CSÁTH GÉZA:
MESÉK, AMELYEK ROSSZUL VÉGZŐDNEK

ELSŐ MESE

A kisdiák buzgón tanult. Sorra vette a rendhagyó igéket, átismételte a ragozást, a hajtogatást. Majd a mondattant lapozta föl. Különös figyelmet fordított a mondathangsúly című fejezetre, amelyet eddig nem tudott kitűnőre, csak jóra. Azután becsukta a könyvet, és másikat vett elő.

Megint neki akart fogni a szorgos munkának, amikor halk lépteket hallott a háta mögött. Hátranézett. Egy szép szőke leány ment arra, a diák - aki mégse volt annyira kicsiny, hogy egy leány szépségét meg ne tudta volna becsülni - megnézve a leányt, így szólt magában:

- Szép egy leány!

De tanulni kellett, mert másnapra a tanár nagy felelést helyezett kilátásba, és ő nem törődött többé a szőke leánnyal.

Egy másik könyvet is áttanult, és éppen a harmadikba akart belekezdeni, mikor megint meglátta a szőke leányt. A szobából kifelé osont az ismeretlen leány, és a keze tele volt rablott holmival. A kezében volt a fiú kis puskája, órája - a legdrágább kincse -, ólomkatonái és más ilyen értékes dolgok. A fiú sokkal jobban szerette a puskáját, az óráját és ólomkatonáit, mintsem azokat csak úgy odaadta volna. Utánairamodott a leánynak, ki a lépcsőkön lefelé iparkodott. Megfogta és rákiáltott:

- Tolvaj, tolvaj!

A leány ránézett gyönyörű kék szemeivel, de erre a fiú ereiben megdermedt a vér.

A leány mosolygott:

- Én a halál vagyok - mondta -, mennünk kell.

És kézenfogta a fiút.

MÁSODIK MESE

Józsefnek hítták. Felnőtt, és nem akadt Putifárnéja. Mit tehetett? Nőgyűlölő lett.

Megjegyzem, hogy József nem Budapesten élt. Komoly meggyőződésem, hogy Budapest megmentette volna Józsefet a nőgyűlölettől. Königsberg azonban nem tudta megmenteni. Mert ő Königsbergben élt.

A Józsefek - íme az emberi tökéletlenség! - nem bírják el, hogy egy Putifárnál házibarátként szerepeljenek, de belebetegszenek, ha e lehetőség nem áll elő. József tehát nőgyűlölő lett. Hirdette az asszonyok megvetését, és vaskos kéziratcsomókban szürke elméleteket dolgozott ki az ő kicsinységük mivoltáról. Emellett majd elolvadt, ha látott egy szép leányt. A leányok azonban nem siettek felé, mert József a saját hibáján kívül kopaszodni kezdett, és semmiképpen se lehetett mondani jó partinak. Egy József!!

És mégis, egy napon tűzbe dobta a kéziratait, kivasaltatta a cilinderét, a szalonkabátját, megfésülködött... és leánynézőbe ment.

Ekkor ötvenkét éves volt. Más világ járt. Már senki se hordta a kleodemeródot, még öreg asszonyok sem, sőt, a franciás fűző is végképpen kiment a divatból. (Ezt csak azért mondom, hogy jellemezzem a kort.) Egy dolog azonban a régi maradt, mert a leány anyja így szólt:

- Ön igen idős, uram, a leányom nem lehet a felesége!

József hazament, levetette a szalonkabátját, kiszedte a kályhából a kéziratok fekete, hamuvá lett roncsait, és tollat vett elő. Beleütötte a hegyét a tintásüvegbe, s nagy betűkkel felírta egy papírosra:

“A női nem bűnei.” Írta és kiadja: József.

Azután késő éjszakáig írt.

HARMADIK MESE

A kis doktor, miután kitüntetéssel letette a harmadik orvosi szigorlatot, komolyan kezdett gondolkodni, hogy megházasodik. Miért kezdett gondolkodni erről? - kérdezheti minden józan ember. Nos igen, mert szeretett egy leányt, igen, egy leányt, akinek szabályos és kerek volt a válla, izmos a háta (csak kevés, de anatómiailag igen jól elrendezett hájjal), fekete a haja és fekete a szeme. Satöbbi.

