Kurblitrükkök: lassítás, gyorsítás és megfordítás
A filmfelvételeknél a nagyközönség legjobban érdeklõdik a filmtrükkök iránt. A filmtrükkök különbözõ ügyes, néha nagyon egyszerû, néha nagyon bonyolódott technikai fogások, amelyeknek néha az a feladatuk, hogy megkönnyítsék némely felvétel nehézségeit, néha pedig az, hogy valamilyen különös, valóságtól eltérõ hatást hozzanak létre. A filmtrükkök a legváltozatosabb eljárásokkal készülnek és a legkülönbözõbb hatásokat eredményezik.
A következõkben részletesen meg fogjuk ismertetni az összes trükkeljárásokat, amelyek eddig filmfelvételek közben felbukkantak.
Legelõször a kurblitrükköket fogjuk végignézni. Ezek valósulnak meg aránylag a legegyszerûbb eljárással, hatásukban mégis nagyon hálásak. A kurblitrükkök három részre oszlanak: 1. gyorsítás, 2. lassítás, 3. megfordítás. Azért nevezzük õket kurblitrükköknek, mert a felvevõgép fogantyújának, a kurblinak különbözõ módon való forgatásával jönnek létre. Ismerjük meg ezt a három kurblitrükköt sorban egymásután.
1. Gyorsítás. A gyorsítás abban áll, hogy a filmen az alakok többnyire az emberek, sokszor azonban az autók vagy kocsik is, a normálisnál sokkal nagyobb sebességgel mozognak. A gyorsítást elsõsorban a burleszkek szeretik alkalmazni, mert igen könnyen lehet vele kómikus hatásokat elérni. Különösen pl. olyan esetekben, amikor egy nagyon kövér úr vagy asszonyság üldöz valakit vagy menekül valaki elõl és termetéhez aránytalan fürgeséggel szinte végig röppen az utcákon.
A gyorsítást úgy érik el, hogy a kurblit a normálisnál kissé lassabban forgatják. Ha azt akarják, hogy az alakok kétszer vagy háromszor sebesebben mozogjanak a szokottnál, akkor a kurblit kétszer vagy háromszor lassabban forgatják, mint a rendes filmfelvételeknél.
Elsõ pillantásra talán különösnek tûnhetik fel, hogy a gyorsítást az ellenkezõjével vagyis lassítással valósítják meg.
A következõ példa azonban nagyon jól meg fogja világítani a dolgot.
A felvevõgép rendes forgatási sebesség mellett a mozgó tárgyról egy másodperc alatt 16 felvételt készít, két másodperc alatt tehát 32-õt. Ha már most a kurblit kétszer olyan lassan forgatjuk, akkor két másodpercig tartó mozgással csak fele annyi, tehát 16 képet fotografál a gép. Ezt a 16 képet azonban a moziban a vetítõgép egy másodperc alatt lejátssza. Vagyis ami a valóságban két másodpercig folyt le, az a filmen egy másodperc alatt pereg le. Ha színész a valóságban az egyik utcasaroktól a másik utcasarokig húsz másodpercig futott, akkor, miután a vetítõgép ezt a húsz másodperces útját tíz másodperc alatt játssza le, az a látszat, mintha a színész az egyik utcasaroktól a másikig nem húsz, hanem tíz másodperc alatt ért volna el. Annyit jelent ez más szóval, hogy a filmképen a mozgásnak a sebessége kétszer akkora lett, mint a valóságban.
2. A lassítás. A lassításnál az alakok a normálisnál sokkal lassabban mozognak, és ezért a mozgásuk minden része kitûnõen megfigyelhetõ. A lassított felvételeket alkalmazzák néha burleszkekben is, ahol kitûnõ hatásokat érnek el azzal, hogy az emberi alakok kísérteties lassúsággal mint lebegõ luftballonok mozognak és kergetik egymást. Sokkal nagyobb szerepe van azonban a lassított fölvételeknek a tudományos képekben és még inkább a különbözõ sportokról készített ismertetõ felvételekben.
A lassított felvételeket természetesen éppen ellenkezõ módon készítik mint a gyorsítást.
Ha azt akarják, hogy a mozgás a filmen kétszer lassúbb legyen, mint a valóságban, akkor a fölvevõ gép kurbliját kétszeres gyorsasággal forgatják.
Lássunk megint egy pontos példát. Egy másodpercnyi ideig tartó mozgásról a felvevõgép, amint az elõbb ismertettük, tizenhat filmkockát fotografál. Ha kétszeres sebességgel kurblizunk, akkor az egy másodpercnyi mozgásról kapott képek száma harminckettõ. Ezt a 32 képet a mozi vetítõgépe két másodpercig játssza. Vagyis ugyanez a mozgás pl. egy footballista mozdulata kétszer annyi ideig tart a filmen, mint a valóságban és ez által mozgásának sebessége fele akkora lesz a filmen mint a valóságban.
3. A megfordítás. A megfordítás amelyet a kurblinak a normálissal ellenkezõ irányú csavarásával érnek el, azt a látszatot adja, mintha valamely mozgás idõben visszafelé történne. A megfordításos trükk segítségével megtörténik az a csoda, ami a mozgófényképezés feltalálása elõtt még a lehetetlenségek közé tartozott, az, hogy megfordítjuk az idõ kerekét és a dolgok visszafelé történjenek.
