Gulliver Metropolisban

  1924 októberében Fritz Lang és Erich Pommer a Deutschland óceánjáró fedélzetén kihajózott Hamburgból: céljuk New York és Los Angeles volt, a Nibelungok amerikai premierje alkalmából. Lang amerikai kirándulását elsősorban tanulmányi útnak szánta, amely során megismerkedhet a hollywoodi módszerekkel, valamint kapcsolatot teremthet a tengerentúl legbefolyásosabb filmes személyiségeivel. Amikor a Deutschland kikötött New Yorkban, a német utasoknak a biztonsági előírások értelmében a hajón kellett tölteniük az első éjszakát, amíg jóvá nem hagyták a határátlépési engedélyüket: Lang első képét az Egyesült Államokról az éjszakai New York kivilágított felhőkarcolói jelentették:

"Abban a pillanatban fogant meg bennem a Metropolis ötlete - mesélte későbbi interjúiban. - Az épületek úgy ragyogtak, mint egy könnyű fátyol, szinte súlytalanul lebegtek az égen, elbűvölve, hipnotizálva engem. Mintha nem is valódi város lett volna, inkább csak a város illúziója. Rögtön tudtam, hogy filmet kell készítenem ebből az élményből."

Másnap, amikor Pommerrel bejárták a zsúfolt nagyvárost, Lang csodálata csak tovább fokozódott. A fullasztó hőségben nyüzsgő embertömegek rabszolgáknak tűntek szemében, akiket egyetlen cél irányít: a mohóság.

  Hollywoodban első útjuk A bagdadi tolvaj vetítésére vezetett, amelynek speciális effektusait (például a repűlőszőnyeg jelenet) Douglas Fairbanks az Éjféli vándorból kölcsönözte. Egy hónapos ottlétük alatt egymást követték a fontos találkozók, üzleti megbeszélések, főként a német emigráns-közősség befolyásos tagjaival, és az óriásstúdiók vezetőivel, Samuel Goldwynnel, Marcus Loew-vel, és a nem sokkal később rejtélyes körülmények között elhunyt rendező-producerrel, Thomas Ince-szel. Lang meglátogatta Ernst Lubitsch-ot a Warner modern stúdiókomplexumában, amelynek egyik részlegében épp akkor forgatták (a legendás trükkspecialista Willis O'Brian irányításával) az Elveszett világot.
   Lenyűgözte a miniatűr erdőkben sétálgató harminc centis dinoszauruszok élethű látványa, - technikai mesterműnek nevezte a készülő filmet. Felkereste a közeli ismerősének számító német Carl Laemmlét a Universal-nél, aki Az operaház fantomját forgatta, Lon Chaney főszereplésével: Lang elismerően nyilatkozott a párizsi Operát mintázó valósághű díszletegyüttesről, akár csak a United Artistnál tett körtúrája során látott arab minaretekről, amelyek A bagdadi tolvajhoz készültek. A két filmgyártás közötti különbségek szemmel láthatóak voltak: Lang csodálattal nyilatkozott a magasabb technikai színvonalról, ugyanakkor kétkedve fogadta a hollywoodi sztárkultuszt. Véleménye szerint a film minőségének szempontjából a színészek csupán alárendelt szereplői a rendezői elképzeléseknek.

  Bár Lang a korszak olyan rendezősztárjaival is találkozott, mint Charlie Chaplin és D.W. Griffith, egyikük sem tett rá különösebb benyomást. Chaplint főleg a vígjátékaiban tetten érhető tragikumért dicsérte, Griffith legfrissebb filmjében (Hát nem csodálatos az élet?) pedig az embericsolatok érzékeny ábrázolását tartotta a legfőbb érdemnek. A valódi élményt kétségtelenül a méretkülönbségek jelentették számára (ahogy ezt az Elveszett világ iránti lelkesedése is mutatja), Miután november végén visszatért Németországba, hosszú beszámolót írt a berlini Filmland folyóirat számára, amely ezzel a végkövetkeztetéssel zárul: "Amerikában nagyban gondolkodnak az emberek. Elég hely van számukra, hogy megteremtsék a Mennyországot".

