Ő (hirtelen leszáll, a tizenkét ragyogó oszlop vele ereszkedik): Ezt a beteg leányt keresem. Meg fogom gyógyítani.

TIZENKÉT OSZLOP: Meg fogod gyógyítani.

A LEÁNY (átszellemült arccal sétál és semmit sem lát).

Ő (a leányhoz) : Mire gondolsz gyermekem?

A LEÁNY: Holnap az Ő menyasszonya leszek.

Ő: Az én menyasszonyom ?

A LEÁNY (csak ismétli, suttogja boldogan): Az Ő menyasszonya leszek.

Ő: Én vagyok Ő.

TIZENKÉT OSZLOP: Halleluja!

A LEÁNY: Halleluja ! Az én lelkemben hárfák szólnak, csengetyük csengenek, holnap az Ő menyaszszonya leszek.

Ő (szomorúan) : Valaki beszél belőled, aki nem te vagy.

A LEÁNY: Igen, én nem vagyok én. Oh mennyi fekete gondolat kígyóját kergették ki lelkemből az én jó anyám, az én drága mestereim 1 Ha meggondolom, hogy voltak perceim, mikor földi szemek szinte felgyujtottak és lábaim akaratlanul elindultak valaki nyomában, aki jobban ápolta szakállát, mint az én lelkemet. Nem, nem akarok reá gondolni ! Más lélek költözött belém s immár Hozzád tapadok szívemmel, lelkemmel, befelé néző szemeimmel: Hozzád aki bennem vagy, én drága vőlegényem.

TIZENKÉT OSZLOP (kigyúl, lángol, mintha tűzzel öntötték volna tele).

Ő: A te jó anyád olyanra tanított téged, amit ő maga sohasem tudott megtanulni.

A LEÁNY: Ki suttog itt?

TIZENKÉT OSZLOP : Halleluja!

Ő: A te drága mestereid nem ismernek téged és nem ismernek engem. Tanításuk hideg, mint a kősír, melyből megint kiemelt az én Atyám. Ők eltávoztak az embertől és nem közeledtek az Istenhez. A szívük hiányzik s azt akarják, hogy neked se legyen szíved. Ne hallgass rájuk. Sohasem tanítottam én azt, hogy mindenről mondjon le, aki engem akar bírni. Nekem az a legkedvesebb, aki semmiről sem mondott le s mégis kíván engem. Akinek semmije sincsen s engem kíván : alamizsna vagyok én annak. Akinek mindene van s mégsem mond le rólam : kincs vagyok én annak. S gyalázza az én keresztülszúrt szívemet, aki azt hirdeti, hogy csak a keveseket szereti, akik mindent odadobnak érte. A sokakat szereti az én szívem és a keveseket is szereti. És csak szeretetet kíván, nem áldozatot. Ha áldozat, már nem is esik jól a szívemnek. Lám, gyermekem, tavasz árad el a világon : és lemondanak a fák, hogy gyümölcsöt, a bokrok, hogy virágot hajtsanak? S amit nem kívánok fától, bokortól, csak tbled kívánnám, aki szebb gyümölcsöket és szebb virágokat rejtesz magadban ?

A LEÁNY (nyugtalanul néz körül a kertben).

Ő: Halleluja - én irtottam gyomot kemény földekből és kemény szívekből, de sohasem irtottam fiatal virágokat és fiatal örömöket. Ők az én gyönyörűségeim, az én kedves szolgáim. Ha tudnád időtlenidők óta legfájdalmasabb titkomat. Ime megmondom neked. Én magam is fiatal öröm akarok lenni: Hogy ne az öregek, a szegények, az üldözöttek, a kifosztottak, a magukkal tehetetlenek jőjjenek hozzám és mindig lihegve, mindig sírva. Hogy a fiatalok, az örvendezők, a böségben élök, az erősek keressenek, nem lemondással, de vágyakozással, nem áldozattal, hanem boldogsággal. Fiatal öröm akarok lenni, a fiatalok öröme. De aki csak egy kis vágyat is áldózott miattam, annak én kevesebb leszek idővel, mint a vágy, melyet miattam megölt. S nem is tanítottam soha áldozatot. (Ők tanították csak, akik emberek, gyarlandók, meg is értettek engem, nem is, és tanítanak, holott tanulnia illik az embernek. Ne nézz rám olyan idegenül. Nem tanítalak egyébre, csak hogy arra a mesterre is halgass, aki a stívedben lakik. Higyjél az én szolgáimnak, higyjél nekem, de ne fojtsd el szived szavát sem. Mert nem taníthat rosszat egy romlatlan leányszív. Szeress, örülj – szeretet és öröm közelebb hoz az éghez, ugy vagy az én menyasszonyom.

TIZENKÉT OSZLOP: Halleluja.

A LEÁNY (kínosan vergődik, halovány, mint a hajnali köd, reszket): Jaj, jaj!

TIZENKÉT OSZLOP: Halleluja!

A LEÁNY: (megrázza magát, merev szemmel bámul a levegőbe, valami imát mormol, amit emberektől tanult, keresztet vet, ahogy emberektől tanulta s aztán hevesen utasítja el Őt): Távozz tőlem, kísértő.