A megfordítást vagy kómikus hatások elérésére használják fel, vagy bizonyos rendes felvételek megkönnyítésére. A kómikus hatásokhoz tartozik, amikor például egy burleszkben az elkeseredett szerelmes öngyilkos akar lenni és a hídról beleugrik a folyóba, feje felett összecsapnak a hullámok, õ azonban a folyó fenekén meggondolja magát és ugyanolyan ívben, ahogy a folyóba ugrott, visszaugrik a hídra. Ezt a jelenetet egyszerre két felvevõgéppel fotografálják. Az egyik géppel normális módon kurbliznak, a másikkal ellenkezõ irányban. Az elsõ gép fotografálja a mozgásnak a rendes irányát, tehát a vízbeugrást, a másik pedig a fordítottját, tehát a folyóból a visszaugrást.
Sokszor ezt a megfordítási trükköt olyan esetben is felhasználják, amikor a nézõ a moziban észre sem veszi, hogy trükkös forgatásról van szó. Például, ha egy filmen egy autónak neki kell szaladni egy útszéli fának, akkor itt nagyon bajos volna úgy számítani ki az autó sebességét, hogy az összeütközés természethû látszata meg legyen és az autó se rongálódjék meg. Mert akármilyen sok pénzt is áldoznak a filmfelvételekre, azt még a leggazdagabb gyárak sem engedhetik meg maguknak, hogy minden szóra, egészen lényegtelen kis jelenetek kedvéért autókat tegyenek tönkre. Az ilyen felvételt éppen ezért úgy készítik, hogy az autót neki állítják a fának, hirtelen hátrafaroltatják és ezt a jelenetet fordított irányú kurblizással fotografálják. A levetített filmen a látszat az lesz, mintha az autó nekiment volna a fának.
Kulisszatrükkök
Kulisszatrükköknek nevezzük azokat a filmtrükköket, amelyeket a kulisszáknak különleges, a rendestõl eltérõ helyzetével érünk el. Ezek a kulisszatrükkök is a legkülönbözõbb módon készülnek.
Bizonyosan mindenki látott már olyan burleszket, amelyben a szereplõ gáztól felfúvódik, léggömb gyanánt felemelkedik és a plafonon mászkál. Ennél a jelentnél a mûterem padozatán plafont imitáltak. Csillár áll a középen, fordítva, felfelé meredõ lámpakarokkal, a falakon képek, tükrök, a falak mellet szekrények és egyéb bútorok, mind fejjel lefelé. A szereplõ hasoncsúszva vagy négykézláb mászkál ezen a plafonnak imitált padlón, a felvételt végzõ operatõr pedig magas állványra helyezett gépével felülrõl lefelé fotografálja a jelenetet.
Egészen hasonló módon történik annak a vérfagyasztó jelenetnek a felvétele is, amelyben az üldözött betörõ kijut a háztetõre, majd pedig a párkányfalon átvetve magát, a háznak a falán kúszik lefelé, szédítõ magasságból, ablakpárkányokba, a vízcsatorna bádogcsöveibe és a villámhárítóba fogódzva.
A nézõk lélegzetfolytva lesik kalimpáló, az élettel játszó mozdulatait. Pedig ha tudnák, hogy ez a jelenet hogyan készült! A háznak a fala, csatornával, villámhárítóval és ablakokkal együtt kulisszákból van utánozva és a gyár udvarán földre fektetve. A színész hasoncsúszva játssza el az idegizgató jelenetet, az operatõr pedig a kulisszák mellett felállított hídszerû emelvényen kíséri végig gépével, természetes felülrõl lefelé fotografálva.
Hasonlít ezekhez a kulisszatrükkökhöz némely víz alatt lejátszódó jelenetnek a felvétele is. A víz alatti jeleneteket sokszor valóban a víz alatt játsszák, betonból épült medencében, amelynek oldalfalain erõs üvegablakok vannak. Az egyik ablakon a reflektorok fénye ömlik be, hogy megvilágítsa a színészeket, a másik ablakon keresztül pedig az operatõr fényképezi a jelenetet. Gyakran azonban az ilyen víz alatti jelenetet is kulisszatrükkel fotografálják. Papírmache kulisszából megcsinálják a tenger vagy a folyó fenekét, amelyre fekve a színész megjátssza például a haldoklási jelentét. A fotografálás megint felülrõl egy magas állványú géppel történik. A kulisszán fekvõ alak és a gép közé lapos, üvegfalú víztartót helyeznek el, bele vizet öntenek, esetleg a vízbe halakat és tengeri moszatokat. A víztartón keresztül fotografált jelenet azután tökéletes látszatát adja annak, mintha a jelenet a tenger fenekén játszódott volna le.
Trükkök mozgó kulisszákkal
Nagyon érdekes trükkhatásokat lehet elérni kulisszák mozgatásával is. A hatás, amit az ilyen mozgó kulisszatrükkökkel el lehet érni, hasonló érzéki csalódáson alapszik, mint az a jelenség, amikor vasúti állomáson két vonat áll egymás mellett, az egyik vonat elindul, a másik nyugalomban marad és mégis az álló vonat utasai érzik azt, hogy a vonat elindult velük.
A mozgó kulisszatrükköket néha olyankor alkalmazzák, amikor tulajdonképpen nem volna szükség trükkfelvételre, azonban ennek alkalmazása nagyon megkönnyíti a rendezés dolgát. Például a filmjelenetnek azt kell ábrázolni, hogy egy alak lélekszakadva rohan végig a nagyvárosi utcán. Az ilyen jelenetet gyakran felveszik a valóságban is és úgy oldják meg a dolgot, hogy a színész végigfut a kocsiúton vagy a járdán, a felvevõgép pedig egy autóra szerelve követi és fotografálja.
Az ilyen jeleneteknél különösen nagy sebességû, eszeveszett rohanást nem lehet produkálni, még gyorsított felvétellel sem, már csak azért sem, mert a rohanó autóban annyira rázkódna a gép, hogy a kép szemrontóan rezgõ lenne.
