Kurt Vonnegut:
Harrison Bergeron (1961)

   A 2081. évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nemcsak isten és a tőrvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges mádon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt jobb külsejű, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Mindez az egyenlőség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhető.

Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz, még mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.

Kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem nagyon vette a lelkére. Hazelnek tökéletesen átlagos volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmire se tudott gondolni, legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intelligenciája kissé meghaladta a normálisat, szellemi esélykiegyenlitő rádió működött. A törvény értelmében állandóan viselnie kellett. A kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles zajt közvetített, nehogy az eszükkel a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen előnyhöz jussanak.

Hazel és George tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette, miért is sír.

A képernyőn táncosnőket mutattak.

George fejében megszólalt egy berregő. Gondolatai ijedtükben szanaszét szaladtak, mint riasztócsengőtől a tolvajok.

- Igazán kedves tánc volt, amit most táncoltak - állapította meg Hazel.

- Hö?

- Egészen jó volt ez a tánc - ismételte meg az asszony.

- Űhüm! - bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosnőkre gondolni. Nem voltak igazán jók, legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk, arcukat pedig álarc takarta, nehogy bárki megláthasson egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy csinos arcot, és ázott verébnek érezze magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy a táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy újabb zörej a fülhallgatóban szétkergette a gondolatait.

Összerezzent. A nyolc táncosnő közül kettő ugyancsak.

Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi esélykiegyenlítője, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj.

- Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbfazonkalapáccsal.

- Azt hiszem, csuda érdekes lehet ezeket a különböző hangokat hallani - irigykedett kissé Hazel. - Mindenféle izgis dolgot kitalálnak.

- Ömm - nyilatkozott George.

- De, tudod, mit csinálnék, ha én lennék az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter? - kérdezte Hazel. Az igazat megvallva, Hazel nagyon hasonlított az esélykiegyenlítés-ügyi miniszterasszonyra, akit Diana Moon Glampersnek hívtak. - Diana Moon Glampers helyében vasárnaponként én harangzúgást adnék, csakis harangzúgást. Mintegy a vallás tiszteletére.

- Harangzúgás mellett még gondolkozni tudnék - vitatkozott vele George.

- Hát, legföljebb egészen fölerősíteném. Azt hiszem, jó esélykiegyenlítés-ügyi miniszter lenne belőlem.

- Olyan jó, mint bárki másból.

- Ki tudja nálam jobban, hogy mi a normális? - kérkedett Hazel.

- Igaz - ismerte el George. Ködös gondolatai támadtak börtönben levő abnormális fiáról, Harrisonról, de egy huszonegy lövéses díszsortűz félbeszakította a gondolatait. 

- Na, fiú, ez aztán dörrent, mi? - nézett rá Hazel.

Akkorát dörrent, hogy George belesápadt, remegni kezdett, és könny szökött kivörösödött szemébe. A nyolc táncosnő közül ketten a stúdió padlójára rogytak, és a halántékukra szorították a kezüket.

- Hirtelen olyan fáradtnak látszol - mondta Hazel. - Miért nem nyújtózol végig a heverőn, cukorbogaram? Legalább a párnára tehetnéd az esélykiegyenlítő zacskódat. Arra a vászonzsákba csomagolt negyvenhét fontnyi ólomsörétre utalt, amely George nyakában lógott. - Menj csak, tedd egy kicsit magad mellé a zacskót! Nem bánom, ha egy ideig nem vagy egyenlő velem.

George a zsákot méregette a kezében.

- Nem zavar - jelentette ki. - Már észre se veszem. Olyan, mintha hozzám tartozna.

- Olyan fáradt vagy mostanában, olyan megviselt - töprengett Hazel. - Megtalálhatnánk a módját, hogy kilyukasszuk a zacskó fenekét, és kiszedjünk belőle néhány ólomgolyót. Épp csak néhányat.