Egy napon végre jegyet váltottak.

Ekkor történt, hogy a leány megszúrta a kezét. A kis doktor zsebkendőjével szárította fel a vércseppet, mely a rózsás, szép ujjacska hegyén szivárgott ki, s azután lecsókolta még, ami maradt.

De ez mellékes.

A fontos az, hogy másnap észrevette a vért a kis doktor a kendőjén. Egyet gondolt. Előszedte a mikroszkópját. Letörölgette a nagyítólencséket, belefújt a fényes, sárga csőbe, megigazította a csavarokat. Azután kivágta a vérfoltot, és egy apró üvegedénybe tette. Majd titokzatos kis üvegekből öntözgetett hozzá, amelyeken ilyen furcsa - szeretném mondani, hátborzongató - fölírások voltak láthatók: C H O - NaOH - C H N S -. Így dolgozott a kis doktor. Pepecselt, áztatott, szárított fáradhatatlanul, és kukucskált a mikroszkóp csövébe. Azután újra kezdte. Hümmögött, izzadt. Végre kidülledt szemekkel bámult maga elé. A reggel is ott érte, amint a titokzatos nagyítógép mellett gondolkozott. De utoljára is határozott, mert másképp semmi értelme se lett volna a sok fáradságnak.

Lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, borítékba tette, hordárt hívatott és - visszaküldte.

NEGYEDIK MESE

Ott, ahol a tenger partjain kék köd ül - azért kék, mert a szárazföldi por ezt a ködöt soha be nem piszkítja: lévén a part csupa éles szikla -, állt egy szép, szőke fiú. Hatalmas vállú, szelíd tejarcú és aranysárga hajú. Csak a szemei voltak tüzes feketék. És ez ott, a kék köd vidékén igen különös. De egyébként is, mindenesetre különös.

Ez a szép fiú, amint ott állt a parton, és nézte a végtelen tengert meg a lenyugvó napot - melynek vörös sugarai a kék ködöt ibolyaszínűvé változtatták -, egyszerre csak valami érdekeset látott. Egy leányfejet, messze, benn a tengerben. Csábító, gyönyörű fej volt. Ragyogva, himbálva úszott ide-oda az opálszínű hullámokon. Mosolygott, és a szeme villáma beleütött a fiú szívébe. A szőke fiú összerázkódott, azután gondolkodás nélkül vetkőzni kezdett. Ledobta ruháit. Egy párat nyújtózkodott, végigtapogatta a vállán és a lábszárain izmainak ruganyos, bátran feszülő kötegeit, és egy gyönyörű fejessel a vízbe ugrott.

- Be fogom érni a leányt öt perc alatt - mondta magában, amikor a hideg vízből kibukkant, és szívdobogva, acélos inakkal úszni kezdett. Óriási csapásokkal hasította a bíborfényben ragyogó hullámokat. Eközben folyton nézte a fejet.

Nemsokára váltania kellett az úszást a bal karra. Ezért kissé bosszankodni kezdett.

- Mi az - szólott magához -, hiszen én egy óráig is kibírom egyik oldalamon.

Tényleg, már egy órája úszott. Azonban a leányfej éppen olyan messze volt, mint az előbb. Csalogatva, mosolyogva, himbálva úszott tova, befelé. A fiú pedig nézte, és megfeszített inakkal folytatta az úszást.

Már leszállt az est, és vak sötétség volt a tengeren, amikor még mindig látni vélte a leányfejet, és erejét kétségbeesetten összeszedve, úszott előre.

Az egész éjjel irtózatos fáradt úszásban múlt el.

- Utól kell érnem, ha az életem bánja is - mondta a fiú többször, magát bíztatva.

Csak a hajnalt várta, a biztos irány miatt. Már halálosan ellankadva hasította a hullámokat, amikor a hajnal megérkezett. Amint az első sugár végigsiklott a tenger tükrén, mohón kereste szemeivel a leányfejet.

És a leányfej nem volt sehol.

Kereste, hol a part, azt se lehetett látni: köröskörül csak víz volt. Haragoszöld víz.

A fiú cinikusan így szólt:

- Ezt elhibáztam. Nem értem utól, és az életem is bánja!

És a hátára feküdt.