Ha az ilyen utcán való rohanást a kómikus hatás érdekében nagyon nagy sebességgel akarják felvenni, akkor a következõ módszerhez folyamodnak.
Nagy méretû vászonkulisszára felfestik egy nagyvárosi utca részleteit: házfalakat, gázlámpákat, ülethelyiségeket stb. A mûteremben egymástól 6-7 méter távolságra két hengert állítanak fel. A két hengerre ráfeszítik a vászonkulisszát, olyan módon, hogy a hengerek forgatásával a kulissza jobbról balra mozogjon. Hasonlóan a gépek transzmissziós szíjához. A kulissza elõtt alacsony emelvény van. Az emelvényre feláll a színész, hatalmas szökkenésekkel egy helyben ugrálni kezd, a kulissza mozog a háta mögött, az operatõr pedig fotografálja a jelenetet, amelynek a hatása azután a moziban csalódásig hûen adja vissza amint egy ember lélekszakadva rohan, szinte cikázik végig az utcák során, hogy a háttérben szinte összefolynak a házak és az utcarészletek.
Ebben az esetben a mozgó kulisszatrükkel csak egyszerûbbé tették egy olyan jelenet fotografálását, amelynek felvétele trükk nélkül is lehetséges. Sokszor azonban olyan esetekben alkalmazzák a trükknek ezt a formáját, amikor a feladat máshogy nem is lenne megoldható. Képzeljünk el pl. egy mesefilmet, amelyben egy olyan jelenet szerepel, amint a boszorkány seprûnyél hátán repül a felhõk között. Ebben az esetben a felhõket festik meg mozgatható kulisszának. A banya repülését, amelyet hasonlóan az elõbbi esethez, egy helyben végez, mechanikus szerkezet segítségével fotografálják.
A most ismertetett jelenet hatása természetesen a filmen megint olyan lesz, mintha a banya nem egy helyben lovagolna a seprûnyélen, hanem száguldó sebességgel törtetne elõre a levegõben. Ezt a jelenetet máshogyan mint trükkel lehetetlenség volna lefotografálni, mert igazán bajos volna a felhõk között hajtani végre ezt a produkciót.
Ugyanilyen repülési jeleneteket láttunk sok burleszkben, azonkívül a „Bagdadi tolvaj" repülõszõnyeg és a „Faust" repülõ köpenyeg jelenetében. A vékony drótköteleket, amelyek a deszkákkal kibélelt szõnyeget vagy köpenyeget tartották, a laboratóriumban utólag kiretusírozzák a filmkockákról.
Tükörtrükkök
Nagyon érdekesen lehet alkalmazni a tükröket is különbözõ felvételeknél. Láttunk már gyakran olyan képeket, például az „Oroszlánszívû Zigoto" c. filmben, hogy egy szereplõ részegen találkozik a barátjával és annak az arcát részeg szemmel furcsábbnál furcsább alakban látja. Egyszer a barátjának az arca különösen répaszerûen megnyúlik, majd pedig hirtelen kiszélesedik. Az ilyen képek fotografálása úgy történik, hogy azt a szereplõt, aki Zigoto barátját játssza, különbözõ torzító tükrök elé állítják, és a felvevõgépet a háta mögé állítva lefotografálják megnyújtott vagy elgömbölyödött, eltorzított tükörképét.
Még érdekesebb a tükör alkalmazása filmfelvételeknél olyan esetben, amikor az a cél, hogy valamelyik szereplõnek az alakját elkicsinyítsék, babnagyságúra varázsolják.
Képzeljük el például a következõ jelenetet. A férfi íróasztala elõtt ül, az asztalon nagy sereg könyv van felhalmozva. Elgondolkodik, elábrándozik és egyszerre csak a könyvek tetején, mint egy kis tündér, arasznyi nagyságban megjelenik szerelmese és csábító táncba kezd.
A jelenetet a következõképpen fotografálják. A baloldalon felállítanak egy fekete vászonnal bevont spanyolfalat, elõtte egy kis dobogót, amelyen a nõ fogja táncát járni. Tõle jobbra áll, háttal ennek a pódiumnak az operatõr a felvevõgéppel. Középen van az íróasztal, rajta egy sereg könyv, az íróasztalszékben a férfi ül. Végül jobb oldalon, szemben a fekete vászonnal bevont emelvénnyel, fel van állítva egy óriási tükör. A táncosnõ, a felvevõgép, az íróasztalon elhelyezett könyvek teteje úgy van elhelyezve, hogy ha az operatõr a jelenetet fotografálja, tehát az íróasztalt, az elõtte ülõ férfival, akkor a táncosnõnek az alakja a távolálló tükörben megkicsinyedve úgy látszik, mintha babanagyságban táncolna a könyvhalom tetején. A fekete háttérre azért van szükség, hogy a nézõ észre ne vegye a csalást és rá ne jöjjön arra, hogy a táncosnõt tulajdonképpen tükörbõl látja.
Általában véve, amint ez a példa mutatja, a tükörnek a leghálásabb trükkös alkalmazása abban rejlik, hogy távolból látszólag elkicsinyíti az embereket és a tárgyakat.
A tükörfotografálást azonban más esetekben is gyakran alkalmazzák. Például: amikor a történet hõse felizgatott fantáziával már szinte látja lelki szemeivel a bekövetkezõ eseményeket, belebámul a tükörbe és abban sorban megjelennek az elképzelt jelenetek.
Ilyen képsorozat volt a „Nyú" filmben, amikor a férj egy állótükörben látja felesége elzüllését.
