X orvos, egyike fővárosunk leghíresebb műtőinek, egy reggel korán, még fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni; az előszobájában várakozó férfi azt üzente be az inastól, hogy rá nézve veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.

Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára s bebocsátá a sietőt.

Elötte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról ítélve a legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arcán testi-lelki senvedés látszott, jobb keze selyem kendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hógy néha egy-egy fájdalmas szisszenés ne hagyja el ajkait.

- Kegyed X orvos úr? - kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa hangon.

- Igen uram.

- Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról jövök, csak híréből tisztelem.
Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes nincs benne.

Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán s leültette pamlagára.

- Fáradt vagyok; egy hete már nem aludtam. A jobb kezemen támadt valami, nem tudom mi? tán pokolvar, vagy rákseb; eleinte csak sajgott, később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden házinzert, kuruzslást megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilallni, lüktetni kezdett kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell viselnem, elkárhozom vele.

Az orvos vigasztalná, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni, lehet, hogy oszlató, vagy gyűjtőszerek is is megorvosolják a bajt.

- Nem, nem, uram semmi tapasz, semmi enyhítőszer nekem kés kell; egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból.

Az orvos kérte; hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató kínnal nyújtó óda bepólyált kezét az orvosnák, ki nagy ávetósan kezdé lebontogatni a pólyákat arról.

- Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, amit látni fog, meg ne ütközzék. Bajom oly csodásan rendkfvüli, hogy az önt megfogja lepni, de kérem, hogy ne ütközzék meg rajta.

X orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van mindenhez szokva s nem szokott semmin megütkózni.,

Azonban mégis megdöbbent s ijedtem ejté el a kezet, midőn lebontó róla a takarót -, mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz.

A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartó fel, tanúsítja azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban szenved.

- Hol fáj önnek?

- Itt, itt, uram, - szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol két főér elválik egymástól s szinte végigborzongott egész teste, midőn az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét:

- Itt fáj önnek ?
- Irtózatosan.

- Érzi a nyomást, ha ujjamat ráteszem?

A férfi nem tudott felelni, de a könny kicsordult szeméből, úgy fájt neki.

- Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit.

- Magam sem: És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék fejemmel a falnak rohanni.
Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált. - Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyulladás vagy rákdaganat alatta, egészen olyan, mint másutt.

- Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott.
– Hol?
Az idegen irónt vett elő tárcájából s körülkerftett egy félkrajcár nagyságú helyet kezén vele: ;,itt”.

Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben szenved.

- Maradjon ön itt, néhány nap alatt segíteni fogok rajta.

-Nem várhatok. Ne higgye, uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok.
Ebből engemet ki nem gyógyít.
Nekem ez az irónnal körülkerített hely pokolbeli fájdalmat okoz s én.azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki innen.

- De én azt nem fogom, tenni, - szólt az orvos.

- Miért nem?

- Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját kezemen:

- Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyódott vagyok, vagy tréfálok, - szólt a beteg; azzal elővett tárcájából

egy ezer pengő forintos bankjegyet s letette az orvos asztalára. - Im lássa, uram, hogy én nem akarok gyermekeskedni s a szolgálat, amit öntől kívánok, rám nézve elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a kezemből.
- Én pedig azt mondom önnek, uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem adná; sem bírna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem s kést vágjak bele.
- Miért nem?

- Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, én felőlem pedig azt, hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan voltam észre nem venni.

-Jó; akkor hát legalább egy szívességet tegyen ön meg velem. Én magam is képes vagyok ezt a műtételt éghezvinni magamon. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a műtételt vébevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik.

Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget s tollkését bal kezébe fogja: Egy pillanat s a tollkés mély vágást csinált a bőrben.

-Megálljon, - kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni, - ha csakugyan múlhatatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.

Azzal elővette műtőkését s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve; kérte őt, hogy forduljon félre: Némely emberre nagyon szokott hatni, ha saját vérét látja.

- Szükségtelen. Majd inkább... mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a késsel.

És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés, kinyitott keze meg sem mozdult az orvos kezében s midőn a kerek folt ki lett vágva nagyot fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint akinek ez igen jelesett.

- Nem égeti önt semmi itt többé? - kérdé az orvos.
- Minden megszűnt, - szólt az idegen és még mosolygott is.
- Tökéletesen vége a fájdalomnak.Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom mit a vérzés okoz olyan elébbire., mint a hűsítő sze1lő a pokolbeli hőség után. Valóban jólesik, hogy így látom folyni a véremet. Csak engedje ön folyni Nekem igen-igen jólesik.

Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebből elfolyó vééít; az orvosnak komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje; azt végre elállítani és a sebet bekötni.

Azalatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arca egérszen átváltozott. Az elébbeni kínlódó arckifejezés helyett nyugodt, kedélyes tekintet mosolygott le azorvosra; megtért életkedv látszott az elébb elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arc színe visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül.

Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt ballal forróan megszorítá az orvos jobbját s meleg, szíves hangon mondá neki:

- Fogadja ön legőszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A csekély viszonzás részemről éppen nem áll arányban a nagy szolgálattal, amiben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot kötelezettségemre leróhatni ön iránt.

Az orvos azonban éppen ellenkező véleményben volt s nem akarta elfogadni az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s végre, látva, hogyan orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy adja tehát valami kórházra, azzal szépen eltávozott.

X még azután nehány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, ami legkisebb akadály nélkül megtörtént s azalatt alkalma volt felőle meggyőződhetni, hogy egy igen művolt, okos emberrel van dolga, aki sokoldalú rnűveltséggel és helyes világnézettel bír, amellett, hogy vagyonilag előkelőnek mondható, egyszersmind kitűnő hivatalos állást foglalt el, s legkisebb nyorna sincs rajta többé ama láthatat.lan seb eltávolítása után sernmí lelki, vagy testi kórnak.

A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét haza ment békével a maga falusi lakhelyére.

Mintegy három hét múlt el azután, midőn egy reggel, ismét oly szokatlan korai órában, jelente az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a minap még az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor.

Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jött be a szobába s arcvonásai a kíntól az ismerhetetlenségig voltak torzulva.

Midőn kínálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem bírt magának parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyújtá kezét az orvos felé.

- Mi történt? - kérdé ez megdöbbenve.

- Nem vágtuk ki elég mélyen a minap; -lihegé érctelen hangon a beteg.
– A fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egész odavagyok vele. Karom meg van rnerevedve a kín miatt. Nem akartam önt fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassanként majd a szívig, vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomoralt életemnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín! Tekintsen ön az arcomra és látni fogja rajta.

A férfi arca olyan volt, mint a viasz, a hideg veríték izzadó homlokán.

Az orvos kibontá a bepólált kezet. A műtét helye szépen be volt. hegedve, ép, új bőr képződött fölötte, az egész kezben egy ér sem látszott nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak minden tagja reszketett.

- Ez a csodákkal határos! – szólt elbámulva az orvos.
- Ez az eset túlmegy minden eddigi tapasztalásomon.

- Csoda, rémséges csoda ez orvos úr. Ne kutassa, ne fürkéssze az okát, hanem szabadítson meg a kíntól; vegye műszerét és vágja mélyebbre a sebet, szélesebb körben: ez egyedüli menekülésem.

Az orvos kényszerülve érzi magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor is véghez vitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve a kést, látta másodszor is azt a csodálatos megkönnyebbülést betege arcán, azt a gyönyörködő kíváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani s midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmúlt a beteg arcáról ama halotti viaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, anélkül azonban, hogy az életvidám mosolygás helyre állna azon. Ezúttal szomorúan köszöné meg a jó szolgálatot.

- Köszönöm orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg., ha egy hónap múlva ismét itt fog látni.

- Ah, uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot.

- Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az égető seb, - szólt az idegen levert kedéllyel.

- No de. . . amint végezve van felőlem. A viszontlátásig.

Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböző véleményt mondtak felőle, anélkül, hogy valaki teljes magyarázatát bírná adni.

A hónap vége felé aggodalmasan leste, hogy nem jelentkezik-e nála újra a különös beteg; azonban a hónap szerenesésen elmúlt a a rejtélyes beteg nem tért viasza.

Azután még egypár hét folyt le; akkor egy levelest kapott az orvos betege lakhelyéről.

Felbontá - látta az aláírásról, mely a sűrűn tele írt lap végén állt, hogy azt betege saját kezévál írta, amiből azt az örvendetes dolgot kezdé gyanítani, hogy az előbbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan gátolta volna az írásban.

Ez volt a levélben:

“Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos bírárlatot kétségben hagyni azon különös baj titka felől, melyet nemsokára magammal viszek a sírba, vagy talán még máshová is.

