TALÁN
EL SEM HISZIK. AMIT MONDOK... HITCHCOCK FELVEZETÉSÉBEN MÉG
A PSYCHO FILMELŐZETESE IS FELEJTHETETLEN.
Az első emlék, amely Alfred Hitchcockról az eszembe ötlik, egy késő délutáni
filmvetítés 1971 októberében, a kecskeméti Városi Mozi nagytermében. Hogy mit
vetítettek aznap, már kihullott az emlékezet rostáján, de a következő film előzetese,
amely ezúttal is megelőzte a napi programot, nekem - aki első gimnazista voltam
az idő tájt -, de
talán nézőtársaimnak is örökre emlékezetes marad.
A hirtelen beálló nézőtéri csendben egy kövér, enyhén kopaszodó, fekete öltönyt és mellényt viselő férfi képe tűnt fel a vásznon. Mögötte sivár vidék és néhány épület volt látható a hosszú árnyékokat vető alkonyi fényben. A közeli dombon egy ház magasodott, amelyhez hosszú lépcsősor vezetett az alant fekvő, lapos tetejű építmény felől. Az elhagyatott országút mellett kopottas tábla dacolt a feltámadó széllel.
Mi követtük őt - már intenie sem kellett -, követtük őt fel, a kis dombon tornyosuló házba, amelynek ablakaiból "ma senki sem figyelt bennünket, nem úgy, mint aznap, azon a napon, akkor, amikor..."
Beléptünk a ház üvegezett ajtaján. Meredek lépcső futott fel előttünk az emeletre. A házban tisztaság volt, nyugalom és csend, amit kövér kísérőnk nem késlekedett a hangjával megtörni: "A lépcsőt, akárcsak a fürdőszobát a lenti házban, a rászáradt vér szennyezte még néhány napja is." A moccanatlan csend más tartalmat nyert a fenyegetést rejtő komor mondatot követően. Ijesztő zajnak, nyöszörgő kiáltásnak tűnt a férfi minden lépte a falépcső reccsenő fokain, amint fölfelé haladt, az emeletre. "Semmi sem tűnt ilyen nyugalmasnak akkor, mint ahogyan ma láthatjuk" mondta még mielőtt benyitott volna abba a rettenetesen szűk, sötét és rendetlen szobába, amelynek áporodott levegője megcsapott bennünket is, akik ott ültünk 1971 októberének egy késő délutánján a mozi remegőn sűrűsödő csendjében és sötétjében. "A gyerekszoba" - mondta kísérőnk halkan, a már jól ismert, titokzatosan sokat ígérő, de semmit el nem áruló arckifejezéssel, és már be is csukódott az ajtó kíváncsi, kutató pillantásunk előtt. Egy tágas háló következett.
Csend volt, rend, túlságosan is nagy. A délutáni nap hosszú fénypászmát vetett a szoba padlójára. Reccsenve tárult fel egy szekrény ajtaja. Odabent szabályosan sorakoztak az öreges ruhák, egy öregasszony blúzai, kosztümjei. "Mintha még szükség lenne rájuk" - mondta a férfi, ám a ruhák nem kötötték le különösebben a figyelmét. Annál inkább a régi, széles családi ágy, amelynek egyik oldalán a kopott hímzésű ágyterítő mélyen benyomódott. "Az ágy még most ís őrzi a test lenyomatát." Miközben ezt mondta, a férfi mélyen az ágyterítő fölé hajolt, mintha annak kusza ábráiból kívánta volna kiolvasni mindazon titkokat, melyek létezésébe oly gondosan beavatott minket, anélkül, hogy bármi magyarázattal szolgált volna. Végül újra ránk pillantott. Talán mégis megtudunk valamit - remélhettük egy futó pillanatig. De nem. A kövér, fekete öltönyös férfi elfordulva tőlünk, az ablakhoz lépett és kinézett az alkonyati napsütésbe. "Magam sem hinném, ha nem láttam volna" - mormogta aztán, mielőtt végképp magunkra hagyott volna bennünket a gyorsan leszálló alkonyatban, ott, abban az idegen csendben, abban az idegen házban. Sötét felhők futottak az égen. A szél vadul rázta a táblát az elhagyatott országút mellett, és már az eső is jócskán megeredt, mire a foghíjas lámpasor megvilágította a sötét, derékszögbe hajló betűket: BATES MOTEL.
Ott volt tehát ez a férfi aznap, 1971 októberének egy késő délutánján, ott a vásznon, egy vidéki város mozitermének homályosan és ragyogón remegő fényében, aki, miközben csendesen elbeszélgetett velünk, talán még azt is pontosan tudta, hogy mi, akkori gimnazisták, szigorúan 18 éven aluliak, miféle trükkökkel és ravasz álcázással igyekszünk majd idősebbnek mutatni magunkat egy hét múlva, a bemutató napján, hogy ott lehessünk mi is, a zsibongó nézőtér körül vérszomjas ragadozóként járkáló jegyszedőket becsapva, és láthassuk, mi is történt azon a bizonyos napon, akkor... akkor, amikor...