(1934 - 2004)

TV- fantáziák

Fantázia a televízióban címmel tavaly októberben konferenciát tartott Budapesten a CIRCOM, a televíziós kutatók nemzetközi szervezete. A konferencia záródokumentumát eljuttatták a televíziók vezetőihez, társadalmi szerveihez, újságírókhoz, esztétákhoz és kritikusokhoz, vagyis „mindazokhoz, akik a televíziózás fejlődését, haladását hivatalos vagy személyes munkájukkal segíthetik.”

A záródokumentum lényegében arról tanúskodik, hogy az elektronikus képkombináció hívei és művelői igyekeznek kiszabadulni a filmszerű tévézés, vagyis a montázs híveinek és művelőinek uralma alól. Egyelőre kasztnak tekinthető az a tábor, amely újító buzgalommal és makacssággal vallja meg hitét az új tömegkommmunikáciás eszköznél máris (sőt eleve) túlsúlyba került tradicionalistákkal szemben.

A képi fantázia hívei félsorakoztatják érveiket avantgárd törekvéseik mellett. Érvrendszerük egészében véve eklektikus, hol az esztétikára,- hol a gazdasági meggondolásokra, hol pedig a közművelődés szempontjaira hivatkoznak — mégis figyelemre méltó szándék fogalmazódik meg az egyes érvcsoportokban.



Röviden a következőkben foglalható öszsze kiáltványuk:

1. Keleten és nyugaton, a különböző szervezeti irányítás alatt működő munkatársak technikailag azonos módszereket alkalmaznak;
2. a televízió lényege az, hogy televízió legyen, ne pedig házimozi;
3. két hét alatt „teljesen kész drámát” lehet készíteni ezzel a módszerrel;
4. a hagyományos színházszerű díszletek kiküszöbölése huszonnégyszer olcsóbbá teszi a produkciót;
5. a látványos, gazdag kiállítás tetszik a tömegeknek ... és így tovább, egészen addig a megállapításig, hogy az új televíziós stílus új szemléletet igényel mindenkitől, aki részt vesz ilyen munkában. Mindezt el kell hinni a szakembereknek. Vitára ott kényszerül a kritikus, ahol a gyakorlati érvek hirtelen esztétikai általánosításba csapnak át, s eleve a művészet rangjára emelnek egy technikai eszközt, vagy, ha úgy tetszik, módszert.




Idézzük a záróközlemény legfontosabb megállapítását. Eszerint a zárt stúdióban levő „nehézelektronika képkombinációs alkalmazása a televíziókkal szembeni hármas alapkövetelménynek egy időben tesz eleget. Megfelel a televíziós tömeggyártás feltételeinek, ugyanakkor nem szürke tömegterméket, hanem művészi műsort készít, s ezt a tömegek számára készíti.” (Kiemelés tőlünk.)

Ebben a két mondatban a legmerészebbek, legigényesebbek a kiáltvány aláírói. Ugyanis azt állítják, hogy sokat jól és olcsón tudnak nyújtani a nagyközönség számára. Amit a gazdaságosságról mondanak, az valószínű, amit a tömegigényről, az lehetséges, ami viszont az esztétikai minőséget illeti, kissé elhamarkodottan állnak fel á piedesztálra.

Tiszteletre méltó az önbizalmuk, ám az önelismertetésnek ez a határozott gesztusa némi mosolyra készteti a gyakorló tévénézőt, aki megkérdezi: ha mindez ilyen egyszerűen valóra vált, akkor miért nem élvezzük igazán gyakorlati megvalósulásait se Magyarországon, se más országokban? Lehetséges, hogy a záródokumentum határozottsága egy kezdeményezés kételyeinek álcája? Bátor fütyörészés a sötét erdőben? Vagy egyszerűen neofita túlbuzgóság? Majd kiderül...



A továbbiakban szembesítsük néhány ponton az elektronikus elméletet a gyakorlattal, mégpedig a „televíziós fantázia” magyar apostola, a szimpatikusán következetes Rajnai András műveinek tükrében. Ő az, aki társai segítségével képernyőre merte sugározni Dante, Juhász Ferenc, Swift és a mítoszteremtő népek látomásait, ö az, aki legutóbb az indiai mitológia köreibe alá- szállva, televízióra alkalmazta Szávitri történetét a Mahábháratából. Csak lehetetlenre vállalkozik: a pokol, a liliputiak, a sárkányok, a legbonyolultabb fantáziavilágok bemutatására. Sajátos szürrealizmussal, a látomás és natura elegyítésével idézi elénk azokat a helyszíneket és szereplőket, amelyeket és akiket a jól olvasó ember is csak halvány ködkép formájában merészel elképzelni magának. Számára a madártestű ember, vagy az óriáskirály tenyerén lovagló Gulliver jól körülrajzolható, világosan látható valami.