  Lang számtalan alkalommal előadott hangzatos történetét a Metropolis születéséről több tény cáfolja. Erich Pommer már a Nibelungok forgatásának utolsó napjaiban mesélt az új Lang-film terveiről, és a Metropolis első forgatókönyvvázlatát már a balsikerű premier napján olvashatták a közeli munkatársak. Az osztrák lllustriertes Wiener Extrablatt napilap 1924 július 4-i számában dokumentált bizonyíték is akad. Három hónappal Lang amerikai kőrútja előtt néhány hetet Bécsben töltött, egy mozgókép-konferencia meghívott vendégeként. A távozásáról tudósító rövid cikk szerint a Lang-Harbou páros nyári vakációját Salzkammergutban tölti, ahol "befejezhetik új filmjük, a Metropolis forgatókönyvét. Mire Lang hazatért az Egyesült Államokból, szorgos felesége már a teljes művet tette a közös karácsonyfa alá. Az írónő szkriptjeit rendszerint prózai formában is megjelentette, máskor befejezett regényeit írta filmre. Az új mű esetében az utóbbiról lehetett szó, mivel a film stáblistája szerint “Thea von Harbou regényéből” készült.

   Lang a valaha készült legköltségesebb és legambiciózusabb európai filmként képzelte el antiutópiáját, több ezer statisztával, gigantikus díszletekkel, és olyan speciális effektusokkal, amelyek felülmúlják korábbi munkáit. A költségvetés valóban példátlan volt. Az UFA első pillanattól lemondott bármiféle nyereségről: azt remélték, hogy a kolosszális produkció megnyitja a német filmek útját a bőséges amerikai piac felé. A rendező megszokott stábjával ült neki az előkészületeknek, eltekintve a Carl Hoffmann helyét átvevő Karl Freund operatőrtől, aki a Rosenthal haláleset óta leplezetlen ellenszenvvel viseltetett Lang iránt, valamint Anne Willkomm jelmeztervezőtől, akinek a későbbiekben tettlegességig fajuló vitái voltak Metropolis mindenható urával. Eugen Schüfftan egy új kameratrükkel lepte meg rendezőjét, amelyet eredetileg a Gulliver utazásai számára dolgozott ki, de ebben a produkcióban alkalmazta először. A Schüfftan-eljárás egy speciális tükör segítségével lehetővé tette, hogy egy felvételen belül megörökíthessék a miniatűr helyszínt és az élőszereplős akciókat, amely komoly kiadásokat takarított meg a méregdrága produkcióban. Von Harbou impresszionista stílusú könyvét Lang a korabeli modern művészeti irányzatok segítségével kívánta életre kelteni. A Metropolis számára ugyanazt a szerepet töltötte be az avantgarde, mint a Nibelungokon a klasszikus német képzőművészet. A Bauhaus vezéralakjainak számító Feininger és Schlemmer, az építész Bruno Taut és Hans Poelzig vagy a szobrász Rudolf

A bábuk ura
  Az elborzasztó eseményekben bővelkedő forgatás 1925 májusában kezdődött: a nyolc főhős mellett 750 mellékszereplő, valamint megközelítőleg 38000 statiszta, köztük 750 kisgyermek alkotta a teljes szereplőgárdát. Lang embertelen körülmények között dolgoztatta a főként munkanélküliekből és koldusokból verbuvált statisztériát, mivel tisztában volt kiszolgáltatott helyzetükkel: bár a fizetés még éhbérnek sem illett be, az emberek legalább naponta meleg ételt kaptak a forgatás idején.
A munkásnegyedre zúduló áradat jeleneteiben szereplő ötszáz, nyomornegyedekből gyűjtött, alultáplált gyerek gyakorlatilag az életéért küzdött a jéghideg víz sodrásában, miközben Lang egy ideiglenesen ácsolt tutajon állva megafonnal irányította őket a legnagyobb zuhatagok felé. A felvételek két hétig tartottak, de a szokatlanul hűvös őszi időjárás ellenére a meleg leves, és kakaóadagok, valamint a fizetség fejében kiosztott játékok tartották a lelket az elgyötört kis statisztákban. A néhány hónappal később forgatott Moloch-vízió már a felnőttek számára is komoly megpróbáltatást jelentett. A volt zeppelin-hangárban felépített díszletek között több száz kopaszra borotvált, anyaszült meztelen férfinak kellett órákig álldogálnia a fejűkre patakzó vízsugarakban, hogy aztán vezényszóra a bálvány torkába vessék magukat. “A forgatási napok 14-16 órásak voltak emlékszik vissza Freund -, a stáb tagjai egymás után betegedtek meg a mérgező gőzöktől, pedig valamennyien gázálarcot viseltünk.
  A reflektorokból sugárzó hő pillanatok alatt elveszett a hatalmas épületben; mindenhonnan a párából lecsapódott víz folydogált, rácsepegett a nagyfeszültségű elektromos berendezésekre. A szereplők és a technikus személyzet lázadozni kezdett, halálos fenyegetések hangzottak el, végül Pommernek sikerült meggyőznie Langot, hogy elég értékes anyagot rögzített, ezért nyugodtan tovább léphetnek a következő jelenetekhez”.

