Ray
Bradbury:
Csak egy óra a nyár
- Kész?
-
Kész.
- Most?
-
Hamarosan.
A gyerekek egymáshoz préselődtek, mint megannyi rózsa, mint megannyi bogáncs összekeveredtek; kifelé bámultak a rejtőzködő Napra.
Esett.
Hét éve esett egyfolytában; ezer meg ezer nap halmozódott fel, egyik
végétől a másikig megtöltve esővel, az ömlő és
doboló vízzel, záporok édes kristályával, viharok haragjával,
melyek úgy felkorbácsolták a tengert, hogy a hullámok elöntötték
a szigeteket a bolygón. Ezer meg ezer erdő porladt szét az eső alatt, és ezerszer
kinőtt, hogy újra szétporladjon.
Az
élet örökre ez volt a Venuson - ez pedig a gyerekek osztályterme volt, az űrhajós
férfiak és nők gyerekeié, azoké, akik idejöttek ebbe az esős világba, hogy megteremtsék
a civilizációt, és leéljék életüket.
- Csitul, csitul!
- Igen, igen.
Margot külön állt
tőlük, a gyerekektől, akik nem emlékezhettek olyan időre, amikor nincs eső,
eső és eső. Mindannyian kilencévesek voltak, és ha hét évvel ezelőtt előfordult
is olyan nap, amikor felbukkant a sugárzó csillag, hogy egy órára megmutassa
az arcát a kábult világnak - nem tudták felidézni.
Néha éjszaka hallotta őket forgolódni, és tudta, hogy aranyló vagy sárga töltőtollakról
álmodnak, azokra emlékeznek, vagy egy hatalmas érméről, mellyel meg lehet vásárolni
a világot. Tudta, azt hiszik, hogy valami melegségre emlékeznek, mint pír az
arcon, melegre a testben, a
karokban, a lábakban és a reszkető kezekben. De aztán mindig felébredtek a kitartó
dobolásra, a végeérhetetlen rózsafüzérpergésre a tetőn, a sétányokon, a kertekben,
az erdőkben; és az álmaik szertefoszlottak.
Tegnap, egész
tanítási idő alatt a Napról olvastak az iskolában. Hogy mennyire hasonlít a
citromra, és hogy milyen forró. És kis történetet, esszét vágy verset kellett
írni róla.
Úgy érzem, a Nap
egy virág,
Mely egy órát mosolyog miránk. Ez volt Margot
verse, amelyet halkan olvasott fel a csendes osztályteremben, míg odakint esett
az eső.
- Á, ezt nem te
írtad - tiltakozik az egyik fiú.
- De én írtam - mondta Margot. - Én írtam.
- William! - szólt rá á tanárnő a fiúra. De ez tegnap történt.
Most az eső csendesedett, és a tanulók a nagy, vastag ablakoknál tolongtak.
- Hol a tanárnő?
- Visszajön.
- Igazán siethetne,
még elszalasztjuk. Megvadult kerekekként
forogtak erre-arra, a mondataik összegabalyodtak. Margot egyedül
állt. Nagyon törékeny kislány volt, és úgy nézett ki, mint aki évekre elveszett
az esőben, és az kimosta volna a kéket a szeméből, lemosta volna a pirosat az
ajkáról, a sárgát a hajáról. Mint egy régi, megfakult fénykép egy poros albumból.
Hangja akár egy szellemé - ha egyáltalán szólt valamit.
Most ott állt elkülönülve, az esőt bámulvá; a hangos, vizes világot a hatalmas
üvegtáblák mögött.
- Te mit
nézel? - kérdezte William. Margot nem válaszolt.
- Válaszolj, ha
beszélnek hozzád! - taszította oldalba a fiú.
De a lány meg sem
mozdult; csak hagyta, hogy arrébb tolják; semmi más nem történt. A többiek elhúzódtak
tőle, nem néztek rá. És ez azért volt, mert nem játszott velük a föld alatti
város visszhangzó alagútjaiban. Ha fogócskázás közben elkapták, csak pislogott,
és nem futott utánuk.
Mikor az osztály dalokat énekelt a boldogságról, az életről és a játékról, az
ő ajka alig mozgott. Csak ha a Napról és a nyárról szólt ének, akkor nyitotta
ki a száját, az ázott ablakokat figyelve. A legnagyobb bűne
persze az volt, hogy csak öt éwel ezelőtt jött ide a Földről, és emlékezett,
milyen volt a Nap, és milyen volt az ég Ohio fölött négyéves korában. A többiek
a Venuson születtek, és csak kétévesek voltak, mikor legutoljára előbújt a fénylő
égitest, és már régóta elfelejtették a színét és a melegét - a valóságát. De Margot emlékezett.