Az ilyen felvételek aránylag nagyon egyszerûek. A szereplõt látjuk elõtte a tükörrel, szemben a mûterem másik oldalán az operatõr és a gépész háta mögött pedig megfelelõen felépített színtérben sorban lejátszódnak az egyes jelenetek, amelynek a gép azonban csak a tükörben visszaverõdõ képét fotografálja. Nagyon vigyázni kell azonban arra, hogy a felvevõgép kellõen ügyes felállítás segítségével látható ne legyen a tükörben.
Trükkök a felvevõgép mozgatásával
Nagyon egyszerû eszközökkel nagyon jó hatást lehet elérni a felvevõgép mozgatásával. Ezek a trükkök is éppen úgy, mint az eddigiek, kétfélék: valódi trükkhatások, amelyeket más módon nem lehetne elérni vagy pedig olyanok, amelynek csak az a céljuk, hogy megkönnyítsék egy olyan jelenet fotografálását, amely trükk nélkül is megvalósítható volna.
Ez utóbbiakhoz tartoznak a vonaton és a hajón lejátszódó jelenetek. Ezeket a jeleneteket ugyanis nagyon jellemzi az, hogy az alakok állandóan valamilyen mozgásban vannak: robogó vonaton utazók a vonat zakatolásától ringó mozgást végeznek, a hajón ülõk pedig jobbra-balra himbálóznak. Ezeket a jeleneteket felvehetik a valóságban, vonatkupéban vagy hajófedélzeten is.
Abban az esetben azonban, ha a környéknek nem kell látszani, akkor ezeket a vonat- vagy hajójeleneteket nagyon kényelmesen le lehet fényképezni mûteremben a gépmozgatási trükkök segítségével.
Teljes természethûséggel megcsinálják egy vasúti fülke belsejének az utánzatát. A szereplõk nyugodtan társalogva ülnek a fülke pamlagján, a felvevõgép azonban az állvány és a gép közé iktatott különleges rugók segítségével felvétel közben állandóan mozgásban van, amely mozgás a vonat ringását utánozza. Még egyszerûbb utánozni a hajó mozgását, a gépek könnyed ide-oda himbálásával. A gépmozgásokat azonban valódi trükkhatásokra is gyakran felhasználják. Bizonyára mindenki emlékszik olyan jelenetekre, amikor a szereplõ elszédül, akár részegségtõl, akár pedig váratlan lelki felindulástól, és hirtelen körbeforog vele a világ. Ilyen jeleneteket láttunk már Zigoto burleszkekben részegséggel kapcsolatban, ahol minden tárgy megmozdult és a bútorok táncolni kezdtek, láttunk a Navigátorban, Buster Keaton híres burleszk vígjátékában, ahol a kannibáloktól megszabadult Keaton és menyasszonya egy tengeralattjáró belsejébe kerülnek, Keaton véletlenül megrántja a hajó egyensúlyt szabályozó emelõ fogantyúját, és erre a hajó elkezd körben forogni.
Láttunk aztán a híres filmdrámában, a Nyúban egy jelenetet, amelyben a fiatal asszonyt hûtlenül elhagyta csábítója, a költõ. Az asszony az erõs lelki fájdalomtól hirtelen elszédül, a szoba megfordul körülötte, és õ végül eszméletlenül zuhan a padlóra.
Mindezekben a jelenetekben nagyon bajos volna, szinte lehetetlen és kivitelezhetetlen, hogy magát a hajót vagy magát a szobát forgassuk meg a szereplõk körül, illetve a felvevõgép elõtt. A mozi közönségének nem az a fontos, hogy milyen módon készült ez a jelenet, hanem csak az, hogyan hat a képen. A lényeges az illúzió , és a filmtrükköknek épp az a célja, hogy kisebb-nagyobb, érdekesnél érdekesebb technikai csalásokkal létrehozzák ezt az illúziót.
Így például az elõbb említett esetekben a helyett hogy óriási fáradsággal és költséggel forgatható tengeralattjárót vagy forgatható szobát építenének, megfordítják a feladatot és a tengeralattjárót vagy a szobát nyugodtan hagyják, ellenben felvétel alatt a felvevõgépet körbe forgatják. A hatás tökéletesen ugyanaz, mintha a hajó vagy a szoba forogna. És igazán ez a fontos, semmi egyéb.
Trükkök összekopírozással és összeforgatással
Az összekopírozási trükköket már a film õskorában nagyon gyakran alkalmazták, mert könnyûszerrel igen hálás hatásokat tudtak általuk elérni. Az összekopírozás célja az volt, hogy külön-külön fotografált jeleneteket egyetlen jelenetté egyesítsék. Valaki ábrándozik, és erre a szoba félhomályos részében látomások jelennek meg elõtte. Az egyik filmszalagra lefotografálják ezt a bizonyos szobát, benne az álmodozó szereplõvel, a másik filmszalagra pedig fekete háttér elõtt azt az alakot, akit az álmodozó szereplõ maga elé képzel. A külön-külön kidolgozott két filmnegatívot aztán ugyanarra a filmpozitívra másolták át, és ennek vetítésével csakugyan úgy látjuk, hogy a szoba sötétjében megjelenik a látomás.
Egy másik példa: kis városka fölött óriási kísértet jelenik meg. Az egyik filmszalagra fotografálják totálban a kis városkát, a másikra secondban, fekete háttérrel, az óriást. Az elõbbi módon történõ egyesítés tökéletes illúziót ad.