ÖTÖDIK MESE

A nagyapó már igen-igen öreg volt, de azért mégis nagyon tudott örülni, amikor tavasz lett. És naponként többször is gyerekes vidámsággal sétált végig a kerten, bicegve, görcsös botjára támaszkodva. Megsimogatta a bokrokat, amelyeken pattogzottak a rügyek, és merengve nézte a vén fákat, amelyeknek ragyás törzsében az élet erői űzték-hajtották tova, föl az ágak felé a föld kövér, friss nedvességeit. Nagyszélű szürke kalapja alól mosolygott ilyenkor, mintha csak ezt mondta volna:

- Igen, élet, élet, nagyon szép mindez, ha az ember jól alszik, és sok kedves unokája van.

Nem gondolt a halálra, hiszen olyan jól érezte magát. Annyira benn élt az újraéledő természetben, hogy a halálról nem is gondolkozhatott. Mikor reggel megitta a kávéját, és elolvasta a vidéki újságot, nyugodtan, lassan előkereste a kerti kalapját, s ment gyönyörködni.

Május elseje volt; a nagyapó legkedvesebb virága, a vérvörös pünkösdi rózsa meghozta az első kinyílt virágot. Ugyanezen a napon dédunokája született a nagyapónak. Hosszan, szeretettel gyönyörködött a virágban.

- Leszakítom - mormolta -, és elviszem Margitkának; megnézem a kismamát, és megnézem a dédunokámat.

Elővette a bicskáját, és óvatosan le akarta vágni a rózsaszálat. Félig elvágta már a szárát, amikor úgy érezte, hogy nagyon gonosz dolgot cselekszik. Megcsókolta a virágot, s megviaszolta a szárat, bekötözte tiszta vászonrongyocskával. Egész nap furdalta a lelkiismeret a tette miatt. Hiszen máskor is leszakított már virágot, de ez most lehetetlen és gonosz dolognak tetszett előtte. Reggelenként aggodalmas szívvel sietett megnézni a szegény virágocskát. Néha majdnem hangosan kérlelte:

- Ne haragudjon reá; csupa véletlen volt az egész: hogyan is gondolhatna egy reszkető öreg ember arra, hogy valakit megöljön.

A rózsa azonban nem gyógyult meg. Hiába volt minden ápolás, fáradtság.

Egy reggelen széthullottak a szirmok sárga, beteg száráról. S a levelek is.

Ebben nincs is semmi csodálatos. És abban sincs, hogy a nagyapó a következő tavaszon már a föld alatt pihent.

CSÁTH GÉZA: ÓPIUM

(Egy idegorvos levelesládájából)

Sassy Attilának

A fölébredés - igaz - elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés.

Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak, és dícsérik a hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek fáradsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése. Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég, és sok is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájuk. Jóllehet miattuk van úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt táján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú, unalmas, parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.

Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgyhogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formájában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba.

Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek múlva végképp visszaessünk oda, ahonnan elindultunk - valóban nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az örökkévalóságba lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal, a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és az éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét, és világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek. A hangok mint finom és üde leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új, ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy `nem hasonlítanak többé` azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk, s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott - nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az Isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak -, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az ópium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés - ezekről is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.

Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj, és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak azért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életet, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak - egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával - mint méltóságához illik -, az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húszmillió évet - az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az ő utódaiban.

CSÁTH GÉZA: A SEBÉSZ

A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy időben jártam - kezdettől fogva feltűnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, őszbe vegyülő gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésű, fekete szemei. Ezekben a szemekben - mintha mindig könnyesek lettek volna - valami éjszakás, bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon. A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felől folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna őt az illető. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon főnemesi kastélyokban láttam.

Megkérdeztem a pincért:

- Ki az az úr?

- Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.

Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dícsérte az orvosi foglalkozást, kérdezősködött az egyetemről. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltűnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjű és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklődéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel, menyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)

Egyszer késő éjjel vetődtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült, és ivott. Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos élvezéssel - szemeit lehunyva - itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett előttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedő éleselméjűsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen.
Az alkohol változtatta meg. Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy előttem - a kolléga előtt - szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában.

... Mert mi a fő, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik?

Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi.