- Olyan, mint egy
ragyogó pénzdarab - mondta egyszer csukott szemmel.
- Nem, nem olyan!
- kiáltották a gyerekek. -
Olyan, mint a tűz a kandallóban. - Hazudsz, nem
emlékszel!- kiáltották a gyerekek. De emlékezett,
és most tőlük külön állva figyelte az ablakok négyszögeit. Nemrég, egy hónappal
ezelőtt nem akart lezuhanyozni az iskolai mosdóban, a kezét a füléhez szorította,
beletemetkezett, és azt sikoltozta, hogy nem érheti víz a fejét. Ezután halványan,
halványan kezdte érezni, hogy különbözik
a többiektől, akik szintén felismerték ezt, és távol tartották magukat tőle. Azt beszélték,
hogy a szülei a következő évben visszaviszik őt a Földre; élet-halál kérdés
volt ez számára, bár ezer meg ezer dollár veszteséget jelentett volna a családjának.
Így hát a gyerekek gyűlölték őt mindezért, gyűlölték komoly okokból és apró
semmiségekért. Gyűlölték a sápadt, hószínű arcát,
a várakozásteljes hallgatását, a vékonyságát és a lehetséges jövőjét.
- Menj innen! -
lökte meg még egyszer a fiú.
- Mire vársz? Margot ekkor először
megfordult, és a társára nézett. És a szemében látszott, mire vár.
- Ne várj itt!
- kiáltotta a fiú vadul.
- Nem fogsz látni semmit!
A kislány
ajká megmozdult.
- Semmit!- ismételte meg a másik.
- Az egész csak tréfa volt, tudod?
- A többiek felé fordult.
- Semmi sem fog történni ma.
Igaz?
Mindannyian értetlenül
pislogtak felé, aztán felfogták, nevetni kezdtek, és megrázták a fejecskéjüket.
- Semmi, semmi! - De hát - suttogta
Margot esdeklő szemekkel - mára jelezték a tudósok, azt mondják, és ők tudják,
hogy a Nap...
- Tréfa az egész
- mondta a fiú, és durván megragadta.
- Hé, srácok, zárjuk be a vécébe, mielőtt
visszajön a tanárnő!
- Nem - rebegte
Margot, és hátrahanyatlott.
Körülfogták, megragadták, szorosan lefogták, s miközben
ő tiltakozott, majd könyörgött, majd sírt, keresztülvitték egy alagúton, egy
termen, be a vécébe, ahol rácsapták, majd rázárták az ajtót. Ott álltak, figyelve
az ajtó rázkódását, ahogy a kis ökleivel veri,
a testével nekiveti magát. Hallották a fojtott zokogását. Aztán mosolyogva visszaindultak
az alagúton át, és épp akkor érkeztek vissza az osztályba, amikor a tanárnő
belépett.
- Készen vagytok,
gyerekek? - kérdezte, az órájára pillantva.
- Igen! - felelték.
- Mindenki itt van?
- Igen! Az eső tovább csitult.
Összezsúfolódtak a hatalmas ajtó előtt.
Az eső elállt. Mintha valami baj
történt volna a hanggal.egy film középén, amely lavinákról, tornádóról, hurrikánról,
vulkáni kitörésről szól - kezdett elhalkulni, míg végül a zaj elült, minden
robaj, minden rezgés és dörgés, és aztán mintha kihúzták volna a filmet a vetítőből,
és a helyébe egy békés, tropikus táj diaképét tették volna, amelyik nem mozgott,
nem remegett. A nyugvópontra jutótt világ. Oly átható és hihetetlen csend támadt,
hogy mindenki úgy érezte, betömték a fülét, vagy elvesztette a hallását.
A gyerekek
a fülükhöz emelték a kezüket. Félreálltak. Az ajtó kinyílt,
és beáramlott a csendes, várakozó világ illata.
Megjelent a Nap.
Bronzvörösen lángolt,
és hatalmas volt. És körülötte az ég kristálytiszta, kék cseréptető. És a dzsungelt
szinte meggyújtotta
a fény, ahogy a gyerekek, kiszabadulva a varázslat alól, kiáltozva rohantak
bele a nyárba.
- Ne menjetek túl
messzire! - figyelmeztette őket a tanárnő.
