A
halott ember levelei
Nagy Zsolt írása
Ez
a felkavaró, megdöbbentő erejű alkotás azoknak a filmeknek a sorába illeszkedik,
melyek témája egy, a huszadik század második felének emberiségét fenyegető
nagyon is valódi veszély, a harmadik – és egyben bizonyosan utolsó – világháború
véletlen vagy szándékolt kirobbanása. Míg a Másnap című amerikai film elsősorban
technikai, bizonyos értelemben science fiction jellegű megközelítéssel fordult
a témához, az Obioba, avagy a civilizáció vége című
lengyel produkció pedig a határhelyzetbe került embercsoport morális állapotát
vizsgálta, Lopusanszkij filmje a maga teljességében igyekszik megrajzolni
a zsákutcába jutott civilizáció tablóját. Lenyűgöző atmoszférateremtő erejével,
szuggesztív és nagyon tudatosan megkomponált képi világával, gondolatgazdag
dialógusaival, a hiteles szituációkkal és a nagyszerű színészi munkával a
rendező az utóbbi esztendők egyik legjobb szovjet filmjét alkotta meg. A harminc-ötven
évre vagy talán mindörökre a föld alá szorult emberiség „története” becketti
végjáték, vakond-vegetálás a megállt időben, melynek egysége „egy szürkület”.
A
múzeum óvóhelyén rekedt maroknyi csoport, amely a komputer hibájából és emberi
mulasztás miatt kirobbant apokaliptikus katasztrófa előtt hajdan volt kultúrák
tárgyi emlékeit őrizte, maga válik múzeumi tárggyá: az ostoba, természet
feletti hatalmával rosszul sáfárkodó, évszázadok során felhalmozott
tudását önmaga ellen fordító, önhitt emberi faj kihalófélben lévő emlékműve
lesz. Ebből a „zónából” küldözgeti valahol a külvilágban, a föld felszínén
élő (?), harcoló(?) fiának egyre ritkuló leveleit a Nobel-díjas Tudós – Rolan
Bikov megrázó alakítása –, aki a halál árnyékában is gondolkodik, mér, számol,
hisz, megpróbálja felfogni és értelmezni a felfoghatatlant, azt, hogy az emberiség
története véget ért. A lassú agónia állapotában, a lábbal hajtott generátorok
pislákoló villanykörtéinek fényénél felvillannak a „temetetlen holtak” különböző
típusai: a Központi Bunkerből bizottság élén érkező Mengele-szerű orvos, aki
élet és halál uraként dönt a pokrócaikba lárvaként begubózó, sugárfertőzött
gyermekek sorsáról; a társadalomtudós-filozófus, aki megszállottan diktálja
írógépbe üzenetét egy jövendő civilizáció számára, vagy a fia szeme láttára
öngyilkosságba menekülő, önként sírgödörbe mászó apa alakja. S ideig-óráig
újratermelődnek a föld alatti társadalom szükségleteit és vágyait kiszolgáló
intézmények, működik a feketepiac, az illegális játékbarlangban gázálarcban ülő alakok figyelik a rulett pörgését,
amíg be nem tör a (hazai? megszálló?) láthatatlan
főparancsnokság rohamosztaga, hogy váratlan razziájával még totálisabbá tegye
a háborút, kiterjesztve azt az engedetlen civil lakosságra is. A különleges
sárgásszürke fényben, lángoló és romba dőlő épületek, hatalmas, dübörgő harcjárművek
és helikopterek képei között a háttérben sorra feltűnnek az egykori emberi
kultúra immár értelmetlenné üresedett motívumai: a kereszt, egy antik szoborfej,
egy múmia alakban eltemetett ember, a derékig vízben álló, beszakadt polcaival
félig kiürítetten árválkodó könyvtár, amelynek egyetlen gyakorlati funkciója
maradt: a hadtörténeti lexikonokat fűtésre lehet használni. A Tudós és a gyermekek
karácsonyfája a civilizáció hulladékából, rozsdás rugókból, vasdarabokból
kapa díszeit. A céltalanul forgó asztali földgömb képe pedig hosszú időre
bevésődik emlékezetünkbe. Úgy érzem, ez lehetett volna a film igazi befejezése.
Az
utolsó kockákon azonban, a Tudós halála és temetése után maroknyi gyerekcsoport
vág neki a radioaktív sivatagnak. Hová mennek, milyen céllal, nem tudjuk meg.
Talán az örök emberi reményt szimbolizálják, a hitet, hogy mindaz, amit Lopusanszkij
elemi erejű víziójában elénk tárt, soha sem válik valósággá, megmarad egy
nagyon tehetséges, saját korára érzékeny művész figyelmeztetésének.
Filmvilág folyóirat 1987/11. 49.old.