Az összekopírozás helyett késõbb mind gyakrabban alkalmazták az összefotografálást. Lényege és hatása ugyanaz, mint az összekopírozásnak. A fõkülönbség abban áll, ahogy mind a két jelenetet ugyanazon negatívra fotografálják, nem pedig, mint az összekopírozásnál, két külön negatívra. A jelenetek egyesítése tehát nem a laboratóriumban, kidolgozás közben történik, hanem már a felvételnél.
Technikai kivitele a következõ módon történik: rendesen lefényképezik az elsõ jelenetet. Hogy az elõbbi példáknál megmaradjunk, a szoba belsejét az álmodozó szereplõvel vagy a kis városkát. Tegyük fel, hogy ez a jelenet kilenc másodpercig tart, tehát a felvétel alatt a gépben kb. 3 méter filmszalag futott le. Most a számláló szerkezet segítségével a gépben visszacsavarjuk ezt a három métert. Ha most beállítjuk fekete háttér mellett a látomást vagy a kísértetet, akkor megfelelõ gépbeállítással ugyanannak a filmszalagnak kellõ helyére ráfotografálhatjuk. Az összefotografálási trükköt sok esetben más technikai kivitelû trükkel vagy trükkökkel szokták egyesíteni, amint arra a késõbbiekben több példát fogunk találni. Gyakran látunk azonban olyan összefotografálásokat is, amelyek tulajdonképpen nem egyesítik a külön-külön felvett jeleneteket. Gondoljunk azokra a párisi divatképekre, amelyeket a francia filmhíradókban láthatunk.
Ezekben az egyik kép párisi utcarészlet volt robogó autókkal és ennek közepén ovális keretben sorban megjelentek a mannequinek bemutatva a legújabb divatkreációkat. Az ilyen és hasonló felvételeknél az összefotografálás különbözõ kasok segítségével történik. Az egyik kas az ellipszis alakú középsõ részt takarja le. Ezen keresztül történik az uccaképeknek fotografálása. A másik kas fordítva mindent eltakar a képbõl, csak a középsõ, ellipszis alakú rést hagyja szabadon, hogy azon keresztül az uccakép közepébe a divatrevü belefotografálható legyen.
Az összefotografálásnak ez az utóbbi módja az ilyen képeket érdekesebbé teszi. Drámai filmekben azonban sokszor nagyon zavaró hatásúak. Ugyanis ez a két részre osztott kép erõsen figyelmezteti a nézõt arra, hogy amit lát, az nem a valóságos élet, hanem csak fotográfia. Ez pedig könnyen a drámai hatás rovására mehet.
Trükkök a felvétel megszakitásával
Valamennyi filmtrükk között legegyszerûbbek azok, amelyeket a felvétel megszakításával érnek el. Egyszerûek, hatásuk azonban mégis igen gyakran fölér bonyolult és nehezen keresztülvihetõ trükkökkel. A megszakításos trükkök voltak a legelsõk, amelyeket filmfelvételek közben alkalmaztak.
Céljuk ezeknek a trükköknek legtöbb esetben abban állott, hogy a filmjelenetbõl váratlanul eltûntessenek egy szereplõt vagy éppen olyan váratlanul odavarázsoljanak. Emlékezzünk vissza néhány esetre, amelyeket a legrégebbi filmekben láttunk. Rablógyilkost üldözi lelkiismeretének furdalása és felizgatott képzeletében folyton meggyilkolt áldozatát látja maga elõtt. Vagy pedig lépten-nyomon a halál bukkanik föl elõtte kaszát tartó csontváz képében. Egy harmadik régi filmképen pedig azt láttuk, hogy a tengerbe fúlt halász szelleme megjelenik családja körében és megáldja apró gyermekeit.
A megjelentetéseknek és eltüntetéseknek felvétele a lehetõ legegyszerûbb. Amint a jelenet fotografálásában ahhoz a ponthoz érnek, ahol a halálnak vagy a szellemnek vagy bármely más látomásképnek meg kell jelenni, megszakítják a felvételt. Az összes szereplõk, akik a színen vannak, abban a helyzetben maradnak, amelyet a meggszakítás elõtt elfoglaltak. Ekkor beállítják a szintér megfelelõ helyére a látomásfigurát és folytatják a fotografálást. A megszakítás pillanata elõtt fotografált képkockán csak a rendes szereplõket látjuk, a következõ képkockán pedig már bennáll a látomás. A kép levetítése közben úgy hat ez, mintha a halál vagy a szellem hirtelen jelenne meg. A látomás eltüntetése fordított módon ugyancsak a felvétel néhány pillanatnyi megszakításával érhetõ el.
Az odavarázsolás vagy eltüntetés bármely tárggyal is hasonló módon elérhetõ. A fantasztikus filmekben, a mesefilmekben és burleszkekben érdekesebbnél érdekesebb példákat láthatunk. Ilyen módon nõtt ki szinte egyetlen pillantás alatt a földbõl néhány ezer katona a „Bagdadi tolvaj" címû filmmesében.
Burleszkekben is éppen olyan kitûnõen lehet alkalmazni a megszakításos trükköket a képtelen és kómikus hatások elérésére és fokozására. Például a hajvíztõl hirtelen nagy szakálla nõ a szobaleánynak, vagy a porszívógép hirtelen beszívja a kiskutyát vagy a harisnyákat a takarítónõ lábáról. A megszakítás elõtti filmkockán még a csupaszképû szobalányt látjuk, a megszakítás utáni képkockán pedig már közben végrehajtott, kellõ maszkírozás segítségével hosszú szakállal. A megszakítás elõtti képkockán még ott látjuk a kis kutyát a porszívógép elõtt, a megszakítás utáni képkockán, miután a kis kutyát közben eltávolítottuk, a kiskutya már láthatatlan.