  A java azonban még hátra volt. Lang karácsony hetére időzítette a film katartikus jelenetének, a központi gépterem pusnulásának felvételét. A tervek szerint a robbanás erejemunkásuk tucatjait repíti a levegőbe - Lang ragaszkodott hozzá, hogy a merevségükkel esetleg komikus hatást keltő bábuk helyett fémhuzalokhoz erősített, kétségbeesetten kapálózó statiszták végezzék a veszélyes mutatványt. Az újra és újra megismételt felvételek során a rendező végre megvalósíthatta régi álmát: szó szerint dróton rángathatta szereplőit a fojtogató füst és párafelhőben, a kívánt látvány-hatás elérése érdekében. A személyzet körében ekkor már olyan híresztelések kaptak lábra, hogy Lang szívesen megörökítene egy valódi halálesetet filmjéhez, legyen az baleset, kivégzés vagy öngyilkosság, csak azért, hogy a maga hitelességében bemutathassa a vásznon, hogyan huny ki egy emberi élet.

  A megszállott rendező nemcsak névtelen statisztáit tette ki uüntelen szenvedésnek és veszélynek. A Freder szerepét alakító fiatal színész, Gustav Fröhlich
(akit egyébként von Harbou szemelt ki a Metropolis főhősének) egyik szerelmi jelenetét például több százszor próbálták el, miközben a férfinek minden egyes alkalommal térdre kellett vetnie magát a kemény kőpadlón.
A forgatási nap végére súlyos zúzódások borították térdkalácsát. Más alkalommal annyiszor kellett dörömbölnie egy nehéz faajtón aupasz ököllel, hogy végül mór egész karja vérben ázott. Lang csupán akkor rendelt el fél órás kávészünetet, amikor Fröhlich hüvelykujja kificamodott -, rövid kezelés és fájdalomcsillapítás után a néhány másodperces képsor felvétele folytatódott. “Semmi sem lehetett hamis” – írta a színész önéletrajzában -, a legapróbb részletnek is valóságosnak kellett látszania. Ha a történet fizikai szenvedést ábrázolt, Lang addig gyötörte a színészt, amíg szenvedése valódivá nem vált.

  A Metropolis legnagyobb mártírjának azonban kétségtelenül a Mariát alakító Brigitte Helm bizonyult. A rendező személyes felfedezettje több kínt állt ki a hosszú forgatás idején, mint társai együttvéve: ott úszott a koldusgyerekek mellett a jeges áradásban, a robot-teremtés legendás jelenetében napi 4-5 órát töltött egy fából és gipszből készült, légmentesen testére szoruló páncélzatban a stúdió kánikulai hőségében, valamint személyesen kellett végrehajtania a katedrális tetején lezajló üldözési jelenet veszélyes kaszkadőr-mutatványát, amely során egy harangkötélen lengve ereszkedik le a majdnem tíz méteres magasságból. Egy-egy forgatási nap végén szakadt ruhában, sebekkel borítva hagyta el a stúdiót, nem egyszer könnyek között.
A legkíméletlenebb megpróbáltatást azonban a robot-Mária máglyahalálának felvételekor kellett elszenvednie. Lang a hosszas rábeszélések ellenére sem volt hajlandó lemondani a valódi lángnyelvekről. Mivel Pommert az elhúzódó forgatás és a hihetetlen költségtúllépés miatt hónapokkal korábban leváltották a stúdió éléről egyetlen ember sem befolyásolhatta többé nagyra törő elképzeléseit. Curt Siodmak, aki akkoriban egy berlini lap tudósítójaként dolgozott, statisztának álcázva bejutott a Metropolis forgatására, így személyesen is részt vett a kis híján tragédiába torkolld felvételen:
"A magasra csapó lángok belekaptak Brigitte ruhájába, és az oszlophoz kötözött lány meggyulladt. Átugrottam a tűzfalon, de Lang és néhány tűzoltó megelőzött. Eloltották a lángokat és Brigitte a rendező karjaiba ájult. Szerencsére nem esett komolyabb baja. Miután oktalanul elárultam, hogy újságíró vagyok, Lang személyesen dobott ki a forgatásról."

