(1934 - 2004)

Münchhausen Fantáziaországban

Nagy filmrendezők pályájuk kritikus vagy kimagasló pontján olykor filmet készítenek az alkotás megpróbáltatásairól. Ki szomorkásán, ki mulatságosan, ki tragikus komolysággal beszéli el azt az önemésztő folyamatot, míg az alkotói szándékból és akarásból a producer, a díszletező, a gazdasági szervező, a színész, majd az értő és az érteden kritika és a közönség ítéleté révén megmásíthatatlan mű lesz, végérvényes adat minden idők filmlexikonai számára. Ha kellően őszinték ezek az önmarcangolón magamutogató filmek — mint Fellini: 8 és fél- je —, vagy ha mulatságos önironizálóak, mint Truffaut: Amerikai éjszaka-ja — a néző jóákaratú beavatott lesz az illető rendező minden addigi és azutáni munkájának alkotáslélektanába. együttérző pártfogó a kudarcokban, értő rajongó a sikerek idején.

Rajnai András Münchhausen Fantáziaországban című elektronikus játéka a mulatságos önlrónizálás rokonszenves magatartása nélkül avatta be nézőit az ő különleges alkotói világának hányattatásaiba, megszenvedett kudarcaiba. Az ilyenkor szokásos — legalábbis elvárható — alkotói őszinteségnek is sajátos formáját választotta Rajnai. Münchhausen báró háta mögé bújva, pontosabban Bürger és Lukiánosz egymáshoz nemigen illő történeteit elegyítve, arról beszélt, hogy mily értetlenség fogadta minden eddigi filmjét s mily elkeseredések árán lát ő mégis újra meg újra munkához — miként a fantáziája miatt megcsúfolt. megfenyegetett. de a fantázia gyönyöreit mégis vállaló Münch- hausen. „Kitépem magamból a fantáziát" — esküdözik a tévéjátékbeli Münchhausen, midőn sosemvolt érdekes írásai a realitások nevében utasítja vissza a könyökvédős hivatalnok— kiadói lektor?, tévébeli irodalmi szerkesztő?, kritikus? — imigyen érvelvén: „Mi valóságot akarunk, realizmust.” Piruljon, és ismerjen ki-ki magára, aki a Rajnai-filmek körül bármifajta módon állást foglalt?

Münchhausen eredeti formájukban is meglehetősen bumfordi füllentései — akár a Raspe-féle változatot, akár a bürgeri átdolgozást tartotta volna a kezében a forgatókönyvíró — nem alkalmas ürügyek arra, hogy a magyar televíziózás egyik technikai- művészi úttörőjének alkotói problémáiról elmélkedhessen a közönség. Lukiánosz írásai még kevésbé. Eme szerzők műveinek televízióra alkalmazása arra lett volna ismét jó, hogy Rajnai bebizonyítsa, az általa idehaza felkarolt elektronikus technika az ő áldozatos kísérletező munkája jóvoltából egyre precízebb képi csodákra képes. Sem színes kiadásban, sem fekete-fehér képernyőn nem zavarja már a szemet annyira, mint eleinte, mozgás és háttér egymásba- mosódása. a makettlátványok ismétlődése, az egyirányú' mozgások monotóniája, az árnyéknélküliség mesterkéltsége, stb. S mellesleg hasznos irodalmi eligazítok lettek volna külön-külön e képek a Münch- hausent. s a görög mitológiát is kevéssé ismerők előtt; ajánlások. miféle olvasmányokat érdemes feltétlenül e kedvcsináló bevezetők után az ifjú nemzedékek kezébe adni.

A tévé-elektronika hazai hányattatásait azonban nem e látványnak bizonyára szép képeskönyveknek kellett volna tudatosítani a nézőkben. A mi Háry Jánosunknál sokkal kevésbé mulatságosan és tanulságosan hazudozó Münchhausen mesebeli megpróbáltatásai és irodalomtörténeti elkallódása (legfeljebb gyermek mesék gyanánt ismerősek Károly Frigyes Jeromos báró históriái, s néoszerűség Tekintet ében még ígv sem vetekedhetnek. mondjuk. Gulliver történeteivel) ugyanis nem analógia, nem is lehet analógia a kísérletező kedvű művészek hazai sorsára.

Minek tagadni.

Rajnai András telkes próbálkozásainak a tévé-elektronikával sok ellenzője akadt, viszont azt sem volna illendő elhallgatni, hogy akadtak pártfogói is e műfajnak. Kellett, hogy akadjanak, különben nem volna az egyik legtermékenyebb tévérendező mostanság éppen Rajnai András. Szinte csillagászati pontossággal áll elő meghatározott Időközönként egy-egy elektronikus csodával, őskori és ókori mesék képi megjelenítésével. Tévhit lenne az — miként a Münchhausen-füm sugallja —, hogy bármifajta avítt realizmusvédelem nevében hadakozott volna bárki is e munkák ellen. Forma és tartalom egységét csakugyan hiányolta ki-ki vérmérséklete és íráskészsége szerinti stílusban Rajnai András korábbi rendezéseiben, de nem fantáziatagadó dühhel, hanem esztétikai és dramaturgiai mérték szerint. Nincs ugyanis az a korszakai kot óan új forma, amely öncélúan és önállóan megállná a helyét, s amelyhez, utólagosan kellene a tartalmat felkutatni. Ez olyan alkotásiam axióma, amelyet még a tévé-elektronika mestereinek is tudomásul kell venni.


Rajnai Andrásnak határtalan az elektronikai képi fantáziája. Szenved ettől olykor? — meglehet, akár Münchhausenje. Ám mégsem kitépni kellene e képességét önmagából, hanem másfajta fantáziákkal dúsítani; a szóbeliség fantáziájával például, a szi- nészvezetés határtalan lehetőségeket nyitó fantáziájával, mondjuk. Mert hiába a látvány mégoly megkapó izgalma, ha a vizuális örömből kizökkenti a nézőt az olcsó szójáték vagy a mindig egy és ugyanazt a módit ismétlő színészi játék. Nem véletlen, hogy Rajnai Andrásnak azok a legemlékezetesebb rendezései, amelyekben élni és hatni hagyta az igaz irodalmat — miként Dante-feldolgozó sóban —, vagy a dramaturgiát jól értő forgatókönyvírókat hívott meg társszerzőül — mint Turandot és Kalaf történetében.

— E munkáihoz képest a Münchhausen még akkor is visszaesést, hanyatlást jelentene a rendező pályáját figyelő tekintetek előtt, ha elfelejtkeznénk valamilyen bóditó jóindulat hatására az önigazolás ezúttal bántó felhangjairól. Egyetlen mozzanatában — ne legyünk igazságtalanok, s ne hallgassuk el — mindenesetre csakugyan a haladás jelei mutatkoztak a Münchhausen-film képsorain a korábbi Rajnai- rendezésekhez képest. Sáfár Anikó, a tévé-elektronikák konstáns színésznője, miután már számos tévészerepében kísérletet tett erre. végre most megszabadult minden jelmeztervezői sallangtól a játék végére. Nem a száműzött kosztümön, s nem is a színésznőn múlt. hogy a Münchhausen Fantáziaországban még így sem lett kiváló alkotás.

Lőcsei Gabriella

forrás: Magyar Nemzet , 1978.jún.7. (132.szám)