Televízó

Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség

Bernáth László

Egy televíziós legenda szerint a legtöbb rendező csak azt a néhány trükk-gombot ismeri, ami a keverőasztalon kívülről is látható. Ha aztán valamelyik rendező igazi barátságba keveredik az asztalon dolgozó képvágó kollégákkal, akkor annak felemelik az asztal tetejét, és alatta ötször annyi trükk-gomb található még, mint felül.

Rajnai András viszont az a rendező, aki valószínűleg régóta ismeri ezeket az asztallap alatti csodagombokat, és nem tud ellenállni a csábításuknak. Ezért ontja a felnőtteknek ajánlott televíziós meséket.

Akár igaz a legenda, akár nem, a sajnálatos végeredmény ugyanaz: legutóbb például öt héten át sorozatban kaptuk a trükkösnél trükkösebb meséket; némi túlzással: egy ország bosszúságára. Mert rossz műsor, félresikerült kísérlet minden ország televíziójában akad, s miért lenne éppen a miénk kivétel? Ám az már nem mindennapi jelenség, hogy a lassan már évtizede egyre gyatrább eredményeket hozó kísérletezés nem a próbálkozások beszüntetéséhez, hanem megszaporodásához vezet. Ez már olyan jelenség – a könnyebbség kedvéért nevezhetjük Rajnai-jelenségnek –, amelyről már nem lehet csak a paródia vagy a sima elutasítás szintjén beszélni. Próbáljuk meg hát analizálni a Rajnai-jelenséget.

Sok ország televíziójától eltérően, az indulás éveire nálunk nem a film-dömping, nem a híradók vagy az élő viták voltak a jellemzőek, hanem a színházi közvetítések. Most tekintsünk el annak mérlegelésétől, milyen kedvező és milyen kedvezőtlen következményekkel járt ez, és milyen nyomai fedezhetők fel még negyedszázad múltán is. Egyetlen következményére azért utalnunk kell: a három kamerával minden színpadról leközvetített műsorok olyan sémája alakult ki, amely még a tévéhíradó élő adásaira is jellemző. Sok elektronikus felvevőberendezéssel készült műsor tényleg olyan, mintha a keverőasztalon csak az a néhány külső gomb állna a rendező-adásvezető rendelkezésére.

Kevés kivételt – nyilván a külföldi példákon okulva – a hatvanas években néhány show-műsor jelentett. Ambiciózus rendezőjük azonban nem nagyon tudta eldönteni, hogy a világ melyik végén kamatoztassa rutinját, s néhány ingajárat után a külföldet választotta. Maradt hát Rajnai, aki valóban ismeri az összes gombokat, s aki – helyeselhető logikával – arra gondolt, hogy az elektronika látványlehetőségeit nem használják ki a Magyar Televízióban. Előállt hát kísérletinek nevezett terveivel, és a hetvenes években, amikor a tévé vezetői – karöltve a kritikával – mint a műsorok szénakazlában elveszett tűt, úgy keresték a tévéművészet „specifikumait”, érthető módon szívesen fogadták Rajnai javaslatait. Ráadásul, itt ez a gyönyörű szó, hogy „elektronika”, ami már maga is olyan korszerűen hangzik (és senki sem tudja pontosan, mit és meddig lehet érteni rajta), itt lesz valahol az a fránya specifikum, amelynek előállítására központi dokumentumok is hivatalos felszólítást adtak.

S itt jött Rajnai félreértése. Tudniillik, őt is félreértették, és ő is félreértette a maga szerepét és lehetőségeit.

Elkészültek az első opusok: a Gulliver, a Gilgames és a többiek. Akkoriban még igen keveseknek volt színes készüléke, s akik fekete-fehérben látták, némileg ennek tulajdonítottak bizonyos fantáziátlanságot, s a gyakorlatlanságnak az irodalmi művek adaptálásának némely bosszantó ügyetlenségét, amit azonban kárpótolni látszott néhány trükk-gomb ott az asztal alatt. Az egész blue box technika még viszonylag új volt, s bár Korda Sándor – és persze sokan mások – jóvoltából már láttunk repülő szőnyeget a filmvásznon, meg Sabut, ahogy a Dzsin hajába kapaszkodva repült, azért jó volt felfedezni, hogy a képernyő elég könnyedén tud ilyen csodákat közvetíteni.