Leírom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hónap óta immár harmadszor tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy vagyok képes e sorok írására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok a fájó részre, s azalatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint amit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még fél év előtt. Jövedelmemből gondtalanul éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, a tudtam mindennek örülni, amiben az ember harmincöt évvel örömet talál. Egy évvel ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt és jószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd grófnőnél.

A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám.

Fél év telt el tőlem, hogy egyik napot boldogabbnak találtam, mint a másikat. Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek azalatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérf’öldig elém gyalogolt az úton, melyen várt, s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva, ha pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is nagyon szerette, onnan rendesen még aznap visszasietett, semmi hatalom nem volt képes őt fél napnál tovább ott tartani e utánam való búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. lrántami gyöngédsége annyira ment, hogy lemondott a táncról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen megfogni az enyim helyett, e sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket mondott neki. Egy szóval én egy ártatlan gyermeket bírtam, nőül, akinek nem volt más gondolatja, mint én, aki még azt is meggyónta nekem, mint nehéz vétket, ha álmában nem énrólam álmodott.

Én nem tudom, micsoda daemon volt az, ami egyszer azt súgdosta fülembe, hogy - hátha ez mind csak tettetés? Az emberr olyan bolond, hogy szereti a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.

Volt nőmnek egy kis varróasztala, melynek fiókját rendesen be szokta zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne. nem felejtette a kulcsot és soha nyitva nem hagyta a fiókot.

Ez a gondolat engem gyötörni kezdett. Mi lehet ott, amit előlem rejt? Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arcának, tiszta szemeinek, ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás?

Egy napon ismét eljött érte a grófnő s nagy kéréssel, könyörgéssel rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink néhány órányira voltak egymástól s én megígértem nőmnek, hogy magam is utána megyek.

Alig robogott ki a hintó az udvaromból, én előszedtem minden kulcsot, ami a házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre felnyitotta.

Meg voltam döbbenve, midőn a fiókot kihúztam, mint aki először lop életében: én tolvaj voltam, zárt feltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony titkait jön megrabolni.

Kezeim reszkettek, midőn óvatosan, egyenként szedtem fel a tárgyakat, nehogy a rendetlen dúlásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele... Egyszer egy csomó csipke alatt egy köteg levél akadt kezembe. Mint a villám, úgy lövellt bennem valami végig fejemtől szívemig; ó, ezek olyan levelek, minőket első tekintetre meg lehet ismerni!
Szerelmes levelek…

A levélcsomag ezüstszegélyű rózsaszín szalaggal volt átkötve.

Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez? becsületes emberhez illd munka ez? felesége titkait elorozni; titkokat, mik leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik akkor támadtak, midőn még nem volt az enyim? Lehetek-e én féltékeny azon időkért, midőn még engem nem ismert ? Hihetőleg neki is voltak előttem ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla feltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyém volt ? Felbontottam a szalagot. Nem látott senki ; még tükör sem volt felém fordulva, hogy magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és olvastam végig...

Ó, az irtózatos óra volt nekem.

Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, amit valaha férfi ellen elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom írta azokat, és milyen hangon? minő feljogosított szenvedéllyel, szerelemmel; hogy beszélt benne titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, rnit tegyen a nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind, mind azon idő óta keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, amit én éreztem. Az olyan valami volt, mint aki halálos méregtől részegült meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket egyenként mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot.

Tudtam, hogy ha én délig nem megyek nőm után, estére fog hazajönni a grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém, ki a tornácon vártam, úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét mellettem lehet. én semmit sem engedtem észrevenni magamon. Együtt beszélgettünk, vacsoráztunk, s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én nem hunytam la a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az első negyedet ütötte éjfél után, felkeltem és átmentem az ő hálószobájába. Úgy feküdt szép szőke feje a fehér vánkosok között, mint ahogy a kis angyalokat festik a fehér felhők közé. Milyen rút hazugság a természettől ilyen ártatlan vonásokat adni a bűnnek! El voltam határozva, makacsul, -mint egy őrült a maga rögeszméjében. A méreg keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen oda tettem jobb kezemet fehér nyakára s azzal hirtelen összeszorítottam azt. Ő egy percre felnyitotta nagy sötétkék szemeit s bámulva tekints rám, azután lassan lecsukta azokat ismét és meghalt. Meghalt, anélkül, hogy védte volna magát ellenem: oly csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott iám, midőn megöltem. Egyetlen vércsöpp jött ki szájából, mely kezem fejére esett -ön jól tudja, hogy hová -, azt is csak reggel lettem észre, midőn megszáradt rajta. Minden felötlés nélkül eltemettük, pusztán laktam, ki ellenőrködött volna felettem? nem voltak sem rokonai, sem pártfogói, akik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerőseim ne jöhessenek el idejére.

