- Kész?
- Kész.
- Most?
- Hamarosan.

Hét éve esett egyfolytában; ezer meg ezer nap halmozódott fel, egyik végétől a másikig megtöltve esővel, az ömlő és doboló vízzel, záporok édes kristályával, viharok haragjával, melyek úgy felkorbácsolták a tengert, hogy a hullámok elöntötték a szigeteket a bolygón. Ezer meg ezer erdő porladt szét az eső alatt, és ezerszer kinőtt, hogy újra szétporladjon.
Az élet örökre ez volt a Venuson - ez pedig a gyerekek osztályterme volt, az űrhajós férfiak és nők gyerekeié, azoké, akik idejöttek ebbe az esős világba, hogy megteremtsék a civilizációt, és leéljék életüket.

- Csitul, csitul!
- Igen, igen.


Margot külön állt tőlük, a gyerekektől, akik nem emlékezhettek olyan időre, amikor nincs eső, eső és eső. Mindannyian kilencévesek voltak, és ha hét évvel ezelőtt előfordult is olyan nap, amikor felbukkant a sugárzó csillag, hogy egy órára megmutassa az arcát a kábult világnak - nem tudták felidézni.
Néha éjszaka hallotta őket forgolódni, és tudta, hogy aranyló vagy sárga töltőtollakról álmodnak, azokra emlékeznek, vagy egy hatalmas érméről, mellyel meg lehet vásárolni a világot. Tudta, azt hiszik, hogy valami melegségre emlékeznek, mint pír az arcon, melegre a testben, a karokban, a lábakban és a reszkető kezekben. De aztán mindig felébredtek a kitartó dobolásra, a végeérhetetlen rózsafüzérpergésre a tetőn, a sétányokon, a kertekben, az erdőkben; és az álmaik szertefoszlottak.

Tegnap, egész tanítási idő alatt a Napról olvastak az iskolában. Hogy mennyire hasonlít a citromra, és hogy milyen forró. És kis történetet, esszét vágy verset kellett írni róla.

Úgy érzem, a Nap egy virág,
Mely egy órát mosolyog miránk.

Ez volt Margot verse, amelyet halkan olvasott fel a csendes osztályteremben, míg odakint esett az eső.

- Á, ezt nem te írtad - tiltakozik az egyik fiú.
- De én írtam - mondta Margot. - Én írtam.
- William! - szólt rá á tanárnő a fiúra.

De ez tegnap történt. Most az eső csendesedett, és a tanulók a nagy, vastag ablakoknál tolongtak.

- Hol a tanárnő?
- Visszajön.
- Igazán siethetne, még elszalasztjuk.

Megvadult kerekekként forogtak erre-arra, a mondataik összegabalyodtak.

Margot egyedül állt. Nagyon törékeny kislány volt, és úgy nézett ki, mint aki évekre elveszett az esőben, és az kimosta volna a kéket a szeméből, lemosta volna a pirosat az ajkáról, a sárgát a hajáról. Mint egy régi, megfakult fénykép egy poros albumból. Hangja akár egy szellemé - ha egyáltalán szólt valamit.
Most ott állt elkülönülve, az esőt bámulvá; a hangos, vizes világot a hatalmas üvegtáblák mögött.

- Te mit nézel? - kérdezte William. Margot nem válaszolt.

- Válaszolj, ha beszélnek hozzád! - taszította oldalba a fiú.

De a lány meg sem mozdult; csak hagyta, hogy arrébb tolják; semmi más nem történt.

A többiek elhúzódtak tőle, nem néztek rá. És ez azért volt, mert nem játszott velük a föld alatti város visszhangzó alagútjaiban. Ha fogócskázás közben elkapták, csak pislogott, és nem futott utánuk.
Mikor az osztály dalokat énekelt a boldogságról, az életről és a játékról, az ő ajka alig mozgott. Csak ha a Napról és a nyárról szólt ének, akkor nyitotta ki a száját, az ázott ablakokat figyelve.

A legnagyobb bűne persze az volt, hogy csak öt éwel ezelőtt jött ide a Földről, és emlékezett, milyen volt a Nap, és milyen volt az ég Ohio fölött négyéves korában. A többiek a Venuson születtek, és csak kétévesek voltak, mikor legutoljára előbújt a fénylő égitest, és már régóta elfelejtették a színét és a melegét - a valóságát.

