Szórakozni akart, színházba ment. Nagyon ideges volt már hónapok óta. Maga se tudta, hogy mi leli. Olykor egy-egy pillanatra szinte elsötétültelőtte a világ. Máskor meg mintha nagyon is élesen látott volna; úgy tűnt föl neki, mintha belátna a dolgok belsejébe és a veséket vizsgálná. Nagy fénynyel és nagy elkáprázódásokkal akart erőt venni a szemeinek ezen a különös meglepetésein. Az operába ment. A nagy nézőtér pompás fényben úszott. Egy híres külföldi balletkar vendégfellépte volt. A közönség gálában: a hölgyek fehér meztelen vállai vakítottak a frakkok fekete hátai közt.

Leült helyén, látcsövét igazgatta és szórakozottan nézte őket. Néhány sorral előtte, nagy kápráztató selyemkehelyből buja, telt vállak széles virága duzzadt ki. Egy pompás, gazdag, epikus nő ült ott, a fölösleges selymek és dúsan alápárnázott fürtök keleti grandezzájával. Lovagh szeme megakadt ezeken a vállakon. Egy darabig elfeledkezve nézte őket. Akkor egyszerre mintha szédülés fogta volna el: Elsötétült előtte a világ. A fényes nézőtér egy nagy zsongó, kavargó félhomályos mély űrré lett szemeiben. Fent, az ür felett mintha sötét, parazsas, szétlapult csillagok és üstökösök pörzsögtek és hunyorogtak volna. Ebben a sötétségben csak a nagy, idegen asszony válla világolt fehéren, mint óriás holdvilág. Egyszerre ez a holdvilág is homályosodott. Sötét, különös foltok jelentek meg rajta, kemény és szögletes foltok, sötétebbek és kellemetlenebbek, mint a hold foltjai. Olyanok voltak, mint a Röntgen-fotografiákon a csontok képe. Lovagh különös ijedelemmel érezte óket, bár hasonló dolgok mostanában többször estek vele.

Azonban csak egy pillanatig tartott az egész. Futó szédülés volt. Egy pillanat - és megint fényárban úszott az óriás terem, a zenészek lenn hangszerüket próbálgatták, a publikum gyűlt, újonjöttek pózolva lépkedtek le a széksorok közti futószőnyegeken, a páholyok szögletes ajtai nyilongtak, aztán megint sötét lett, most a lámpák is kihunytak, a zaj is eltompult.

- Ez már becsületes, objektív sötét - mondta magában Lovagh.

Halk, de sötét és buja zene rítt föl a függöny előtt. Az emberek ezrei ott ültek a sötétben és elcsöndesedve nézték a sötétkék bársonyt. Igen, egész sötét volt, csak itt-ott, fenn a karzaton, erkélyek alatt látszottak a külső folyosók sivárabb falai szegényes lámpafénynyel besárgítva. A páholyokban női fejek gazdag silhouettejei árnyképekké váltak. A mély orkesztrából a nagyhasú cellók vékony, ideges nyakai erdősödtek fel a színpad elé, mint állatkerti vermekből furcsa, idegen struccnyakak. S a verem mélyéből a fojtott, vastag erotikus zene, mint exotikus párzó állatok fájdalmas, kéjes rívása sikongott.

Lassan szétvált a függöny s kiömlött a fény a színpadról s kilebbentek a táncosok. Férfiak voltak, hajlékony macskaemberek, kéjes, lomha vágygyal nyújtogatták ütemreszokott kezeiket és lábaikat. Olyanok voltak e kezek és lábak, mint egy afrikai növény hosszú, kúszás indái, melyek végük felé vékonyodtak s melegedő viasztagok gyanánt beleolvadtak a levegő

forró fényébe. A színpad különben is egy őserdő tisztását ábrázolta nagy, egyenes, világosbarna, vastag, festett fatörzsök ritkás rácsozatával a mélyén. A fák koronájának tetejét már nem is lehetett látni; az alján csak gyéren volt zöld szín, hanem nagy, hosszúkás sötétbarna gyümölcsök csoportban csüggtek alá, olyanok, mint a szentjánoskenyér, csakhogy sokkal szélesebbek és hosszabbak. Minden különösen széles és lapos volt ezeken a fákon, a törzs, a halványzöld levelek, a gyümölcsök.