Hasonló módon bármit oda lehet varázsolni a filmjelenetbe. A filmen szereplõ bûvész éppen ezért sokkal könnyebben, sokkal csodálatosabb mutatványokat tud bemutatni, mint a valóságban. Ez a trükk azonban még másra is jó. Segítségével akármi vagy akárki tetszés szerint megváltoztathatja alakját, egyszerûen úgy, hogy a kicserélést a felvétel pillanatnyi megszakítása alatt végezzük el.
Ez a trükk éppen olyan lehetõségeket biztosít a filmfelvételeknek, mint a népmesék néhány csodálatos szerszáma. A bûvös süveg, amelyben bárki eltûnhet és újra megjelenhet, a bûvös gyûrû és a pálca, amelynek megforgatására illetve érintésére bármi alakot változtathat vagy pedig a terülj-terülj asztalkám, amelyen akármi szép és jó, ételek, italok és drágaságok egy szempillantás alatt nagy halomban megjelenhetnek.
Trükkök lencsetakarással, kettõs szerepek
A felvevõgép lencséjének részenként való eltakarásával végrehajtott trükkfelvételek tulajdonképpen különleges esetei az összefotografálási trükköknek.
Hiszen ezeknek is az a céljuk, hogy ugyanazon filmszalagon két különbözõ színtéren fotografált jelenetet egyesítsenek. Az összefotografálási trükkök között láttunk egyet, amely már tulajdonképpen a lencse eltakarásával fotografált trükkök közé tartozik: a párisi uccaképben ovális alakú keretben látjuk a divatbemutatót. Ebben az eseten azonban minden nézõ látja, hogy két különbözõ felvétel van egyesítve. Az igazi lencsetakarásos trükköknél azonban a nézõnek nem szabad látnia, hogy a filmképen két különbözõ felvétel van egymás mellett.
A lencse eltakarására különleges alakú lemezkék szolgálnak, amelyeket a lencseszerkezetben elhelyeznek. Ezeket a lemezkéket, amint már láttuk, filmnyelven kasoknak nevezzük. A lencsetakarásos trükk lényege abban áll, hogy a filmszalagnak egy részét a kas segítségével elfedik és csak fedetlenül hagyott részére fotografálnak. Azután a lepergetett filmszalagot megfelelõ hosszúságban visszacsavarják, a filmszalagot azon a részen takarják el, amelyre az elsõ eseten a felvétel történt és most a szabadon maradt részre fotografálják a jelent második felét.
A lencsetakarásos trükköket leggyakrabban a kettõs szerepek felvételénél használják fel. Vagyis az olyan filmeknél, amelyekben ugyanaz a színész két szerepet alakít egyszerre. Ilyen kettõs szerepet játszott Conrad Veidt a „Schellenberg testvérek"-filmben, Rudolf Valentino a „Sejk fia" filmben, Mary Philbin a „Stella Maris" filmben, Constance Talmadge a „Józsi te csalsz" vígjátékban, Buster Keaton a ,,Lakást keresek" címû nagy burleszk attrakcióban.
Amíg a két szereplõ, akit ugyanaz a színész alakít, nem szerepel együtt ugyanazon a színtéren, addig a kettõs szerepek rendezésében semmi különösebb nehézség nem mutatkozik. Tisztára a maszkírozásnak és a játékmûvészetnek feladata elfogadtatni a nézõvel, hogy két különbözõ figurát lát. Ha azonban ugyanannak a színésznek egyszerre két példányban kell szerepelni ugyanazon a filmképen, akkor a rendezés megoldása már jóval nehezebb. Ilyen esetben van szükség a lencsetakarásos trükkfelvételre.
Tegyük fel a legegyszerûbb esetet: a két szereplõ, az öreg sejk és fiatal sejk, egymással szemben állva beszélgetnek. Az öreget és fiát ugyanaz a Valentino játssza, természetesen megfelelõ kosztûmben és maszkkal. A felvétel következõképpen történik: beillesztenek a lencseszerkezetbe egy kast, amely a filmkép bal oldalát takarja el, pontosan a felét. A színtér jobboldalára beáll a színész, Valentino, mint fiatal sejk, és eljátssza a megfelelõ szereprészt. Tegyük fel, hogy öt méteren keresztül. Erre a filmszalagot ötméternyi hosszúságban visszacsavarják a gépben, a filmnek most jobb oldalát takarják el a kassal, Valentino öreg sejknek öltözve beáll a színtér baloldalára és megjátssza az öreg sejk mozdulatait.
Az így fotografált filmjelenet kidolgozva és levetítve tökéletes illúziót ad.
Adódnak a kettõs szerep felvételei közben nehezebb problémák is. Például amikor a „Schellenberg testvérek"-ben az egyik fivér a másiknak meggyújtja a cigarettáját. Tehát Conrad Veidt önmagának. Itt meg kellett jelölni a levegõben egy selyemszálon csüngõ apró kis gyönggyel azt a pontot, ahová a baloldali rés fotografálásánál Conrad Veidt a cigaretta végét, a jobboldali rész fotografálásánál pedig az égõ gyufát tartja. Az ilyen kettõs jeleneteknél sokszor elõfordul, hogy az egymással szemközt álló két figurának mozdulatai nincsenek kellõképen összeegyeztetve.