De Margot emlékezett.

- Olyan, mint egy ragyogó pénzdarab - mondta egyszer csukott szemmel.

- Nem, nem olyan! - kiáltották a gyerekek. - Olyan, mint a tűz a kandallóban.

- Hazudsz, nem emlékszel!- kiáltották a gyerekek.

De emlékezett, és most tőlük külön állva figyelte az ablakok négyszögeit. Nemrég, egy hónappal ezelőtt nem akart lezuhanyozni az iskolai mosdóban, a kezét a füléhez szorította, beletemetkezett, és azt sikoltozta, hogy nem érheti víz a fejét. Ezután halványan, halványan kezdte érezni, hogy különbözik a többiektől, akik szintén felismerték ezt, és távol tartották magukat tőle.

Azt beszélték, hogy a szülei a következő évben visszaviszik őt a Földre; élet-halál kérdés volt ez számára, bár ezer meg ezer dollár veszteséget jelentett volna a családjának. Így hát a gyerekek gyűlölték őt mindezért, gyűlölték komoly okokból és apró semmiségekért. Gyűlölték a sápadt, hószínű arcát,
a várakozásteljes hallgatását, a vékonyságát és a lehetséges jövőjét.

- Menj innen! - lökte meg még egyszer a fiú. - Mire vársz?

Margot ekkor először megfordult, és a társára nézett. És a szemében látszott, mire vár.

- Ne várj itt! - kiáltotta a fiú vadul. - Nem fogsz látni semmit!

A kislány ajká megmozdult.
- Semmit!- ismételte meg a másik. - Az egész csak tréfa volt, tudod?
- A többiek felé fordult. - Semmi sem fog történni ma. Igaz?

Mindannyian értetlenül pislogtak felé, aztán felfogták, nevetni kezdtek, és megrázták a fejecskéjüket. - Semmi, semmi!

- De hát - suttogta Margot esdeklő szemekkel - mára jelezték a tudósok, azt mondják, és ők tudják, hogy a Nap...

- Tréfa az egész - mondta a fiú, és durván megragadta. - Hé, srácok, zárjuk be a vécébe, mielőtt visszajön a tanárnő!

- Nem - rebegte Margot, és hátrahanyatlott. Körülfogták, megragadták, szorosan lefogták, s miközben ő tiltakozott, majd könyörgött, majd sírt, keresztülvitték egy alagúton, egy termen, be a vécébe, ahol rácsapták, majd rázárták az ajtót. Ott álltak, figyelve az ajtó rázkódását, ahogy a kis ökleivel veri,
a testével nekiveti magát. Hallották a fojtott zokogását. Aztán mosolyogva visszaindultak az alagúton át, és épp akkor érkeztek vissza az osztályba, amikor a tanárnő belépett.

- Készen vagytok, gyerekek? - kérdezte, az órájára pillantva.

- Igen! - felelték.
- Mindenki itt van?
- Igen!

Az eső tovább csitult.
Összezsúfolódtak a hatalmas ajtó előtt.

Az eső elállt.

Mintha valami baj történt volna a hanggal.egy film középén, amely lavinákról, tornádóról, hurrikánról, vulkáni kitörésről szól - kezdett elhalkulni, míg végül a zaj elült, minden robaj, minden rezgés és dörgés, és aztán mintha kihúzták volna a filmet a vetítőből, és a helyébe egy békés, tropikus táj diaképét tették volna, amelyik nem mozgott, nem remegett. A nyugvópontra jutótt világ. Oly átható és hihetetlen csend támadt, hogy mindenki úgy érezte, betömték a fülét, vagy elvesztette a hallását. A gyerekek a fülükhöz emelték a kezüket. Félreálltak.

Az ajtó kinyílt, és beáramlott a csendes, várakozó világ illata.

Megjelent a Nap.

Bronzvörösen lángolt, és hatalmas volt. És körülötte az ég kristálytiszta, kék cseréptető. És a dzsungelt szinte meggyújtotta a fény, ahogy a gyerekek, kiszabadulva a varázslat alól, kiáltozva rohantak bele a nyárba.

