A Kortársaink a filmművészetben című – rendezőket, színészeket bemutató – sorozatban eddig 33 kötet jelent meg, ebből 14 foglalkozik külföldi rendezőkkel. A tizennégyből nyolcat Nemes Károly írt, többek között Pasoliniról, Godard-ról, Kazanról, Bunuelről, Hitchcockról. Vajon miért mindről éppen ő? Föltételezem, hogy a legjobb szakembert és – mivel nagyközönség számára készült kiadványokról van szó – a legvilágosabban fogalmazó, élvezetes stílusú filmtudóst kérik föl kiváló rendezők portréjának elkészítésére.
E könyvecskékből viszont az derül ki, hogy Nemes Károly elég különösen fogalmaz. Pontosabban: magyartalan, kusza, értelmetlen mondatok lelhetők föl tanulmányaiban. Sőt, ha jobban megnézzük, nyüzsögnek a tenyérnyi oldalakon. Előfordulnak itt a hivatali nyelv káros kinövései: „...a színész milyen csodálatosan reagálja le az éhséget, a bánatot és az örömet.” (Hitchcock-kötet, 54. oldal.) Kétértelmű és suta a 61. oldal egyik mondata: „Kapaszkodásuk a szobrokon áttűnik egy vonat közös hálókocsi fülkéjében való kapaszkodásba.” A Bunuel-tanulmány 24. oldalán pedig mintha rosszul sikerült szóviccet olvasnánk: „A halott kislányt apja vállán viszi a sírhoz, senki nem sír utána.” A magyar nyelvtannal csúfolódik a következő mondat egy része is: „Bunuel tehát elzárkózott attól a ha nem is lakkozástól, de pozitív hőssé magasztosítástól, ...” (32. oldal). A 43. oldalon pedig ekképpen árnyalja mondandóját a szerző: „Általában – de legalább is igen gyakran – meglehetősen mereven állította szembe...” Találtam továbbá olyan mondatokat is, amelyekből a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam értelmet kihámozni.
A példákat sorolhatnám vég nélkül, ám lehet, hogy mindez nem ide illő nyelvőrködés, felesleges akadékoskodás, hiszen stilisztikai kérdésekben senki sem csalhatatlan. De ha szemet hunyunk is a nyelvi vétségek fölött, mi marad akkor? Filmek tartalmának elmesélése és filmek beosztása korszakskatulyákba. Keressünk egyetlen szubjektív megnyilatkozást, egyéni ízű értelmezést vagy akár az ellenkezőjét – száraz, de filológiai alaposságú elemzést! Sajnos nem találunk. Elismerem, nehéz dolog csekély nyolcvan oldalon végigelemezni egy rendezői életművet. Tudatos műfajválasztással, például az esszé meditáló hangvételével azonban ki lehetne kerülni a buktatókat. De Nemes Károly ezt meg sem kísérli. Csak a tartalmakat mondja föl száraz, színtelen mondatokban. Közöttük a feltétlenül szükséges átkötő szöveg. Ha mégis elméleti megállapítást tesz, akkor olyan váratlan következtetésre jut, mint amilyen a Bunuel-tanulmány 22. oldalán olvasható. Miután leírja, hogy semmilyen kitalálás nem versenyezhet a válósággal (ez talán igaz is), leszögezi: „Éppen ezért mutat mindig a szürrealizmus a dokumentarizmus felé.” Még ha fordítva mondaná! Hitchcockról pedig a következőket írja Nemes Károly a kötet 13. oldalán: „Alkotásaiban – a Szakadt függönyben például, a cím a vasfüggönyre utal – kifejezetten reakciós nézet fejeződik ki...” Vagyis Hitchcock minden alkotása reakciós? Ez nyilván csak szerencsétlen fogalmazás, hiszen a 72. oldalon, a Madarak kapcsán már kifejezetten békeharcossá avatja a mestert a szerző. „Ő az atomenergiára utalt, arra az erőre, amelynek segítségével az emberiség uralkodhatna a földön, s ehelyett fenyegetéssé változtatja.” Honnan tudja a szerző, hogy Hitchcock mire utalt? És éppen a legvitatottabb, sokféleképpen értelmezett művénél szögezi le ilyen kategorikusan?
A tartalomleírások egyébként hasznosak lehetnek Nemes Károly írásaiban, és talán a mai mohó tempóban átlapozva vagy egy-két adatért felütve a kötetek hibái nem olyan szembeszökőek. Így kiemelhetnénk néhány érdekes részletet is. Például egy találó mondatot: „Hitchcock nem tud protestáns templomot olyan képi erejűnek elképzelni, mint egy katolikust.” És biztosan megjegyezném azt a valóban becses közlést, hogy a mester a Gyanakvó szerelembenfényforrást helyezett Cary Grant tálcáján a tejbe. (Sajnos egy-két lábjegyzeten kívül nincs semmiféle eligazítás, bibliográfia a két kötetben; az olvasó nem tudja, merre búvárkodjon tovább. És ilyenformán azt sem, hogy Nemes Károly honnan vette az információit.)
Mindent egybevetve úgy vélem, Nemes Károly két marokkal nyúlt a filmművészet zsákjába, de az osztályozást, válogatást, az aprómunkát már csak fél kézzel végezte el.
Filmvilág, 1983/8. 64.oldal