(1934 - 2004)

Régi vágyam, hogy egyszer azokról is írhassak, akikkel a televíziót nézem. Miért? Azért, mert eléggé megrögzött vagyok abban a véleményemben, hogy valamely mű megítélése nem egyszerűen a mű függvénye. Egészen másként látom például azt a vízilabda-mérkőzést egy olyan társaságban, ahol a mellettem ülők már láthattak vízalatti, vízszint alatti kamerával készült felvételeket. Láthatták — deréktői lefelé — a rugdosó, taposó, akaszkodó játékosokat. Noha a héten nem mutattak ilyen felvételeket, mi mégis szinte láttuk, s eszerint kommentáltuk az FTC—Mladost Zagreb vízilabda-mérkőzés láthatatlan, víz alatti jeleneteit. Persze, egy-egy tévéjáték, tévéfilm objektív minőség is, értéke nem függ az „őt" néző családtagok megjegyzéseitől, korösszetételétől, hangoltságától. A kritikusnak elsősorban az objéktív minőségre kell figyelnie — a jegyzet olvasójának azonban figyelembe kellene vennie azokat a körülményeket is, melyek között a kritikus az adott műsort nézte.

Kezdjük az elején.

Rajnai András mesteri kézzel bánik egy új televíziós technikával. Előbb Swift Gulliverje és most Dante: Isteni színjátéka került képernyőre.

„A dantei dráma közérthető — foglalnám össze legszívesebben a keddi tévébemutató lényegét, célját, fontosságát” — nyilatkozott a rendező. Attól az apróságtól eltekintve, hogy Dante nem drámát, hanem alanyi költeményt írt — nagyjából mindenben egyetértek vele.

De itt kezdődnek fenntartásaim is. Már a Gulliver kapcsán is felmerült az aggodalom: hová tüntette ez a technika Swift szellemét? Dante Poklának tévéváltozata esetében úgy érzem, hogy ezt a kérdést nem érdemes újra feltenni. Annál érdekesebb az a szemlélet, mellyel Rajnai András Dante költői látomását kezeli. Amit Dante láttat, azt Rajnai megmutatja. S ha szegény Dante- olvasó nem így képzelte a pokol köreit — akkor jaj neki. „így haladtunk a fényesség elébe, beszélve, ami elhallgatva szebb most, mint akkor szebb volt hallva és beszélve” — szorongatja olvasójának kezét Dante. Rajnai nem képes semmit sem elhallgatni látomásaiból. Zsúfolt képei sokszor a költői szöveg nyersfordításainak tűnnek, máskor a narrátorszöveg elmondja szóban, amit a szem épp lát. Mintha egy audio-vizuális Dante- gyorstalpalón vennénk részt: azt látjuk, amit hallunk, s amit látunk, azt meg is magyarázzák szóban.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Rajnai András televíziós Dantéja nem jelentős vállalkozás.

Weöres Sándor gonddal sűrítette forgatókönyvvé az óriásművet. Sinkovics Imre, Bánffy György, Káldi Nóra, Somogyvári Rudolf, Tordai Teri, Bujtor István, Győrffy György, Nagy Attila és a többiek gondos szövegmondása, .átéklehe- tőség híján, dicséretet érdemel.

„... nem lehet mind leírni, mit a szem lát” — inti önmagát Dante. Ez valószínűleg áll a televíziós látványtechnikára is. Kísérletezni szabad, de jó lenne, ha ebből a felénk rohanó mozdonyból végre művészi élmény születne, nemcsak rémüldöző gyönyörködés: a film művészetté válásának útját, okulva a tapasztalatokból, meg lehetne rövidíteni.

Fel kellene fedezni a némafilmet. Ennyi látványosság úgysem bírja el a szöveget, s a szemünknek egyelőre jobban hiszünk, mint a fülünknek. Különösen, ha a szöveg feszes, zárt szerkezet, mint Dante látomása.

(Rajnai vállalkozását egyik jeles fiatal színművésznőnk színes televízióján néztem — nekem nincs —, s az arcán láttam: ebben az alkotásban játszani nem, csak szerepelni lehet.)

forrás: Film-Színház-Muzsika 1974.nov.16. (49.szám)