I.

A sugarak ugató kacagással vetették rá magukat izmos karjaira és beleharaptak éles fogaikkal. Valdemár, aki az élettelen tárgyak sajátosmozdulatlanságával hevert a ravatalon, mit tehetett mást, törte. De egy élesebb harapásra nagyot sziszszenve felébredt.

II.

S egyedül volt és a nyitott ablakon keresztül kajánul vigyorgó pofával bámult reá a Hajnal. Ez a vörhenyes arcú, pohos legény tele volt duzzadó életerővel és lenézte Valdemárt, a halottat. Valdemár tudta, hogy ő meghalt, ennélfogva nem csodálkozott azon, hogy felébredt. Mohón habzsolta föl az impreszsziókat és elsőnek értette meg a Hajnal tekintetét. “Beszédes ez a tekintet és ékesen szóló !” - mondotta volna Valdemár, ha egyáltalán szólt volna valamit. De nyelve nehéz volt, mint az ólom és Valdemár halott nem tudta megbillenteni. Úgy érezte a szájában, mint valami fölösleges, idegen dolgot, amit legjobban szeretne kiköpni.

III.

A szobát nehéz hullaszag töltötte be és gomolyogva hömpölygő ködök öblös lilasága. Az ég peremén a felhők is lila sávokban rendezkedtek el és Valdemár, aki világéletében bolondja volt a lilaszínnek, gyányörködött. Eszébe jutottak a lila nyakkendők szeszélyes árnyalatai és elvonúltak előtte katonás tisztelettel. Mert halott Valdemár úgy nézett rájuk, mint katonáira, kiket harcba küld, a búcsúzó király.

IV.

Valdemár, amint emutettem, tudta, hogy halott és ezzel megtette az elsö lépést a Lényeg felé. A második lépést akkor követte el, mikor kilépett önmagából. Ez nagy lépés volt és ezzel halott Valdemár behatolt a Lényegbe. Nem ismerte ugyan még a Lényeg miszteríumait, de érezte őket, mert így szólt:

“Valdemár, nagy sejtések rombolják a te földi palotádat! Megjelent nekem a Lényeg és kívánatosabb volt, mint férfikoromban a legszebb asszony. Valdemár, ne haragudj rám, de én érzem, hogy ebből baj lesz! Valdemár én megjósolom neked, hogy te . . . . bele fogsz olvadni a Lényegbe!”

Szólt pedig az ő hangtalan hangján.

Valdemár tehát megtette a második lépést is és kilépett önmagából.

V.

Történt ugyanis, hogy amíg Valdemár a lila katonák lépéseiben gyönyörködött, megérezte az ő testének szagát, amely hasonlatos volt az emberi hulla szagához; és föleszmélt.

“Meg kell tagadnom minden közösséget a hullával !” Ekkor nagy változások mentek végbe Valdemáron.

Arcára komolyságot erőltetett és életet csiholt a lottyadt szemekbe. Az életnek eme két vitorlája kiduzzadt, Valdemár pedig összegyűlt a két golyóban és nézett! És belenézett a Hajnalba babonás, tudatos vágyakozással az Élet után. A hulla meg, ez a kifosztott ereklyetartó, beleakaszkodott, mert meg akarta tartani magának. De a Hajnal erös volt, a hulla gyönge: Valdemár a nyitott ablakon keresztül kiröppent a szabadba. Az anyagtalanság őrült sebességével törtetett föl, föl, föl -ismeretlen magasságok felé. Fürdött a fényben, a ragyogásban, a tisztaságban, a levegőben, önmagában, mindenben. Boldog volt, mert megszabadult a földtől.

VI.

Valdemár dalolt. Aranyszegélyű felleghajóban ült és énekelt a szárnyas evezők ritmusára. Énekelt valami sohasem hallott, illatterhes, színfoltos zenét és szobrokot gyúrt, palotákat emelt magának harmóniából. Valdemár nevetett az embereken, akik verejtékeznek az anyagon és abból akarják kiformálni a Szépet. Nevetett az embereken, mert úgy érezte, hogy ő lényeg. Tudta ugyan, hogy nem részese még a chaotikus Egynek, de egy beolvadni kész Lényegparány volt : a Valdemár lényege. Valdemáré, aki meghalt.

VII.

S a hajó oldalába vert apró jégszögecskék megcsillantak a fényben, mert Valdemár, a lényeg, búsult és siratta Valdemárt a halottat. Bús tekintetétől romba dőltek a fantasztikus zene-paloták és a szeszélyes hajladozású hangulat-arabeszkek. A levegőben egy egyszerű kis szoba bukdácsolt lila ködökkel, ravatallal. Valdemár pedig nagy szeretettel apró, szomorú szobrokat csinált. Viaszsárga, beesett arcú, hanyattfekvő, kicsike - valdemárokat. Egyet, kéttőt, hármat, tizet, százat.

És sírt és sírt és sírt egyre.