A
halott ember levelei
Stuber Andrea írása
Részletkérdés, de nem először akadok fenn azon, hogy vajon milyen alapon és kik írják a Hová menjünk moziba? nevezetű plakát filmismertetéseit, a filmhirdetések szlogenjeit s a műsorújság nyúlfarknyi összefoglalóit. Gyakran gyanakszom arra, hogy a szövegezők nem látták az ismertetendő művet, éppen csak hallottak róla valamit.
A Pesti Műsor például sci-fiként hirdeti A halott Ember leveleit. Pedig ez a film nem fikció, hanem nagyon is reális látomás. Mondhatni: jövőkép-verzió. A sci-fi ráadásul meghitt viszonyban áll a kommerszszel, ami pihepuha szórakozást ígér a nézőnek. Ezzel szemben Konsztantyin Lopusanszkij műve — hatását tekintve — leginkább egy gyomorszájon ütéssel vethető össze. Ezért aztán nem tetszik, hanem letaglóz, megrendít, felkavar.
A film ott kezdődik, ahol minden véget ért. Valahol valaki — mindegy, hogy hol, ki és miért — megnyomta a gombot. A tragédia visszavonhatatlanul megtörtént. Ember alkotta világ és természet együtt hullott a semmibe. Elérkezett az atomkorszak utolsó etapja, az Apokalipszis. A Nap is mintha leköszönt volna, nincs mit megvilágítania. Füst, köd, hideg homály dereng. Itt-ott baljósán nyikorog egy-egy leszakadt, rokkant vezeték, máskülönben csak a szél ad hangokat. Hordja-viszi a valaha volt élet szánalmas maradványait. Kényé- re-kedvére rendezgeti a terepet, melynek nem lesz emberi arculata többé.
Valahányan mindenesetre megmaradtak. Föld alatt, pincékben élnek. Kényszerűen, alkalmazkodva, új szabályok között. Lábbal hajtják a villanyt, elküld - hetetlen leveleket írogatnak. A gyerekek jeges tekintettel, sokkos állapotban gubbasztanak a fal mellett. Nem veszi át őket a központi bunker, kell a hely az egészségeseknek. A tudós hipotéziseket állít fel, latolgatja az esélyeket, az elpusztult területek nagyságát találgatja. (Rolan Bikov játssza. A sokarcú színészek közé tartozik, s ez a minőség ma elenyésző mennyiségben lelhető fel a világ filmművészetében.) S nem vesztek ki az élelmesek. Örkénynél ilyenkor egérirtást vállal özvegy Varsányiné. Itt a feketézők lépnek működésbe. Gázmaszkban és viharkabátban álldogálnak odafent, kincstári konzervért adnak cserébe gyógyszert. Ha éppen nincs vevőjük, rulette- zéssel csapják agyon az időt. Elképesztő a látvány, amit Nyikolaj Pokopcev kamerája rögzít.
Lent a pincelakók szegényesen megterített asztalnál ülnek, kést pótló pálcikával és villával eszik az egyre csökkenő adagú ebédeket. Babrálnak mind kisebb falatjaikkal. Egy férfi
tósztot mond. Arról szól, hogy az emberiség története a végéhez ért, eljött a számvetés ideje. Később belefekszik a saját maga ásta sírba, s ott lövi magát agyon. A többiek sorban a fiához járulnak, s a sztereotip kifejezésekkel biztosítják részvétükről. Dermesztő hogy ezek a mondatok is halottak már.
Mintha a szavaknak sem lenne kedvük túlélni azt, aki beszédre teremtette őket.
A formák még léteznek. Pedig a bunker lakói már túl vannak mindenen. Nem ordítanak fájdalmukban és kétségbeesésükben, belenyugodtak a sorsukba.
A tudomásulvételtől a rezig- nációig jutottak. Tandori verssorát gondolom a gondolataik közé: „Nem nagy dolog nem lenni, valóban, nem térni haza honnét.” S nem az aggodalom, hanem a lelkiismeret-furdalás nyomasztó levegője feszíti az
óvóhelyet. Azt kell most végiggondolni, hogy kaptunk egy formás, kerek bolygót, örökös bérletre. Hegyek, völgyek, vizek szépítették, s adatott furcsa találmány a vidék véget nem érő benépesítésére. Kiutalták nekünk a világot, s mi fejlődésünk csúcsán eljátszottuk azt, mint kétforintos rebetlit egy ultipartiban.
De azért ezen a kivégzett bolygón is van méltó gazdája a földnek. Az, aki fajának kiveszése előtt fél pillanattal még mindig embernek érzi magát. Tartalmait, gazdagságát, múltját őrzi akkor is, amikor ennek már se jelentősége, se értelme. A tudós karácsonykor fát állít, korhadt ágakból összedrótozottat. Gyertyákat, ügyetlen díszeket aggat rá, s köré gyűjti a gyermekeket. Mesét mond a Megváltóról, aki ide már biztosan nem érkezik.
Pereg a film, a vászon talán sötétebb, mint a nézőtér. Az ember fázik, kiszárad a torka. Ha tehetné, itt is hagyná ezt az egészet, de valami odaszögezte a székéhez. Lehet, az, hogy a filmbelieknek sincs hova menniük. De talán mégis.. . A végén egy csapat gyerek kimászik a pincéből, s elindul életet keresni. Gázálarcban, nagy kabátban, egymás vállát fogva bukdácsolnak keresztül a romhalmazon. Hátha találnak érintetlen tájat, megmaradt világot. Ettől az esélytől hirtelen tisztává, ragyogóvá válik minden. Közben fájdalmas, himni- kus zene kíséretében elsötétül a kép. A nézőtérre tapintatlanul, bántóan tör a fény. Maradni kéne még, ülni, gondolkodni. De menni is, kiszaladni gyorsan, s megkönnyebbülten felköszönni az égre a napsütésnek.
(Film-Színház-Muzsika, 1987.nov.7.)