Végtelen egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? - ez az első kérdés.

Hallgasson ide. Hát először is, nem az idő múlik, hanem - mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. Idő nincsen.
De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelőnk sorvad, hogy a betegség megöl... hogy idő van. Pedig mondom, idő nincsen.

Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? - ez a második kérdés.

Nos ez az agyvelő fejlődésének egy ideiglenes maradványa. Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal.
Az ember, ugyebár, amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erős fejlődésnek indult. Ismeretlen módon, olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelőtt. Talán ez az új nézőpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idő képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes-szemléleti pont az, amelyből mi azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idő múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlődési maradványok `lassankint` tűnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idő ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom. Súlyos dolog ez. Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a művészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinőtt a gyermekkorból, társává válik az idő gondolata, s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az időnek köszönhetjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját - amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: “bizony, öregszünk!”

S itt érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az időképzet csak gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idő múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erős, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsősorban azért, mert a szellemi fejlődésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendő embernek az embrionális életben egyszerű a vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlődésének megelőző stádiumain átmegy. De amikor a világra születik, már eltűnt nála mindez a kezdetlegesség - mondjuk, az emberi faj szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlődés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlődés. Lesz idő, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyekben a mai kisgyerek, sőt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idővel nem számoló gyerek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlődik: már az idő behálózza agyvelejét. S többé nem tud tőle szabadulni. Ez a szellemi fejlődési stádium, európai embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdődik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idő is, amikor ezen az időszakon még gyermekkorában, sőt az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig!... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemről elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erővel; amikor az embereket az idő gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyékereset lázas lótásfutása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba.

Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idő-őrület valamikor nem volt, és most van - akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlődési substratumnak - a substratum voltát. Bizonyítom.

Megkeresem a helyét a velőben, az agyvelőben. Hangoztatom a sebészi eljárás lehetőségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a műtevést elvégzem, és véle a tudomány ítélőszéke elé állok.

Én megtaláltam az agyban az időt. Külsőleg nem különbözik a többi agysejttől, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegű, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velőbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.

Persze, a műtevő előtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerű. Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az időtől, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta. Kibérelek egy óriási termet műtőteremnek. Tömve közönséggel.
A közepén állítjuk fel a műtőasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az előkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz előkelőségei szoronganak vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyűket.
- Alszik? - Jó! - Az érverés rendben van?

Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a fültőig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bőrt és izmokat egy fél tenyérnyire.
A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok.

Kérem a vésőt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom - és kiszedem az időt. Egyszerűen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van.
Az idősejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bőrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most fölkelt a székről, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövő embere, az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának a titkait, a holnap igazságait. - Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erők sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben. A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerű pedig ez is. Hiszen nincs többé idő! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes őrülete elrabol tőlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában.

S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a műtevést. - Sajnálom, uraim, szegény emberek előbb jelentkeztek, s azokkal különben is előbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze várni fognak. Egyszerű a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta gondolkodni.

De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy múló értékű belgyógyászati szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitűnő. Isten éltesse, kedves kolléga úr!

CSÁTH GÉZA: SZOMBAT ESTE

Szombat este, ó, az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora - hús, főzelék vagy tészta, amit sorban meg kell enni - hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk. Akár teát, amelyet nagymama főz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnőnek, hogy mennyi kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és túró, a harmadikban főtt burgonya.

Ilyenkor apa és anya is, mintha jobban örülnének. És ők is, legalább azt hiszem, szeretnék, hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint a többi napi rendes vacsorák.

Nagymama ilyenkor csak teát iszik. Bordó színűre főzi, és mialatt fő, a csészéjében cukrot éget hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínű lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi; közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik először, de azután behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a petrezselymet. Mindenikből szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá, azután

pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez kenyérre kenve. Én és Dezső mindenből eszünk sorba. Anyikától kérünk, ő mindent ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek - akkor ő megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.

Vacsora után apa rágyújt. Én elhozom a sarokból a pipát, Dezső a gyufát a fiókos szekrényről és Eti a dohányos szitát. Apa lassan megtömi a nagy, faragott tajtékpipát, és azután rágyújt. Gyönyörű, kék füstkarikákat bocsát; mindenkinek hármat; nekem is, Etinek is, Dezsőnek is, és ha kérjük, nagymamának és anyának is. Azután újságot olvas. Anya előveszi a szekrényből az “Olajág”-at, és olvassa. Nagymama a konyhába siet, magával viszi a kamrakulcsot.