Ennek oka az, hogy a színész mialatt a szerep egyik felét játssza, nem láthatja partnerének játékát, mert hiszen õ maga a saját partnere. Ezen az amerikai technikusok úgy segítettek, hogy a felvételnek egyik felérõl, mondjuk a jobboldali részrõl egyszerre két felvételt készítettek. Az egyik filmszalagot elõhívták és kidolgozták, majd pedig, mikor a színész a baloldali szerepet játszotta, ezt a jobboldali filmrészt levetítették elõtte pontosan ugyanolyan sebességgel, mint ahogyan annak felvétele történt. Így a színész, amíg a baloldali szereprészt játszotta, látta elõbb lejátszott mozdulatait és így elõbbi énjével összehangolhatta játékát. Miután azonban a mûteremben felvétel közben erõs világosság van, a jobboldali rész vetítése nem vászonra, hanem egy tükörben történt. Ez a tükör úgy van felállítva, hogy a színész játszás közben jól láthassa anélkül, hagy zavarná mozdulataiban.
Kettõs szerepû filmekben láttunk sokszor olyan jeleneteket, amikor a színész önmagával kezet fog, vagy saját vállát megveregeti. Ezek azonban apró kis csalásokon alapulnak. Ilyenkor az egyik színész hátulról, vagy hátsó félprofilból látszik és ki van cserélve egy hasonló színésszel.
A kettõs filmszerepeknek sok értelmük nincsen, mert a nézõt csak zavarják elképzeléseiben és az a tudat, hogy mindkét szereplõt ugyanaz a színész játssza, nagyon lerontja a valószínûség látszatát. Volt azonban néhány film, amelyben a kettõs szerep nagyon jogosult volt. Így például a „Prágai diák" címû filmben, amelyben Conrad Veidt a diákot és annak tükörképét játszotta meg, vagy a „Mathias Pascal" film néhány jelenetében, amelyekben láttuk, hogy Ivan Mozsukin, illetve Mathias Pascal önmagával találkozik.
Trükkombinációk, átkelés a Vörös tengeren
A lencse-eltakarás kitûnõ és hálás trükkmódszerét a kettõs szerepeken kívül sok egyéb esetben pompásan használták fel. Többnyire más trükkökkel kombinálva és egyesítve. A leghíresebb és a legszebb eredményt a hírneves amerikai rendezõ Cecil Blount de Mille érte el „Tízparancsolat" címû monumentális filmjében. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Vörös tenger szétválasztását és összecsapódását kellett fotografálni. Nagyméretû betonmedencét építtetett erre a célra, amelynek ívelten hajló falai utánozták a vízfalak távlatos összehajlását. A falak csillogó és remegõ zselatinszerû anyaggal voltak bevonva, amely a víz hû látszatát adta. A falak felsõ peremén sûrûn egymás mellett vízcsapok sorakoztak amelyeken megadott jelre zuhogni kezdett a víz a medencébe addig, míg az színültig meg nem telt. Egy szemközt felállított magas állványról két gép fotografálta a medence vízzel való megtöltését.
Az egyik gépen a kurblizás normális irányban történt. Ez a felvétel adta a tenger összecsapódását. A másik gép operatõr fordított irányban kurblizott, és így gépének filmszalagja a tenger szétválasztását rögzítette meg. Amíg ez a fotografálás történt, addig a lencseszerkezetben két kas volt elhelyezve. Az egyik eltakarta az égboltozatot, a másik pedig a film megfelelõ részein a tenger fenekének megfelelõ helyet. A filmszalagot visszacsavarták, kasokkal eltakarták a vízfalnak és a tengerfenéknek megfelelõ részeket, és így a felsõ részbe belefotografálták az égboltozatot. Azután az égboltozatot és a vízfalakat takarták el és a tengerfenéknek megfelelõ helyre a gyár udvarán, felöltöztetett statisztákkal belefényképezték a kivonuló zsidókat, majd pedig a fáraó seregét.
A tenger hullámainak összecsapódása után a fuldoklást megjátszó egyiptomi lovasokat összefotografálták fekete háttér mellett felvett zuhogó vízáradattal. Az illúzió így tökéletes volt. Hasonló eszközökkel oldotta meg a magyar Kertész Mihály is „Rabszolga királynõ" címû filmjének azonos jeleneteit.
Filmfelvétel modellekrõl
A moziban a gyanútlan nézõ sokszor megdöbbenve lát robbanástól levegõbe repülõ hidakat és gyárakat, vonatkatasztrófát, hajóégést és más hasonló jeleneteket. Nem is sejti, hogy a hajóégést egy kisebbfajta vízmedencében fotografálták egy kis méretû, de tökéletes természethûséggel utánzott modellrõl és ugyancsak modellek voltak a vonatok, amelyek egymásnak rohantak. Ugyanúgy a robbanások és hasonló borzalmak.
Ha a valóság helyett kis modellrõl fotografálják a jelenetet, akkor a fotografálást nagyon ügyesen kell végrehajtani, mert a nézõ könnyen rájöhet a csalásra. És ha a legcsekélyebbet is észreveszi, akkor már vége az illúziójának. Hajót, vonatot, hidat és épületet nem nehéz pontos utánzatban elkészíteni, annál nehezebb azonban ezeknek környezetét: a tenger hullámait vagy a vasúti töltést. És még ha ezeknek utánzása is kellõképpen sikerül, akkor is könnyen árulóvá válhatik az a körülmény, hogy kis modell esetében a mozgás egészen más, mint a valóságban. Egy valódi mozdony lassabban zuhan a hídról a folyóba, mint a kis modell (valódi gyárkémény lassabban dõl el, mint a kis modell gyárkéménye). Ilyen esetekben a modelltárgy mozgásának gyorsaságát lassított felvétel alkalmazásával lehet ellensúlyozni.
