(1934 - 2004)
Dürrenmatt: A nagy Romulus
Kezd divattá válni mostanában Dürrenmatt elparentálása, besorolása az enyhén avítt szerzők közé, mondván, a világ sokkal bonyolultabbá vált az 50-es, 60-as évek óta annál, semhogy ellentmondásai be- gyömöszölhetőek lennének Dürrenmatt komédiáinak paradoxonjaiba; hogy tehát Dürrenmatt világlátása erősen időhöz, történelmi szituációhoz kötött, s mint ilyen, mára elvesztette némileg időszerűségét. Ellenvetésként e sommás megítélésre kézenfekvőnek látszanék felsorakoztatni az elmúlt színházi évad bemutatóit (A fizikusok előadásait) és persze A nagy Romulus televíziós feldolgozását, jelen írás tárgyát, annak igazolására, hogy azért akadnak rendezők, akik alkalmasnak találják Dürrenmatt fanyar, humán-cinikus látásmódját arra, hogy művei által tartsanak tükröt a mának. Az érvelés azonban, miként a bumeráng, visszafelé sülne el, mégpedig a legmegsemmisítőbben éppen a Rajnai András rendezte Romulus esetében. Hiszen éppen az említett interpretációk, de különösen ez utóbbi, kezdték ki Dürrenmatt jó hírét, kérdőjelezték meg akaratlanul is időtállóságát.
Pedig Rajnai rendezésében a különböző korokat idéző eklektikus jelmezek — a tógától a XVIII. századi fodrokon s a vállrojtos tábornoki egyenruhán keresztül egészen a szmokingig — (a jelmeztervező Wieber Mariann) feltehetően a komédia időtlenségét, „történelmietlen” történetiségét voltak hivatottak jelezni. Ennél a formális, didaktikus megoldásnál többre azonban a rendezői intencióból nem futotta. Dürrenmatt könnyed, ám vitriolos iróniája, amellyel az egyén történelemformáló lehetőségeit, a világpusztítás képességével felruházott nagyhatalmak megegyezésének avagy nagyhatalom voltuktól való megszabadulásának realitását-irreali- tását mérlegeli; egész fatalista történelem- szemlélete a politikának szóló fricskáival s magával ragadó humorával egyetemben teljesen elsikkadt. Pedig Rajnai most igazán visszafogottabban élt az elektronikus technika adta lehetőségekkel, mint korábbi munkáiban. Megvallom, nem kevés aggodalommal vártam, milyen képi trükkök bevetésével fogja elvonni a néző figyelmét a közvetített gondolatokról, ám ebből a szempontból csalódnom kellett. Nem vonták el a figyelmet a mondanivalóról, mert az nemigen volt. A rendezésből végig nem derült ki, vajon miért éppen erre a darabra esett az alkotók választása. Az viszont tagadhatatlan, hogy most legalább nem tolakodott túlzottan előtérbe a látvány.
Romulus történelmi jelentőségű semmittevését csak a germánok (kb. tíz darab) elszánt, vészterhes vonulása akasztotta meg időnként egy-egy snitt erejéig, de e kis közjátékon kívül (amit iróniaként kellett volna felfogni?) alig zavarták meg a „tévészerű” megoldások az egykedvű unalmat. Ámbár kétségtelenül ide kell sorolnunk Romulus tyúkjainak nagyon is tévészerű megjelenését . a színen. Igaz, a pusztuló Róma végnapjaiban Romulus császár maga fogalmazza meg a mozgósító erejű programot: „Tyúktenyésztéssel mezőgazdaságért!”, de azért nem kellett volna ekkora gondot fordítani a kapirgáló baromfiak megjelenítésére.
Annál komolyabban kellett volna venni viszont Dürrenmatt dramaturgiáját, dialógusépítését, aminek lényegéhez tartozik, hogy a felszínen, az alaptételek pontos értelmezése nélkül is csillogóan szellemes. Ha legalább ez érvényesülhetett volna, már nem lenne azzal vádolható a szerző, hogy idejétmúlt. Me'rt ha egy-egy mondatban ugyan természetesen csak elnagyoltan, sarkítva ironizálhat is korunk cseppet sem vidító jelenségein, ha egy-egy sziporkában csak jelezheti a létező ellentmondásokat, keserű humorával ezen a szinten is képes hatni s a mához szólni, ha hagyják. Aligha kell bizonygatni például, hogy Caesar Rupf nadrággyáros nagytőkésnek mint az új idők képviselőjének megjelenése az általa konzervatívnak, maradinak bélyegzett Rómában, s Romulus balsejtelme — „Ahol a nadrág kezdődik, ott véget ér a kultúra” — mennyire elevenünkbe vágó szemléleti különbözőséget takar. S a példákat szinte vég nélkül lehetne sorolni. Ezek azonban csak akkor kelhetnek életre, akkor rezonálhatnak a nézőben, ha az alkotók nem a kifejezési formához keresnek matériát, hanem a választott műhöz a legmegfelelőbb kifejezési formát. És akkor talán a színészek is elég fontosnak érezhetik jelenlétüket ahhoz, hogy játsszanak, s több közük lehet nemcsak saját szerepükhöz, hanem a darab egészéhez is. A maradéktalan siker persze így sem garantálható, ám adott esetben bizonyára nagyobb esély lett volna arra, hogy az alcíme szerint történelmietlen történelmi dráma televíziós változata ne legyen egyszersmind gondolattalan is.
Szűcs Katalin
forrás: Kritika (1984/11.szám)