- Két év börtön és kétezer dollár bírság minden egyes kiszedett golyóért. Nem tartom valami jó vásárnak.

- Csak néhányat szednél ki, amikor megjössz a munkából... Arra gondolok, hogy itthon úgysem versenyzel senkivel. Úgyis csak üldögélsz itthon.

- Ha megpróbálnék csalni - magyarázta George -, akkor mások is megpróbálnának, és hamarosan megint visszajutnánk a sötét középkorba, megint mindenki versenyezne mindenkivel. Az már nem tetszene, igaz?

- Gyűlölném !

- Na látod! Mit gondolsz, mi történne a társadalommal abban a pillanatban, hogy az emberek elkezdenék kijátszani a törvényeket?

Ha Hazel nem tudott volna választ adni erre a kérdésre, George ugyan nem segíthette volna ki. Sziréna bődült fel a fejében.

- Gondolom, széthullana.

- Mi hullana szét? - érdeklődött George kábán.

- A társadalom - válaszolta bizonytalanul Hazel. - Nem épp most mondtad?

- Honnét tudjam ?

Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévéműsort. Eleinte nem volt egészen világos, miről is szól a bejelentés, mert a bemondó, mint az összes bemondó, súlyos beszédhibában szenvedett. Vagy fél percen keresztül rendkívül izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: "Hölgyeim és uraim!" Végül is feladta, és egy táncosnőnek nyújtotta át.

- Ez az - bólintott Hazel elismerően a bemondóra. - Megpróbálta. Nagyszerű dolog! Megpróbált minden tőle telhetőt annyi képességgel, amennyit istentől kapott. Fizetésemelést érdemelne azért, hogy ennyire igyekezett.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte a táncosnő felolvasni a közleményt. Rendkívüli szépség lehetett, mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag ő volt a legerősebb és a legkecsesebb az összes táncosnő között, mert akkora esélykiegyenlítő zacskókat cipelt, mint a kétszáz font súlyú férfiak.

Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt, amit nő csak használhat: meleg, fénylő, kortalan dallam.

- Elnézést kérek - mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné torzított hangon. - A tizennégy éves Harrison Bergeron - károgta, mint a varjú - megszökött a börtönből, ahol a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy személyben zseni és atléta, esélykiegyenlítője nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül veszélyesnek tekintendő.

Egy Harrison Bergeronról készült rendőrségi fénykép jelent meg a képernyőn fejjel lefelé, azután oldalt, megint fejjel lefelé, azután végül jól. A képen Harrison teljes magasságában állt a láb- és hüvelykbeosztású háttér előtt. Pontosan hét láb magas volt.

Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha senki nem hordott még ilyen nehéz esélykiegyenlítőket. Az esélyügyi emberek nem győzték olyan gyorsan kitalálni számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen gyorsan kinőtte őket. Szellemi esélykiegyenlítőként fülhallgató helyett egy óriási fajhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag, hullámos lencsét. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy bénító fejfájást kapjon tőle.

Teli volt aggatva fémhulladékkal. Az erős embereknek kiutalt esélykiegyenlítőket rendszerint bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt, mint egy két lábon járó ócskavastelep. Az élet versenyében háromszáz fontot cipelt.

Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan hordjon egy piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes, fehér fogai közül néhányra tegyen csorba fogként ható fekete koronát.

- Ha találkoznak ezzel az ifjúval - olvasta a táncosnő -, nehogy megpróbáljanak, ismétlem, meg se próbáljanak vitatkozni vele!

Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból.

Szörnyülködő sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékből. Harrison Bergeron fényképe ugrálni kezdett a képernyőn, mintha egy földrengés robajára táncolna. George Bergeron helyesen ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a robajló hangra.

- Atyaisten - mondta -, ez csak Harrison lehet!

Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést.

Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már eltűnt Harrison fényképe. A képernyőt a hús-vér Harrison töltötte be.