A fák előtt tág, sírna padló volt, azon suhantak a könnyű férfiak. Karjaik mint vékony ángolnák, úszkáltak a légben, nagy vágyakozással lengett és nyúlon ki az egész testük. És egyszerre csak bereppentek a nők, vékonyak, üdék és rózsaszínűek. Hajlott a testük, mint szélben a vékonyszárú és dúskelyhű virágok. A férfiak néma megadással lenyűgözve nyújtóztak feléjük a zene csöndjében. S kis harangok kezdtek csilingelni a zene csöndjében és a táncosnők pici pörgő lábai játszani kezdtek a habos, harangos fodrokkal. A fodrok tapadtak és hullámoztak selyemvíz gyanánt; e fodrok tengere öntötte el a színpadot, fürgén villogtak közte a fehér lábacskák.

Egyszerre szétvált a tenger és áz őserdő közepéből elősurrant valaki, aki mindeneknek királynője lett. A zene is vörösebb lett, amint ő besurrant, vörös zenében úszni jöttek az ő mozdulatai. Kéjes leséssel és csalással nyúlkáltak elő és bontakoztak ki e mozdulatok, mert csodálatosan be voltak bonyolódva láthatatlan és látható fátylakba. A zene egyre sötétebb, hangosabb lett, a táncosnő mozdulatai merészebbek, szabadabbak. Mint aki kínnal, hősiesen győzné le szemérmét, mindig új fátylat vetve le testéről; - de a fátylakat nem vetette el, csak mozdulatai lettek egyre meztelenebbek. A ruhák és fátylak buja, bő áradással, zsarnokian ömölve, hullámozva, úsztatva, fojtva ölelték a testet, de a test ereje kiáradt ez eleven habokból és minden kis mozdulat új üzenet volt valami belső, meztelen szépségről.

Keleti köntös volt, bő piros és zöld ruha, de ezek az erős színek csak rejtve és tompán izzottak az ezerféleképpen összebonyolódott halvány fátylak alatt. Ez volt mégis a legerősebb színfolt az előtérnek rózsaszín fátyoltengerében, a világosbarna fatörzsek előtt. S amint a táncosnő mozdulatai egészen lázadók lettek és türelmetlenek, kezei táncoltak a mellén (a zene is mindig idegesebbé vált), végre hosszú várás és akarás után hirtelen szétnyitó a legfelső fátylat (amely emlőin keresztbe vala) és két kimeztelenedő karjával vállai felett magasan széttárta. Ekkor köntösének élénkülő színfoltja oly égetővé vált, hogy az egész színpad megzavarodott, a rózsaszín tenger felkavarodott és elöntötte az egész előteret. Egy darabig semmi sem látszott ki közülők csak két felnyújtott női kar és a magasra tartott hosszú fátyol, melyért kis kezek dobálva kapkodnak fel, és úgy tartják fenn a magasban a le-lehullót, hirtelen, ideges, nyúlkáló villanásokkal. Úgy villognak fel ezek a kis kezek, mint a fényes halak, ha cicázva ki-kiugrálnak a tenger vizéből; mint a zenének egy-egy váratlan felsikkanó, éles üteme.

Kétoldalt - a színpad két felén - kiszüremlett az eltakart mélyből a férfitáncosok szürke selyemruhás tömege, mint homok a parton.

Egyszerre a két felnyújtott kar eleresztette a fátylat, középen szétvált a rózsaszín tenger, s gyorsan, mint forró sugár előnydalt az égető színfolt. Megint egy fátyolt vetett és tépett le és hátradobta (a zene bugyborgott); és megint, a harmadikat (a zene bugyborgott). És megint, és megint (és a zene megint és megint bugyborgott). Ez a kezek tánca volt, a tépő kezeké, és a kebleké, melyek dagadtak és szabadultak, és duzzasztották a fátyolok alól vörös takarójukat és a fátylaké, a fejlő, röpülő, halvány fátylaké. És végre csupaszon maradt az utolsó fátyol, a vörös fátyol, színének egész keleti bujaságával, tüzes szemérmetlenségében. S ekkor a derék tánca hirtelen megszűnt, a karok lankadva szétestek, mozdulatlan maradt csípőn felül a nő, mint egy vörös fátyollal becsavart szobor. És a rejtett lábszárak hullámzása kezdődött el újra, először halkan, majd egyre izgatóbban és szabadabban; forogtak és kavarogtak a titkos fehérségű combok és bokák a finom szoknyák levelei közt, mint egy kettősnyelvű harang nyelvei, mint a két sápadt boszorkány, akikről a francia költő beszél, akik bűvös italt kevernek egy mély homályos üstben.

