RÓNAY GYÖRGY

TÉLTEMETŐ




MARTIRIUM

A lucfenyők már embernagyra nőttek.

Hátam mögött az erdőben madár sir,
nem tudom milyen madár,
nem tudom mit sirat.

Szemközt a hegy olajkék
tömbje fölött egy tűzgömb rózsaszin
visszfényében ragyog az égbolt.

A völgy mélyén rohamra készen
lappang már a sötét,
s bokortól bokorig kúsznak a köd
álarcos előörsei.

Varjak húznak a csöndben,
károgás nélkül, feketén.

Túl, a tetőn
hirtelen máglya gyullad.
A fák fekete csontvázai némán,
emelt karral égnek a tűzben.

Aztán a hidegkék homályban
ontani kezdik a fenyők
az engesztelés gyantaillatát.
 

NYÁR A HÚSVÉT-SZIGETEKEN

Ment a vonat a tengeren
(töltés se kellett)
csapkodott lent a viz.

Harmadnap reggel
megérkeztünk a Húsvét-szigetekre.

Tam-tam-szóval jöttek a bennszülöttek,
rézbőrük csillogott,
bekeritettek, karóhoz kötöztek,
bőrünket átluggatták a nyilak,
pirosra mázolt póznák tetején
három hétig száradt a skalpunk,
s koponyánkban fészket raktak a papagájok.

Mikor végre az óceán felől
megjöttek az esők,
már vége is volt a vakációnak.
 

KOPONYÁK

Észak felől befúj az éles szél a völgyön át.
Most vált az ég hideg kékből lilásra.
Sűrűsödik a fenyők éjszakája.
Fehéren vicsorognak a szétszórt sziklakoponyák.
 

A TÁJAK VÁLTOZÁSA

Tegnap ezer méter magasban
fütyült a hegyi szél,
csipte az arcot,
s estére leszállt a higany
fagypont alá.

Itt lent ma langyos ősz van,
a november utolsó melege,
csupa pára a domb,
felhők közül süt az alkonyati nap,
néha eső szitál,
s a kertekben fehéren
még virulnak az őszirózsák.

Ennyi a változás.

Egyébként minden ugyanaz maradt:
az élet higgadt szivverése,
a csontokban a készülő halál,
a közelitő tél, belül a csönd,
s a mindennél erősebb
béke és bizalom.
 

BUKÁS

Ezek a Nagy Tél fehér lángjai,
ezek a jégnél izzóbb látomások,
e rőt gályák közt görgő tűzgolyó,
s a szikrázó angyalok a hegyélen.

Egy madár hull az égből, valami
bukott szeráf, ájult kőzuhanással.
Pár pihe száll. S a kéklő kárhozatból
csak a fenyők zúgását hallani.
 

TÉL, ALKONYAT

Füstöl a téli táj. Az élet lángjai
fanyar kis rőzsefüsttel ellobognak.
Didergő könnyeket ejtenek a faágak
s fehér töviseket. A megfeszitett
mennybolt sebeiből még szivárog a vér.
Tócsába gyűlik és lassan megalvad.

Dermedt madár bukik a hóba.

Később fölkel a hold.
 

MŰTÉT

Nem félt. Azt mondta: - Kórházba megyek,
ágyban fekszem a szép új pizsamámban,
másnap már fagylaltot kapok,
és mind bejöttök látogatni.

Mégis sirvafakadt,
mikor a műtőbe bevitték.

Állt, nézte az üveglapok mögött
a fémek ellenséges csillogását,
a lámpa hideg holdját, és alatta
a fehér köpenyes hóhérokat,
kezükben a tűkkel és csipeszekkel.
Nézte őket, és sirt.

S a borzalom
nem az volt, hogy becsapták, nem is az,
hogy megragadják, a karjába döfnek
s a szörnyű székbe kötözik -
hanem hogy
hiába sir.
 

HEGYRE MENET

Aki meghalt, eltemetik.
Aki él, holtakat temet.
De én még itt vagyok neked,
hogy legyen miben megfogódznod.

Megyünk a hegyre fölfelé.
A nyires őszi fényben ázik.
De néha csipős szél fuvall.
Add ide a kezed, ha fázik.

Hogy messze van még a tető?
Könnyebben érjük el, ha ketten.
Lent fűrész sir. Nőnek a fák,
dőlnek a fák a rengetegben.
 

KÁIN ÉS ÁBEL

Mikor Káin megölte Ábelt,
már tudni lehetett,
hogy másodszor is ölni fog,
és harmadszor is ölni fog,
és eztán mindig ölni fog,
végig a Történelem folyamán.

Mégis, ha fázik,
Ábel sosem-hűlő testén melegszik.
Ráhajtja didergő fejét
testvére holt szivére,
álmában elfelejti bélyegét,
s azt álmodja, hogy Ábel.
 

METSZET

"Tetteiben nincs kivetni való,
de gondolataiban bizonyára vétett" -
szól a biró, megmossa kezét,
s a vádlottat elviszik a pribékek.

Deszkára kötve lóg a piacon.
Alatta vértől bűzlik a kanális.
Késeket fennek, csőcselék tolong,
s ott sürgölődnek némely szentatyák is.