- Tudjátok, hogy
csak egy órátok van. Nem lenne jó, ha az eső rajtatok ütne. De ők csak futottak,
az arcukat az égre emelték, és a fűtőtestek melegségével érezték rajta szétfolyni
a napsugarakat; levetették a kabátkáikat, és hagyták a karjukat süttetni a fénytől.
- Ó, ez jobb, mint
a naplámpák, igaz?
- Sokkal, sokkal jobb. Abbahagyták a rohanást,
és megálltak a Venus dzsungeltakarójában, amely mindig nőtt, sosem szűnt meg
nőni, és ha figyelted, a szemed láttára burjánzott, gabalyodott össze egyre
jobban és jobban. Mint egy polipfészekből, óriási, hússzerű növénykarok nyúltak
ki remegve, virágot bontva ebben a rövid tavaszban. Gumiszínű és hamuszínű volt
ez a dzsungel
a sok nap nélküli évtől. Kőszínű, fehér sajtszínű és tintaszínű
volt: A gyerekek nevettek, és hanyatt feküdtek ezen a természetes matracon;
hallották sóhajtani és nyögni maguk alatt, ruganyosan és elevenen.
Befutottak
a fák közé, megcsúsztak, elestek, fellökték egymást, bújócskát és fogócskát
játszottak, de leginkább a Napba hunyorítottak, míg könnyek nem kezdtek el csurogni
az arcukon, felnyújtották a karjukat a lenyűgöző sárga és kék felé, és beszívták
a friss, friss levegőt, és hallgatták, hallgatták a csendet, mely a hangtalanság
és mozdulatlanság áldott tengereként lebegett körülöttük. Mindent megnéztek,
mindent megízleltek. Aztán vadul, mint odúikból kiszabadult állatok, csak üvöltöztek,
és rohantak körbe-körbe. Rohantak egy óra hosszat megállás nélkül.
És akkor . .
A kavargás
közepén egy lány feljajdult. Mindenki megállt.
A lány a szabadban állva kitárta a kezét.
- Ó, nézzétek, nézzétek! - mondta reszketve.
Lassan
odamentek hozzá, hogy belenézzenek a nyitott tenyerébe. A közepén egyetlen nagy
esőcsepp csillogott.
A lány csak bámulta, és sírni kezdett.
Gyorsan az égre pillantottak.
- Ó, ó...
Néhány hideg csepp
hullott az orrukra, az orcájukra és a szájukra. A Nap elhalványodott, homályba
borult. Hűvös szél kerítette be őket. Megfordultak, és elindultak vissza a föld
alatti házba, a mosolyuk eltűnt, a kezük erőtlenül lógott áz oldaluk mellett.
Mennydörgés robaja
ijesztette meg őket, és miként a levelek a hurrikán előtt, összekuszálódtak,
és futásnak eredtek.
Villámok cikáztak át az égen, tíz mérföldnyire, öt mérföldnyire,
egyre, félre.
Az égre egy szemhunyás alatt éjféli sötétség borult. Egy pillanatra
megálltak még a föld alatti ház bejáratánál, amíg zuhogni nem kezdett. Aztán
becsukták az ajtót, és hallották az eső dübörgését, amint tonnaszám, lavinaszerűen
zúdul alá mindenhol és mindörökre.
- Most újra hét
év? . . .
- Igen, hét. Egyikük felkiáltott.
- Margot!
- Még mindig a vécéban
van, ahová bezártuk! Mintha csak megbabonázták
volna őket, úgy dermedtek meg, földbe gyökerezett lábbal. Egymásra pillantottak,
majd elkapták a tekintetüket. Látták a kinti világot, ahol megint esett, esett
kitartóan.
Nem mertek egymás szemébe nézni. Az arcuk sápadt és ünnepélyes volt. A fejüket
lehajtották, a kezüket bámulták, a lábukat.
- Margot.
- Nos? - mondta az
egyik lány. Senki sem mozdult.
- Gyerünk!
- súgta a lány.
A hideg eső dobolása
közepette lassan keresztülmentek az előcsarnokon. A terembe vihar és mennydörgés
hangjai kísérték őket,
az arcukról villámfény tükröződött vissza kéken, borzalmasan.
A vécéajtóhoz már szinte úgy vonszolták magukat. Megálltak. Belülről nem hallatszott
semmi.
Egész lassan kinyitották az ajtót, és kiengedték Margotot.
M. Nagy Péter fordítása
Vass Mihály rajzai