A csörömpölő, bohóckülsejű, hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még mindig kezében szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosnők, technikusok, zenészek és bemondók térdeltek előtte rémülten, halálukat várva.

- Én vagyok a Császár! - kiáltotta Harrison. - Halljátok? A Császár vagyok! Mindenkinek azt kell tennie, amit mondok, de tüstént! - Dobbantott, mire megremegett a stúdió. - Még ahogy előttetek állok - bömbölte -, megnyomorítva, megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a legnagyobb uralkodó, aki valaha élt. Most nézzétek, hogy válok azzá, akivé lehetek!

Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlítő hámjának szíjait, azokat a szíjakat, amelyek garantáltan ötezer font súlyt bírnak el.

Az ócskavas esélykiegyenlítők csörömpölve hullottak a padlóra.

Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint egy zellerszár. Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét.

Elhajította gumilabda-orrát, mire előtűnt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés istene is tisztelt volna.

- Most Császárnét választok magamnak! - mondta, és lenézett a kushadó emberekre. Az első asszony, aki föl mer állni, követelheti társát és a trónt!

Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosnő emelkedett föl fűzként hajladozva.

Harrison kirántotta a lány füléből a szellemi esélykiegyenlítőt, majd csodálatos gyöngédséggel megszabadította súlyos terheitől. Végül levette róla az álarcot.

Vakító szépség állt előtte.

- No - mondta Harrison, kézen fogva a lányt -, megmutassuk az embereknek, mit is jelent az, hogy "tánc"? Zenét! - parancsolta.

A zenészek visszakászálódtak a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az esélykiegyenlítőket.

- Úgy játsszatok, mint még soha - mondta nekik -, és bárót, herceget, grófot csinálok belőletek.

Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális - olcsó, banális, hamis. Erre Harrison fölrántott két zenészt a székről, vezényelt velük, mint két karmesteri pálcával, és elénekelte, hogyan játsszák a zenét. Azután visszavágta őket a székre.

Újra felhangzott a zene, most már sokkal jobban.

Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten hallgatták, mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá.

Lábujjhegyre álltak.

Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a hamarosan bekövetkező súlytalanságot.

És azután örömüktől és szépségüktől hajtva a levegőbe szökkentek.

Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették. Forogtak, keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kergetőztek és libegtek. Szökelltek, mint szarvasok a holdon.

A stúdió mennyezete harminc lábnyira magasodott fölöttük, de a táncosok minden ugrással közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet.

Meg is csókolták.

Azután szerelmükkel és puszta akaratukkal hatástalanítva a gravitációt, ott maradtak néhány hüvelykkel a mennyezet alatt a levegőben, és hosszú-hosszú ideig csókolták egymást,

Ekkor lépett be a stúdióba Diana Moon Glampers, az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter egy kétcsövű, tízes kaliberű vadászpuskával. Kétszer tüzelt, és a Császár és Császárné halott volt, még mielőtt földet ért.

Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert. Megcélozta vele a zenészeket, és közölte velük, tíz másodpercük van arra, hogy újra fölvegyék esélykiegyenlítőiket.

Ekkor égett ki Bergeronék tévéképcsöve.

Hazel megfordult, mondani akart valamit George-nak az elsötétült képernyőről, de George kiment a konyhába egy doboz sörért.

Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlítő jel föl nem rázta. Akkor újra leült.

- Sírtál? - kérdezte Hazeltől.

- Ühüm.

- Miért?

Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében.

- Micsoda ?

- Valahogy egészen összezavarodott a fejemben.

- Felejtsd el, ami szomorú - kérte George.

- Mindig elfelejtem - nyugtatta meg Hazel.

- Jó kislány vagy. - George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében.

- Tyűha, mondhatom, ez igen ! - nyugtázta Hazel.

- Mondd csak még egyszer -- kérte George.

- Tyűha - mondta Hazel - mondhatom, ez igen !



Lorschy Katalin fordítása