Rajnai András azonban a kezdeti icipici érdeklődéstől felbátorodva, elképesztő teóriát gyártott. Sőt, elképesztő nemzetközi konferenciát volt képes összehozni Budapesten. Ennek a – kimondani is nevetséges – teóriának az volt a lényege, hogy az emberi fantázia eddig gúzsba kötve vergődött a hagyományos művészetek karmai között, igazi felszabadítását az elektronika, a televízió hozza meg. (Ennek bizonyítására akkor ott bemutattak néhány komputerrel készült sima reklámfilmet, néhány elfogadható show-műsort és Rajnai indiai tematikájú csodabogarát.) A nemzetközi konferenciák komolyságába vetett hitünket alaposan megtépázta, hogy akadt külföldi előadó is, aki valami ellen-McLuhanként a televízió elektronikus technikájától kívánta a kultúra új időszámítását kezdeni. Ennyit Rajnai András mentségéül azért el kellett mondani.

Többet azonban már aligha lehet mentségére felhozni, mert erre az időszakra esett ennek a tévéjáték-típusnak a teljes lejáratódása. Először Rajnai talán a kritika adott hangot nemtetszésének, de a közönség se hatódott meg már a látvány-trükkök egyre fárasztóbb és unalmasabb ismétlődéseitől. Persze az alkotó szemrehányása sem maradt el: egy veszprémi tévészemlén hangzott el, hogy „ezt a nyelvet, ezt a művészi kifejezésmódot még meg kell tanulnia a kritikának és a közönségnek”. (Olyan kifogás ez, mintha azt mondanánk, hogy a Hófehérke és a hét törpéhez még nem elég érettek a gyerekek.)

A kritika elsősorban az irodalmi alapanyagok elherdálásáról, a rossz, gyenge adaptációról kezdett cikkezni – nem alaptalanul. Klasszikus szerzők, a világirodalom, a földgolyó mítoszkincsének válogatott darabjai porladtak szét a makettsziklákon, akadtak fenn a kristálypaloták tornyain, haltak el az üres terekben elhangzó dialógusokban. Mert az üres műteremben játszó színészek meglehetősen nehezen tudtak kapcsolatot teremteni egymással, maradt hát a szövegek deklamálása.

Darabonként kellene megvizsgálni azt is, hogy az eredeti írások, mítoszok egységes szövetét miként fejtette fel, vágta darabokra, és néha nehezen fölismerhető módon hogyan rakta össze Jánosi Antal, Rajnai állandó dramaturgtársa. Író ugyanis többnyire hiányzott az együttesből, aki a maga tehetségével újraköltötte volna az eredeti matériát. (Volt egy kivétel: Szabó György dolgozta fel a Turandot-legendát, s a kedvező hatás azonnal lemérhető volt a megelevenedő figurák nagyobb plaszticitásán és az elfogadhatóbb színészi játékon.)

Ám éppen a Turandot figyelmeztetett először – engem legalábbis –, hogy itt valami eredendő ellentmondás van a klasszikus értékű nyersanyagok természete és a feldolgozás módja között. Igaz, hogy Rajnai és Jánosi nagy körültekintéssel keresték a csodás, tehát irracionális elemekben bővelkedő legendákat, ám egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeknek a csodás elemeknek a képi aprópénzre váltása éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint szerzőik várják. Csodálatos és képzeletünk nyomán lenyűgöző gondolati élmény például az óceániai népek hiedelemvilágának világkagyló-motívuma, amely a főisten akaratából hol kinyílik, hol becsukódik. Ám, ha most ezt a valóságban egy képernyő méretében látjuk, akármilyen kicsire törpített emberek is jelennek meg mellette, mindez csak nevetséges lehet. (Az egyik legutolsó Rajnai-műben volt mindez látható.) Ha olvasok a tenger rettenetes istenéről, akinek emberfeje és pók- (vagy rák-) teste van, akkor megborzongok. Ám ha Bencze Ferenc csapzott fejét látom, hasonlatosan az egykori Unicum-reklám vízből kibukkanó figurájához, miközben egy akvárium segítségével valami ízeltlábú altestet kapott, akkor elborzadok ugyan – de az ízléstelenség és nem a rémület okán. Ezekben a mítoszokban, klasszikus irodalmi alkotásokban ugyanis az irrealitás mindig valami nagyon is reális, létező meghosszabbítása, megnagyobbítása. Ha ezek a látszólagos csodák – minden költészet nélkül – naturálisan láthatóvá lesznek, nemhogy megerősítik, hanem lefokozzák ezeket a gondolatokat.

