettünk okosok.
A tévékrimik közönségessé teszik a bűnt.
Hitchcock mítosszá emeli a bűnt. A bűn hátborzongató misztériumát keresi, melynek birodalmába a tévékrimiknek még a legrokonszenvesebb Columbo hadnagyai sem kaphatnak bebocsáttatást, de bármelyik Hitchcock-film legkisebb mellékszereplője biztosan és véglegesen.
"Áldozat
lehetek"… rettenetes érzés. De, hogy az áldozat éa gyilkos szerepe bármikor
fölcserélődhet, méginkább az.
"Gyilkos lehetsz" - így búcsúzik nézőjétől szemhunyorítva a csecsemőlelkű
Mester.
Bikácsy Gergely
Filmvilág, 1984/5.