Midőn visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen. Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam: el tudtam felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással nem követett el ember, mint én.

Midőn kastélyomba értem, éppen akkor hajtatott oda a grófnő is, kit többször emliték. Intézkedéseim szerint ő is elkésett a temetésről s látható felindulásban volt, midőn meglátott. A rémület, a részvét, a fájdalom vagy nem tudom én mi? összezavarták szavait, úgy hogy azt sem értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra! Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban bizalmasan megfogó kezemet s félig sígva mondó, hogy egy titkot kénytelen diszkretiomra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember nem fogok azzal visszaélni. Ő egy csomag levelet adott át nőmnek megőrzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza; azokat adjam vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami hideg borzongás futott át testemen, tetőtől talpig e szavakra. Látszólagos hidegséggel azt kérdém tőle, hogy mi volt azon levelekben? a nő megrezzent e kérdésemre s azt feleié hevesen: “uram, az ön neje nagylelkűbb volt, mint ön; mert midőn elválalá irataim megőrzését, nem kérdezte, mi van bennük, sőt szavát adta, hogy beléjük nern fog pillantani s én bizonyos vagyok felőle, hogy nem is nézett beléjük soha, mert ő nemes lélek volt, aki önmaga előtt szégyenlette volna adott szavát titokban megszegni.”

- “Jól van, mondám; miről ismerek azon csomagokra?” “Ezüst szegélyű rózsaszín szalaggal vannak átkötve.” “Fel fogom keresni.” Azzal fogtam nőm kulcsait s elkezdtem keresni a csomagot, amiről jól tudtam, hogy hol van. Nagy nehezen kellett ráakadnom.

“Ez-e az?” szóltam odanyújtva azt a grófnőnek. “Igen, igen! Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, ahogy én csináltam a szalagon a csokrot: derék neje sohasem bontotta azt fel.” Nem mertem szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belőlük, hogy de igen, én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tőle és kimentettem magamat, hogy félre vonulhassak. A grófnő újra hintajába ült és hazament. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan nőm legyen. Ó, de az én nőm ártatlan angyali lélek volt, aki férjét még akkor is szerette, midőn az őt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá., hogy mit cselekedtem az első órákban, csak annyit tudok, hogy mikor iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nőm koporsója előtt. Annyira még nem voltam őrült, hogy felakarjam őt ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azt hittem, hogy ő: ezt hallani fogja. Amilyen igazán szerettól engem valaha, amilyen igazán szorotsz még halálod után is, tedd velem azt az irgalmat, hogy állj rajtam bosszút ebben az életben. Ne halaszd bűnhődősemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. No várj reám a halál után a boszszúállással! Ilyen őrjöngéssel beszéltemn néma hamvakhoz, s ott egyszerre az álom, vagy talán az ájulás elnyomott. Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen az előttem levő koporsó teteje, s a benne fekvő halott halkan felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal előtt, kezemet a koporsó szélére téve s arra nyugtatva fejemet.

A halott ajka halovány volt, de egy piros vércsöpp függött rajta. Lassan odahajolt hozzám, felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsöpp ismét ott maradt ajkáról; azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nemsokára éles fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsípés; sietve mentem fel a szabadba, korán reggel volt, senki sem vett észre. A vércsepp nem volt kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak: és mégis úgy égett ott, mintha edző méreg marná bele magát.

Ez a fájdalom óráról órára nőtt és soha szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes öntudatával. Senkinek sem panaszkodhattam: úgysem hitte volna senki, amit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kellet szenvednem s menynyire megenyhült égető kínom mindkét műtét után, mely a csepp helyét eltávolítá kezemből. Azonban amint behegedt a hely, a kín is kiújult: most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erőm tovább küzdeni ellene. Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ő bosszút állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.”

Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy X, egyike leggazdagabb urainknak, agyonlőtte magát. Némelyek azt mondták: felesége utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatatlan sebet adtak okul, a. legokosabbak azt mondták: monomániában szenvedett, s csak képzelte a kínzó sebét, melyet nem tudtak kigyógyítani.