Fesztivál
- Mannheim - Levelek a Szovjetunióból
Székely
Gabriella írása
(részlet)
A
Mannheimi Fesztivál saját, külön kis filmtörténetet ír. Mindössze néhány sűrűn
gépelt oldal, mely az elmúlt harmincöt év díjazott rendezőinek listáját tartalmazza. Tanulságos végigolvasni.
A maguk idejében ismeretlen nevek, elsőfilmes kezdők. A hatvanas évek elején,
például, csupa cseh: Chytilová, Nĕmec, Menzel, Jakubisko; vagy a hatvanas
évek végétől a hazaiak: Fassbinder, Schroeter, Syberberg, Herzog, Jean-Marie
Straub. Aztán a magyar korszak: Maár Gyula, Dárday István, Vitézy László,
Elek Judit, Bódy Gábor, Tarr Béla. Egymás mellett sorakoznak a lengyelek is,
a Wajda utáni új nemzedék: Kieslowski, Zanussi, Majewski. Az 1986-os év a
szovjeteké. A moszkvai, leningrádi, tbiliszi filmszövetségekben, stúdiókban
dúló viharok hullámai eljutottak Mannheimbe is. Mind a három szovjet versenyfilm
díjat kapott.
A nagydíjas Konsztantyin Lopusanszkij: Egy halott ember levelei című filmje Leningrádban készült. Lopusanszkij hegedűművészként
végezte a konzervatóriumot, aztán doktorátust szerzett a művészettudományokban,
diplomafilmjét harminchárom évesen, 1980-ban forgatta. Az Egy halott ember
levelei az első játékfilmje, mely egy atomkatasztrófa utáni világvég képét
rajzolja meg. A nagyváros, melynek lakói föld alatti
bunkerekbe menekültek, s ahol a föld felett sugárzó szelek süvítenek, kavarják
a törmeléket, kerülgetik a halottakat, szándékosan azonosíthatatlan. Semlegesek
a nevek (Erik, Larsen), nemzetköziek a föliratok. Csak éppen az arcok, az
emberi gesztusok letagadhatatlanul oroszok. A címbéli halott ember, a Nobel-díjas
atomtudós, aki felelősnek érzi magát a komputerhibából adódó katasztrófa miatt
(Rolan Bikov játssza), mintha egy Csehov-írásból lépett volna elénk: az öreg
professzor. Reményt vesztetten kóborol egy lepusztult világban, haldokló feleségének
próbál gyógyszert szerezni a központi” bunker kórházából, amit fegyveresek
őriznek, s ahová, a jövendő népesség egészségének érdekében, a sugárfertőzötteket
be sem engedik.
Az
öregember, aki feleségével és néhány művészettörténésszel együtt a városi
múzeum pincéjében rekedt, újfajta időszámítással dátumozza fiának címzett
leveleit, a semmi korszakának történetét, eseményeit jegyzi fel. Ebben a világtalan
világban, ahol gázálarcos figurák közlekednek, és razziáznak a „társadalomellenes
elemek” között, érvényét vesztette ész és érzelem, tudomány és művészet. A
muzeológusok saját sírjaikat ássák a kincsek közé, nő a temetendők és csökken
az eltemetők száma. Az üreg egy csapat elhagyottan kóborló gyereket fogad
be a titkos bunkerba, akik fertőzöttek lévén, kiszorultak a „központiból”.
Utolsó erejével karácsonyfát díszít nekik, a kihunyó szeretet csöppnyi melegével
indítja őket útjukra a holdbéli tájakra.
Tarkovszkij
Sztalkerének fekete-fehér képeit, időtlenségének és tértelenségének hangulatát
idézi Lopusanszkij filmje. A forgatókönyvírótárs, csakúgy, mint Tarkovszkijnál,
Borisz Sztrugackij. Az Egy halott ember leveleinek hősei azonban már semmiféle
titkokat nem kutatnak. Nincs sehol egy Szoba, melynek küszöbét átlépve teljesülhetnek
a Legfőbb Kívánságok. Nem kell átmerészkedni a tiltott Zónába, mert ahol élnek,
az maga a Zóna, a kultúrák, a civilizációk, az értékek
temetője. A tágra nyílt gyerekszemek nem Sztalker béna kislányának reménytadó
tekintetét sugározzák. Pedig övék a jövő. Útjuk azonban a semmibe vezet.
Az
elsőfilmes Lopusanszkij dacos kihívással indult el a Sztalker nyomdokain.
Kíváncsian várjuk filmfilozófiájának következő stációját.
[...]
Filmvilág
folyóirat 1987/01. 35-37. old.