És most megint megrándultak a kezek: letépték az utolsó fátylat, a vörös fátylat is. Ekkor meztelen állott a kebel, csak keleties ékszerarmatura hálózta be, bronzfényben csillogó.
A szép, erős vállak inasan feszültek a felnyúló karok felé. Az emlők szelíd lankával születtek és kedves szemtelenséggel meredtek bele a világba, kemény, csillogó és hideg drágaköves födelük alatt. Az ágyékok enyhén ereszkedtek lefelé, ahol az első pehelyárny sejtelme veszett el a szoknyák tengerében. S hirtelen a szoknyák tengere meghullámzott, habozva kavargott a boszorkányüst s váratlan kivillant’ a selyemszirmok leveleiből egy egész szép lábszár, meztelen végig a pompás, fehér gömbölyű húsoszlop, melyet maga az Úristen esztergályozott.

És ebben a pillanatban borzasztó dolog történt. A színpad szélső részei elsötétültek, az a szép és mármár szinte meztelen test átvilágodott, keresztül sütött rajta a fény, húsa áttetszővé vált és különös kemény, szögletes, sötétszürke vonalak kezdtek átütni rajta. A hús egyre finomodott, olvadt, mint a viasz a gyertya előtt. Végre már csak úgy terjengett a váz körül, mint árnyék a magva körül: s a váz vékony és visszataszító vonalai mind élesebben piszkoesodtak ki a közepéből.

Lovagh azonnal megismerte a Röntgen-ábra vonalait. Még homályos volt a rajz, de már láthatta a szép vállakon és mellen keresztül a háromszögű lapockákat és a bordák abroncsos skatulyáját. A kerek has mintha egészen kiolvadt volna és csak a bütykös, hajló gerincoszlop tartotta tüskés csigolyáival a mellkas szellős emeletét. Ez volt a darázsderék: a szép asszony teste ízekké törött, mint egy csúf rovaré. S a meleg, puha bársonyölből, a kéjes csípők közt durván kiütköztek a medence szakadozott kapcsos falai. A karok és lábszárak közepébe vékony bunkós csontok és sípcsontok rajzolódtak bele. A lábak és a kezek öt-öt hosszú, ízelt csonttá csillagoztak szét, mint a tyúkláb. S amint felnézett Lovagh, im a szép fejen keresztül megjelent a vigyorgó koponya csúf állkapcáival, mintha bizonyos pornograph képeket a fény felé tartasz, a legszebb toaletteken át meglátod a legpörébb csupaszságot.

Ah, igazán ez a legpőrébb csupaszság: a csontok csupaszsága!

Lovagh szeme pár pillanatig mintegy megbűvölve meredt az iszonyú képre; aztán hirtelen, idegesen elfordító fejét és a többi táncosok csoportjára nézett.

Mily borzalom! Mindenfelé, amerre nézett, csupa csontvázat látott. A legkülönbözőbb csoportozatokban, állva, térdelve, guggolva, röpülve, táncolva az ordas, iromba vázaknak egy rettenetes kárneválja, melyek körül halk háló és átlátszó légkör gyanánt, alig sejthetően úszkál az élő húsnak homályos emléke. Valságos danse macabre volt ez: a düllyedt bordák, bütykös tibiák és pisze halálfejek orgiája. S az idomtalan csontok kecsesen hajlongtak, és zörgésüket szinte lehetett hallani a hazugul édes muzsikán keresztül.