Rövidre vágva
  1926 októberének végén, másfél évvel a forgatás megkezdése után a felvételek végre befejeződtek. A költségvetés meghaladta az ötmillió márkát, amely az akkor súlyos inflációt figyelembe véve is a legdrágább német filmmé avatta a Metropolist. A premiert 1927. január 10-én tartották Wilhelm Marx kancellár és a kabinet több tagja, a diplomáciai testületek képviselői és más neves közéleti személyiségek jelenlétében. A filmet kitörő lelkesedés fogadta. “Helyenként még a nagyzenekari kíséretet is túlharsogta az ováció - emlékszik vissza Kettelhut -, a vetítés után hosszú ideig vastaps dörgött, virágok árasztották el a színpadot. Különösen Langot és Brigitte Helmet fogadta kitörő lelkesedés.”
  A kritikai fogadtatás már egyáltalán nem volt ilyen lelkes, többen embertelennek, mesterkéltnek és mindenekelőtt gondolatilag semmitmondónak tartották a filmet. A tudományos-fantasztikus film egyik szellemi keresztapjának tartott H.G. Wells a Frankfurter Zeitung májusi számában látványos kirohanást intézett az alkotás ellen:
  “Nem hiszem, hogy lehetne a Metropolisnál ostobább filmet forgatni. A korlátoltság teljes eszköztórát felvonultatja: nem több, mint klisék és banális frázisok tömkelegénél a technikai haladásról, szentimentális szósszal tálalva." Tekintve, hogy Lang mindig csodálattal tekintett az angol sci-fi íróra, ez a vélemény különösen érzékenyen érintette. Ráadásul a cikket nemcsak a többi német lap, de a külföldi sajtó is átvette. A filmszakma számára azonban nyilvánvalóak voltak a film erényei. Eisenstein, aki berlini látogatásakor személyesen találkozott a német rendezővel a Metropolis forgatása idején, nagyra értékelte Lang merész kísérleteit, amelyek arra irányultak, hogy a kamerát kiszaszbadítsa korábbi statikushelyzetéből; Bunuel pedig - bár a történetet hatásvadásznak és tudálékosnak tartotta - elismerte, hogy a film technikai tökélye korábban ismeretlen erővel nyűgözi le közönségét.

  A két és fél órás vetítési idő azonban a sajtó majd nem egyhangú ledorongálásánál is többet ártott a Metropolisnak. A német filmipar komoly válságot élt át, a filmszínházak nem szívesen vetítettek hosszadalmas szuperprodukciókat, amelyek kevesebb napi vetítést, így, alacsonyabb nézőszámot eredményezhetnek. Április elején az UFA új vezetősége (élén a szélsőjobboldali sajtómágnás Alfred Hugenberggel) zártkörű elnökségi ülés során úgy határozott, hogy bevonja a Metropolist a mozikból, és a nyár végén mutatja be újra két órára rövidítve, valamint egyes "kommunista hangvételű" inzertjeitől megszabadítva. A film azután augusztusban a cenzúra-bizottság javaslatára tovább rövidült, 4189 méterről 3241 méterre.
Az eredeti verzió, Fritz Lang büszkesége, mindössze tíz hétig ment a nagyközönség előtt.

   A világ legnagyobb filmalkotásaként induló Metropolis, amelyik a tervek szerint saját pályáján verte volna meg amerikai versenytársait, még saját hazájában is csúfos bukásnak bizonyult.

Patrick McGilligan: The Nature of the Beast (Faber and Faber, 1997)

Varró Attila fordítása

Forrás:  FILMvilág 2001/7. (34-39.old.)