Éppen ez a naturalista világosság ejti zavarba a nézőt. Határozatlanul, de éppen ezért korlátozatlan gazdagsággal képzelte el például a Mahábhá- rata lótuszkehelyben ülő brámáját, már csak azért is, mert tudta — olvasta —, hogy ez a lótusz maga világmindenség, amely Brahmá isten köldökéből sarjadt. Ugyanez a képernyőn — bármilyen dekoratív és fantáziadús —, mégiscsak Bárdi György háromszoros feje, három egyszerre beszélő szájjal. Így már túlságosan is ismerős. Visnu istenben, a túlvilág legnagyobb hatalmában Márkus Lászlóra ismertünk, akinek az volt a feladata, hogy egy túldekorált napóleoni kalpagban próbáljon a világ urának látszani. A fantáziaképek szellemünk állandó termékei, megszoktuk őket. De ha iparilag állítják elő a tévé stúdiójában, ismert színészek segítségével, akkor már köznapi realitássá válnak. A fából vaskarika lesz. Mindez dicséretes fáradozás terméke, érdekes műsor lehet, de — a záródokumentum állításával szemben — korántsem biztos, hogy művészetnek tekinthető. Inkább csak szórakoztató látványnak, művészi alkotások nem túl bonyolult reprodukciójának.


Korábban már volt alkalmunk Dante Poklának televíziós változatával kapcsolatban óva inteni az elektronikus technika szenvedélyes híveit lehetőségeik túlbecsülésétől. Hivatkoztunk akkor Oszip Mandelstam, a tragikus sorsú szovjet költő Dante-tanulmányának egy idevágó megállapítására, amely éppen a költői képalkotás és a filmszerű vagy akár televíziószerű képalkotás különbözőségére mutat rá. Mandelstam hasonlata szerint a költemény bonyolult láncfonátokkal készített szőnyeg, ehhez viszonyítva a vetített képsor a galand- féreg ízeltségére és egyenesvonalúságára emlékeztet.
Ne tessék a hasonlatot sértőnek vélni. Csupán ténymegállapítás. Amíg a felvevőgép nem rendelkezik az agyunkéhoz fogható bioelektromos komputerrendszerrel, addig nem tudjuk egyenértékűen kivetíteni a fantáziaképeinket. Addig csak határozott kontúrokkal és színárnyalatokkal tudjuk-, megmutatni mindazt, ami elmosódva és ködösen sokkal valódibb — költőibb.

Valaha a katekizmus úgy igyekezett erősíteni az istenhitet a gyermekekben, hogy a jóistent tornyosuló fellegek közül kitekintő szakállas matuzsálemnek láttatta. Ez az ábrázolás- aligha segítette a teológiai gondolkozás kezdeteinek megalapozását. Lehetséges, hogy a legbensőségesebb költői képeket sem lehet csak vizuálisan észlelhetővé tenni, a szöveg tartalmát és sugallatát könnyedén kezelve.

A Szávitri, s a hozzá hasonló kísérlet lehet szórakoztató kavalkád, lehet meseműsor, lehet népszerűsítő előadás, és még sok minden más lehet. Túlzás lenne azonban egy bizonyos technikai módszerben a művészet garanciáját keresni. Alighanem „csak” mesterségről, egy igen tiszteletre méltó mesterségről szólhatunk, amely mértékkel és célszerű használattal valamelyest gazdagítja a televíziózást.


Nem csodálkoznánk, ha Rajnai András egyszer a múzsákról készítene elektronikus tévéjátékot, akik a Parnasszus hegyén laknak és Apolló ötleteit követve Olimposz! és földi örömünnepeken vesznek részt. Ismeretesek a részletek. Nehézelektronikával is ábrázolhatok. De a trükkfelvételeken ámulva se feledhetjük majd, hogy tévé-Parnasszusa egy ügyes kis hegymakett a zárt stúdióban.

Jovánovics Miklós

forrás: Kritika (1976/6.szám)