Lovagh feje megszédült erre a látványra. Egy pillanatra egészen elsötétült előtte minden s agyában a vérnek különös forgását érezte. Kibukkant alóla a világ és elapadt szemeiből a fény. De alkalmasint újra csak egy pillanatig tartott az egész. A zene ebben a pillanatban adta ki lelkét hangos akkordokban, utána sértő csattanással lövelt fel a taps. Lovagh felrezzent, szemein, fülein zúgva tódult be az igazi világ. A nézőtér lámpái kigyúltak, a függöny most ereszkedett össze, az emberek felkeltek helyeikről, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna.

Lovagh is felkelt a helyéről, kiment. A ruhatárban kiváltotta kabátját; kiment az utcára.

A hideg levegő nagyon jól esett neki. Gondolkozva lépkedett a fagyos aszfalton. Mi volt ez Mi ez ? Mi ez minduntalan ?

Elmondja az orvosnak? Az orvosa mintha nem sokat adna erre az egészre. Legyint rá: ideges képzelődés. Vagy csak belé akarja ezt szuggerálni. Szuggesztióval akarja meggyógyítani ? Nem! Ez nem lehet képzelődés. Különben... Tegnap a doktor is megvizsgálta a szemét. Nem mondott semmit, de valóban, a szemét is megvizsgálta.

Látási zavarok, azt mondják, nagyon gyakoriak ideges embereknél. De az ő látomásai valami egészen különösek, különösen objektív jellegűek: Már eddig is érezte ezt, de még sohasem volt ilyen tiszta és éles. Hogy lehet ilyen pontosan, homály és ügyetlenség nélkül

e1képze1 valamit ? olyan ritkán látott, rajzolni is nehéz dolgot, mint e z e k ?

Egy pillanatra szinte elnevette magát. Röntgenszemek! Ha valóban a szemidegek baja ez: minő orvosi szenzáció!

- Köszönöm az ilyen szenzációt - mondta egészen fenhangon, mintha az élesen kiejtett gondolatra önmagának figyelmét akarta volna felhívni.

A hangos szó egyszerre kifelé fordította lelkét.

Egy feltűnően öltözött hölgy haladt előtte a lámpák alatt, a boulevard járdáján.

- Legjobb nem gondolni rá. Elmúlik magától formulázta halkan, de már ezenközben arra gondolt, milyen különös, hogy azt a megdöbbentő látomást mindig csak hölgyeken, szép hölgyeken látta. Valóban csak olyan hölgyeken, akiknek látása egy pillanatra bárcsak, de izgatta őt. A szép testben a csontváz... A kontraszt... Mégis csak fantaszta, romantikus képzelődés az egész.

- Jó hideg van ma - mondotta és felhajtó a kabátja gallérját. - Hova is megyek ?

Hátha éppen a nemi izgalom hozza létre nála e különös hatást ? Erre gondolt, mialatt szórakozottan átment a körút túlsó felére. Az asszonyi szépségnek ez a fiziológiai hatása...

Ezt a gondolatot nem merte végiggondolni. Úgyis csak egy hipokondriás ötlet...

Borzasztó lenne . . . Nem. Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása

elé. Itt várja őt minden este. Milyen bájos és milyen jó kis nő ! Ő az egyetlen napsugár életében. Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha gazdag, ideges és unott családja, előkelő társasága kötelékeiből szabadul, ide menekül hozzá. Vacsorára, édes, meleg szóra, üdítő és feledtető enyelgésekre. Ide nem jön utána semmi sem . . .

Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes vacsora egészen felüdítette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén megtört minden idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni valót. S milyen jó, barátságos meleg volt ott benn. Vacsora után odahúzódtak a kandalló mellé és a nagy fotelben összebújtak.

- Tudod mit, édes ? - mondotta Sarolta. Csavarjuk el a lámpát. Olyan jó ilyenkor a sötétben lenni.

Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, egyre hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, stirü fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vízben.

- Ettől a gázfűtéstől mindjárt örült meleg lesz mondotta Sarolta. - De azért ne csukd el: olyan szép a fény. Inkább...

És legombolta bluzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp ércszerelmesekként nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos rendetlenségben hevert a szőnyegen egy csomó ruhadarab.

Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban és lebontotta a haját. Aztán kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett ingét és kilépett belőle.

S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent meg a kályha vérvörös fényében.