Mert végül is itt van Rajnai András kísérleteinek legnagyobb tévedése. Az elektronika nemcsak hogy nem mindenható, de minden jel szerint arra sem alkalmas, mint amire a filmtrükkök. Számomra legalábbis Rajnai András tíz éven át gazdagon finanszírozott kísérletsorozata ezt bizonyította be. Kezdetben ugyan a rendező nem kevés személyes és lelkesült érvének hatására még elhittem, hogy azokkal a csodagombokkal, ott, a keverőasztal pultja alatt, valóban minden előállítható.

Azóta a felnőtteknek szóló mesék sora az ellenkezőjéről győzött meg. Mint kritikus, természetesen nem vagyok az elektronikus trükkök szakembere, de látni én is látok. Például azt, hogy a Csillagok háborúja vagy A birodalom visszavág című sci-fi mesékben az amerikai trükkmesterek csapata mire képes. Olvastam is egy dolgozatot, amely ezekről a kisvállalkozásokban dolgozó trükk-tudorokról szól. Kiderült például, hogy A birodalom visszavág néhány komplikáltabb effektusa úgy jött létre, hogy tizenhat filmszalag felvételét egyesítették. Lehet,hogy a stúdióban is van tizenhat gomb, amit egyszerre lehet igénybe venni, de a laikus számára is nyilvánvaló néhány alapvető korlátja a blue box technikának. Például mindjárt az a legfontosabb, hogy igazában csak a stúdióban használható. A legnagyobb gyengéje ennek a technikának – legalábbis Rajnai elővezetésében, mert lehet, hogy azért ő sem ismer még minden gombot –, hogy két nagyobb szabású trükk-effektus között képtelen természetes átmeneteket létrehozni. Pedig annak, hogy az irracionális látvány hihetőnek hasson, éppen itt az ugrópontja. Egy emberfej a víz fölött és alatta valami bogártest a víz alatt: az egyetlen nézőpontból nyilvánvalóan a kisgyerek számára is láthatóan olcsó trükk. Ha a kamerák körbejárhatnák, esetleg a víz alól is egybemutatnák a kettőt, akkor istudnánk, hogy trükk, de nem tudnánk a magyarázatát, és a nemtudás az irracionalitás küszöbe. Rajnai filmjeiben szinte soha nincs ilyen irracionális átmenet, soha nincs ilyen, hogy „na, ezt nem tudom, miként csinálták?”. Pedig az egész hókuszpókusznak akkor van értelme, ha eljön ez a „nem tudom” pillanat. S ennek valószínűleg nemcsak pénzügyi, tehetségbeli hiányokból adódó okai vannak, hanem az elektronikus trükk korlátaiból fakadók is. (Ha nem így van, örömmel veszem a szakemberek cáfolatát, de Rajnainak nem sikerült megcáfolnia feltételezésemet. Sőt: ő provokálta ki.)

Mi hát akkor a Rajnai-jelenség? Egy élelmes televíziós felfedezte, hogy kollégái az elektronikát csak szűk körben használják ki, ezért rátelepszik, kisajátítja – pedig azóta már a többiek is minden hajcihő nélkül használják, ha éppen szükségük van rá –, teóriát gyárt mindenhez, és kísérletezés címén a trükkök kínpadjára feszíti a világirodalom, a világ folklórjának nagyszerű darabjait.

Egy évtized és különösen a legutolsó néhány darab, amit már íróként is Rajnai jegyzett, a közönség és a kritika – oly ritkán – egybeeső véleménye is figyelmeztető lehet…

forrás: Filmvilág folyóirat 1982/06 56-58. old.

- Vissza a Rajnai emlékoldalra! -