"Légy alázatos!" - súgják a fülébe,
miközben nyúzzák, nyakazzák, herélik,
s mert kinjában (dühében?)visszarúg,
a kárhozatra méltónak itélik.
 

TÉLI TEMETŐ

Télen a holtakat
kevesen látogatják.

Fehér, hószagú csönd alatt
domborulnak a sirok.

Mécs nem lobog, virágok nincsenek,
s ha mégis, néha, itt-ott egy cserép
ciklámen, egy szegfűcsokor:
éjszaka lelegelik a nyulak.

Egy sarkon
elszáradt koszorúk:
halomba hajigálva
rozsdás abroncsok, foszló szalagok.
Köztük didergő, csapzott verebek
csipkedik a kóróvá aszalódott
virágokat.

Ilyenkor elmaradnak
a sirok közt kis kannákkal napestig
hajlongó öregasszonyok,
s a legmakacsabb özvegyek se jönnek
ki, legföljebb vasárnap.

De ez a vasutas
most is minden nap itt áll,
mint egy őrház előtt
EGYETLEN CSILLAGOM ÉLT 3 ÉVET
s egy reménytelen szarvasbőr-darabbal
kapuzárásig fényesitgeti
a márványt.
 

A CSÖND

Időnkint, néha, csönd van.
Aztán megint
előrohan egy jármű
és összezúzza.

De legbelül
megőrizheted mégis.

Egy szárnyverést.
Egy suttogást.
Egy ki nem mondott néma szót.

A semmit.

A mindent.
 

MEGINT

Megint csaholnak sorsom gaz kutyái.
Szemfogukról képletes vér csurog.
Szeretnék már a csontomat zabálni,
s lesik, mikor kap bokán a hurok.

Ájtatos báránybőr bundák alatt
botrányos éhük farkaskörme csisszen,
s ordas szivükben elvérzik az Isten,
akit fennszájjal szentnek vallanak.
 

MAGÁNY

Magam vagyok és nem vagyok magam.

Pusztaságom a pusztaságod.
Gondolataid gondolom magamban.
Véreddel vérzem.
Szomjaddal szomjazom.

Halálodban halálomat halod.

Ketten vagyunk.
 

MALMOK

Villámszaggatta éjszaka.

Koponyák törnek, gerincek ropognak.
Pereg a csontok lisztje.

Őrölnek Isten malmai.
 

PROMETHEUS

A nappal olyan mint az éj.
Beszélnél, és nincs mit beszélj.
Próbálgatnád a szavakat.
Minden szó torkodon akad.

Mint aki mély kútba zuhant,
tört tagokkal hever alant,
reménye vékony kis kötél,
de a káván túl alig ér.

Pereg a kő és eltemet.
Irgalmazzatok, emberek.
Emberek, irgalmazzatok.
Éjeim mint a nappalok.

Szólnék, de szavam visszahull,
kő kőre, irgamatlanul.
Heverek, nézem a napot,
amely az éj egén ragyog.

Egy végtelen kút fenekén
fekszem a világ tetején.
Májam kitépve, vak vagyok.
Már köröznek a karvalyok.
 

BITÓK

Nem gyújtottam magamra házakat.
Kigyulladt házat oltani siettem.
Gyáva! - rikoltják a gyújtogatók,
akik a sötétségben elszelelnek.

Árulóit melengeti a táj.
Álszentek szemét könnyek olajozzák,
s az éjszakában fölfehérlenek
az igazaknak állitott bitófák.
 

A SZELID HALÁL

Éjjel reccsent a padló, jött a szelid halál,
megérintette vállamat.
"Ne félj - suttogta - csak szárnyadat keresem,
emlékül viszek egy tollat belőle,
hogy zálogom legyen, ha osztozunk
nővéremmel, a szigorú halállal."
 

A HALOTTAK HÁZA

Ne kérdezd, hol lakom.

Házam már egyre inkább
a holtak hűs lakása.

Nézem a loncot a kapun.
Szalagtalan
koszorúra hasonlit.
 

INFERNO

A sötétség tárnáiból,
hol művi borzalmak tenyésznek,
kilép, ki cirkuszuk elunta,
szellős lugast épit az észnek -
napos kertjében föl-le jár,
ápolja sok termő virágát,
mig vadjai dühöngve tépik
árnyát a lenti éjszakán át.
 

A REMEKMŰVEK PUSZTULÁSA

Patkányok őrlik
a pergament.

Még két vagy három év,
és semmi nem marad
a halhatatlan kéziratból.

Csak néma csönd -

Rágcsáló-lábak éhes surranása
kihalt, fekete folyosókon.
 

A KIGYÓ

Az úton hevert kinjába csavarodva
a kigyó. Némi vér volt rajta. Roncs fejét
zöld légy szürcsölte. Már messze járt a kerék,
s a volánnál fütyült, aki tönkre taposta.
 

KÖD

Aztán lemegy a nap. A túlpart kékje csöndes
szürkébe olvad. A viz csupa köd lesz.
Valahol egy fuldokló gerle sir még.
Pedig tudja, hogy nincs többé segitség.