Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt. A nyár végét járta akkor; minden forróság és fény, ami hónapok óta összegyűlt, izzó pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a föld lihegi tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok héjfa kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a vízen; a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy húsz évig. Az arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők táncoltak a végén, - mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító borokkal öblögettük le, éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csípőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal mámorossá tett és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím; a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor, - néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, anükben sötét szenvedélyek törtek ki szabadon és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus irt közzenét, - határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy; a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk síremlékeket.
A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőzöl, aki hallatlan s szívdermesztő módon elégitefte ki szerelmi vágyait; áldozatai között gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augustus császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk. Később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak lettek és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, Quarnero szikrázott és égett mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig forró lett a föld s a dán vizekbe láttuk lebukni; tovább nem igen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.

II.

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam; a haldokló nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék színek vegyültek a fák zöldjébe, s érn szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és színekből és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból és ujjait: hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor valami kényelmetlen buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazitottam és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor mer mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetlibb lett megint a beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett reám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam hogy egészen halkan, mintegy magának dúdol, vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben, - belülről jött ez a vontatott kísérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett; valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kísérteties fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami zöldes fénynyel meg volt világítva; egy pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kíváncsian kérdeztem, mit szól Lollához; illik-e rá az a forró ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én untatom ót. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek; - megfordultam és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magara. Most megint csönd lett, de ezt nem tudtam elviselni; nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem szavakat: megkérdeztem; hogy kit szeret és tud-e énekelni ? Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi sarkon várja tít, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével, mint az iránytű, s ha egyszer piciny vasszilánk elszabadul testéből, a ködön és vízen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is szokott; - és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő; - de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég árült. Már ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem; emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, - hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az árnyékát, - ha nem itt, talán a halottak között, halihó, halihó! - mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap,
- majd a temető fütyülő sötétjében - halihó! . . . sírkeresztek között tapogatva keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, - nem bírom már, fütyülte, nem bírom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.