Természetesen mindazon jelenetekben, amelyeket kis modellek után fotografálnak, élõ ember nem lehet a színen. Ezért csak a totálokat fotografálják modellrõl, ellenben például hajóégés jelenetnél az égõ fedélzet egyes részeit már valódi nagyságban megépített kulisszák elõtt. A vasúti katasztrófa esetében is a vagonok roncsait is már valódi nagyságban, a szereplõ színészekkel együtt. Az egész jelenetet azután a filmdarabban úgy látjuk, hogy a kis modellrõl felvett képek gyors egymásutánban váltakoznak az életnagyságú kulisszák elõtt fotografált jelenetekkel. Ezáltal azután a nézõnek minden esetleges gyanúja eloszlik, mert hiszen közben egyes képeken szereplõket is lát.
Volt már néhány bravúros esete a modellfotografálásnak, amelyekben az emberi figurák is apró bábukkal voltak helyettesítve. Az egyik a német Ufa filmgyárnak híres kultúrfilmje: a közlekedés forgataga. Ehhez a filmhez kis modell utánozta Berlin egyik legnagyobb forgalmú terét, amelyen emberek százain kívül a legkülönbözõbb jármûvek sokasága nyüzsgött. Nemcsak maga a tér, az összes épületek, lámpák, kirakatok, hanem a járókelõk, autók és villamosok is apró kis modellek voltak. Köztük gázolt végig egy ötemeletes ház magasságú groteszk figura, amely a gyilkos közlekedési zûrzavart jelképezte. Autók, kocsik, emberek éppen úgy rohantak keresztül-kasul a téren, mint a valóságban, és gázolt keresztül rajtuk szörnyû léptekkel az óriási torz alak. Az egész egy asztalon volt felállítva. A fotografálás úgy történt, hogy fényképeztek két képkockát, azután megállították a gépet, minden kiskocsit és emberkét egy-két milliméterrel elõbbre toltak, azután ismét fotografáltak két kockát és így tovább. A hatás teljes illúziót adott. Az ilyen felvételezés persze meglehetõsen aprólékos és fáradságos munka, de hát tudjuk, hogy a filmfelvételeknél ezzel a két dologgal nem szoktak takarékoskodni: munkával és pénzzel.
Alig van valaki is a mozi barátai között, aki ne látta, volna a „Metropolis"-t, az Ufa nagy fantasztikus filmjét. Ebben is volt néhány remek példája a modellfotografálásnak. Egy asztalon felállított modell volt például az a két felhõkarcoló, amelyeket egy híd köt össze egymással. A hídon egy sereg ember rohant keresztül: egy közös deszkalapra szerelt fababák tömege, amelyeket együtt mozgattak, a felvétel folytonos megszakításával, az elõbb leírt módon. A léghajó és repülõgép modelleket cérnaszálak segítségével mozgatták a felhõkarcolók tornyai körül.
A filmtechnikusok már régóta törték a fejüket olyan megoldáson, amely lehetõvé tenné, hogy a modellfotografálás az életnagyságú fotografálással egyesíthetõ legyen. A legtökéletesebb megoldást eddig a német Schüftan találta meg. Az egyesítésre két féle eljárást alkalmaz. Az egyik eljárás lényege a következõ: nagy üveglapra ráfestik a kulisszákat. Például egy távolba nyúló ucca házsorait jobbról és balról. A két házsor között maga az ucca szabadon marad az üveglapon, tehát ezeken a helyeken az üveg megtartja átlátszóságát. Felállítják a felvevõgépet, eléje egy-két méterre a festett üveglapot, az üveglap mögött pedig sík területen lejátszatják az utcai jelenetet, amely e két festett házsor között szabadon hagyott üveglapon keresztül belefotografálódik a képbe. Ezzel az eljárással el lehet érni azt, hogy a film cselekménye akármilyen exotikus helyen lefolyhat. Nem kell az indiai vagy japáni uccát óriási költséggel felépíteni, hiszen azokat elegendõ egy üveglapra ráfesteni. Miután az üveglapon festett házsor sokkal közelebb van a géphez, mint a szereplõk, a nagyságbeli arány is meg fog felelni a valóságnak: a közelálló festett házak nagynak, a távolabb elhelyezett szereplõk megfelelõen kisebbnek fognak a filmképen látszani.
Schüftan második módszere tulajdonképpen az elsõnek tökéletesítése. Üveglap helyett nagyméretû tükörlapot használnak fel, amelynek közepén, az uccának megfelelõ részen lekaparják a tükör hátáról az ezüstözést és így átlátszóvá, teszik. A tükrök elé fából és papírmaséból elkészítve elhelyezik a két utcasor modelljeit. A felvevõgépet ugyanúgy állítják fel mint az elõbb, a színészeket hasonlóképpen. A felvevõgép tehát a filmkép jobb és bal oldalára befotografálja azokat a házsorokat, amelyek a tükörben jobbról és balról látszanak, a középsõ letakart, tehát átlátszó részén keresztül pedig magát az uccajelenetet, amelyet a színészek ismét megfelelõ távolságban játszanak.
Ennek a második eljárásnak az a nagy elõnye az elsõvel szemben, hogy a film épületrészei nem festettek, hanem plasztikusak és ezáltal sokkal természethûbben hatnak. Ezt a természethûséget még fokozni lehet azzal, ha a kis modelleken bizonyos mozgást idézünk elõ. Így például, ha néhány ház kéménye füstölög vagy ha az ablakok függönyeit libegteti egy kis szél, amelyet akármelyik segédrendezõ elõidézhet egy legyezõvel kellõ távolságból, nehogy õ is belefotografálódjék a jelenetbe.
Filmspirál
21 - A Magyar Filmintézet honlapjáról
(www.filmintezet.hu/magyar/filmint/filmspir/21/hevesy.htm)