Nemsokára jő be Julis. Hozza a mosdótálat; forró benne a víz. Lábat kell mosni. Rendesen Eti kezdi. (Ráfogtuk Dezsővel, hogy lánynak legelőször kell a lábat mosni.) Julcsa pedig összeszappanozza a lábunkat. Csiklandja, mossa, öblíti, míg csak egészen nem tiszta. És három mesét mond el ezalatt. A vasfejűről, A hét hollóról és a Boszorkányokról. Legszebb az utolsó, a boszorkányokról szóló.

Ekkor már apa és anya bemennek a tisztaszobába. Két lámpást visznek be, és felnyitják a zongorát. Apa zongorázik, anya mellette ül. Közben beszélgetnek, és apa olykor megcsókolja anyát.

Míg Julcsa a mesét mondja, hallgatom a muzsikát is; mert mindkettőt jól ismerem. Nagyon szomorú zene, csak apa és anya szeretik. Mi nem. Ha valami vígat kezd apa, bezzeg fölugrunk, és táncolunk az ágyban. (Egyszer leszakítottuk így a ruganyt, de ez nem szombat este történt, mert ha akkor történik, akkor nem lett volna verés.)

Julcsa azután kiviszi a tálat, feltörüli a padlóról a tócsát, és mi már szundikálni kezdünk. De nem jó elaludni mindjárt. Többször felnyitjuk a szemünket, mert a Homokember még nem jött, és addig úgyse lehet jól aludni. Meg kár is, amikor olyan szép minden. Az ebédlői lámpa csak kicsit világít be a szobába, mert behajtjuk az ajtót, és jól halljuk a zongorát. De nemsokára bejő a nagymama. A pohárszékre leteszi a kulcsokat, és vizet önt a nagy pohárba. Cukros vizet csinál. Hallani, amint kiveszi a cukortartóból a cukrokat. Megolvashatjuk, amint beledobálja a pohárba. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. (Ennyit szokott mindig.) Vizet önt rá, és elkeveri egy kanállal. Amíg hozza, mindig keveri. És odaviszi mindenikünk ágyához, jól vigyáz, nehogy egyikünk is többet igyék, mint a másik.

Most már lehet aludni. Nagymama bemegy a szobájába, és ő is vetkőzni kezd. Künn nyílik a konyhaajtó. Bejő Juliska. Egy tálcán hozza a kancsót és poharakat. Átmegy a szobákon - csilingelnek a poharak, amint egymáshoz ütődnek - és leteszi a tálcát az asztalra. Azután újra kimegy. Néhány perc múlva pedig a mécsest is hozza. Ezt is apáék szobájába viszi az asztalra.

És e pillanatban már itt a Homokember.

Apa azt mondta, amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltűnt a Homokember is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya ő. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert ő akarja.

Ha gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És senki se tudja azt. Azt az egyet azonban bizton lehet mondani, hogy szombat este a Homokember is jókedvűbb, mint máskor. Elvégre másnap vasárnap lesz, s ilyenkor rendesen tovább alszunk, s ennek ő örül. Szereti, ha sokat alusznak az emberek. Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza. Valószínűleg az ásításhoz is van valami köze.

... Apáék a tisztaszobában lassanként készülni kezdenek. Lecsukják a zongorát, elfújják a lámpákat, és lassan, egymást átölelve átjönnek a szobáinkba. Jól hallom, amikor apa később vizet önt magának,

visszateszi a kancsót és iszik.

Utána a Homokember a falon megnyúlik, megnő: most már mindenkinek aludni kell.

Apa azt mondja:

- Holnap reggel magam veszek a piacon kelvirágot.

Anya mond rá valamit, de azt már nem lehet hallani. Azután apa végigmegy gyertyával az összes szobákon. Megpróbálja, be van-e zárva az ajtó, és visszajön. Elfújja a gyertyát aztán, és ő is ágyba fekszik. Most már mindenki lefeküdt. A Homokember, az óriás Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan figyelve gubbaszt.