- Ne menjetek túl messzire! - figyelmeztette őket a tanárnő.

- Tudjátok, hogy csak egy órátok van. Nem lenne jó, ha az eső rajtatok ütne.

De ők csak futottak, az arcukat az égre emelték, és a fűtőtestek melegségével érezték rajta szétfolyni a napsugarakat; levetették a kabátkáikat, és hagyták a karjukat süttetni a fénytől.

- Ó, ez jobb, mint a naplámpák, igaz?
- Sokkal, sokkal jobb.

Abbahagyták a rohanást, és megálltak a Venus dzsungeltakarójában, amely mindig nőtt, sosem szűnt meg nőni, és ha figyelted, a szemed láttára burjánzott, gabalyodott össze egyre jobban és jobban. Mint egy polipfészekből, óriási, hússzerű növénykarok nyúltak ki remegve, virágot bontva ebben a rövid tavaszban. Gumiszínű és hamuszínű volt ez a dzsungel a sok nap nélküli évtől. Kőszínű, fehér sajtszínű és tintaszínű volt: A gyerekek nevettek, és hanyatt feküdtek ezen a természetes matracon; hallották sóhajtani és nyögni maguk alatt, ruganyosan és elevenen. Befutottak a fák közé, megcsúsztak, elestek, fellökték egymást, bújócskát és fogócskát játszottak, de leginkább a Napba hunyorítottak, míg könnyek nem kezdtek el csurogni az arcukon, felnyújtották a karjukat a lenyűgöző sárga és kék felé, és beszívták a friss, friss levegőt, és hallgatták, hallgatták a csendet, mely a hangtalanság és mozdulatlanság áldott tengereként lebegett körülöttük. Mindent megnéztek, mindent megízleltek. Aztán vadul, mint odúikból kiszabadult állatok, csak üvöltöztek, és rohantak körbe-körbe. Rohantak egy óra hosszat megállás nélkül.

És akkor . .

A kavargás közepén egy lány feljajdult.

Mindenki megállt. A lány a szabadban állva kitárta a kezét.

- Ó, nézzétek, nézzétek! - mondta reszketve.

Néhány hideg csepp hullott az orrukra, az orcájukra és a szájukra. A Nap elhalványodott, homályba borult. Hűvös szél kerítette be őket. Megfordultak, és elindultak vissza a föld alatti házba, a mosolyuk eltűnt, a kezük erőtlenül lógott áz oldaluk mellett.

Mennydörgés robaja ijesztette meg őket, és miként a levelek a hurrikán előtt, összekuszálódtak,
és futásnak eredtek. Villámok cikáztak át az égen, tíz mérföldnyire, öt mérföldnyire, egyre, félre.
Az égre egy szemhunyás alatt éjféli sötétség borult.

Egy pillanatra megálltak még a föld alatti ház bejáratánál, amíg zuhogni nem kezdett. Aztán becsukták az ajtót, és hallották az eső dübörgését, amint tonnaszám, lavinaszerűen zúdul alá mindenhol és mindörökre.

- Most újra hét év? . . .
- Igen, hét.

Egyikük felkiáltott.
- Margot!
- Még mindig a vécéban van, ahová bezártuk!

Mintha csak megbabonázták volna őket, úgy dermedtek meg, földbe gyökerezett lábbal. Egymásra pillantottak, majd elkapták a tekintetüket. Látták a kinti világot, ahol megint esett, esett kitartóan.
Nem mertek egymás szemébe nézni. Az arcuk sápadt és ünnepélyes volt. A fejüket lehajtották, a kezüket bámulták, a lábukat.

- Margot.
- Nos? - mondta az egyik lány. Senki sem mozdult.
- Gyerünk! - súgta a lány.

A hideg eső dobolása közepette lassan keresztülmentek az előcsarnokon. A terembe vihar és mennydörgés hangjai kísérték őket, az arcukról villámfény tükröződött vissza kéken, borzalmasan.
A vécéajtóhoz már szinte úgy vonszolták magukat. Megálltak.

Belülről nem hallatszott semmi.

Egész lassan kinyitották az ajtót, és kiengedték Margotot.