Újranéző:
Psycho
Vajon
miért fogadják még a művészfilmek hívei is osztatlan lelkesedéssel Alfred Hitchcock
műveit? Valószínűleg azért, mert nem csupán a kötelező feszültségteremtéshez
értett kiválóan, hanem minden általa mesélt történet filozofikus tanulságokat
hordozott. Szinte mindegyik filmje a bizonytalanság létélményével ajándékozta
meg nézőit. A valóságos élet szorongásai jelentek meg Hitchcock mozijának vásznán,
ezért akár a jelentős realista alkotók között tarthatjuk számon életmúvét (feltéve,
hogy a realizmus értékmérő kifejezésnek számít ma még).
A
pálya egyik csúcsaként számon tartott Psycho első képkockáin egy szerelmi szakítás tanúi lehetünk, majd miután abban
a hitben nézzük a filmet, hogy lélektani drámát fogunk látni, megtörténik az
alkalom szülte lopás. Az orránál fogva vezetett néző ismét beleéli magát egy
másfajta históriába, a tolvajnéző keresésébe, mígnem jó harmincpercnyi játékidő
múltán bekövetkezik a rémtett.
Az agyonelemzett, filmművészeti főiskolákon kötelező tananyagként szereplő zuhanyozóbeli gyilkosság képsora minden
újabb vetítésnél ugyanazt a félelmetes hatást kelti. Innen kezdve megint csak
lélektani drámát látunk: egy hasadt személyiség, egy bomlott elme legszörnyűbb
belső drámáját.
A Psycho Hitchcock életművének az a darabja, amelyen a legjobban
tanulmányozható a tények lebegtetésének és a nézők félrevezetésének művészi
technikája.
Színes-RTV,
2001.?