A Cruel World Team Független Filmtársulat története 1994-99.

írta: Bernáth Zsolt

1999.

BEVEZETÉS

Nohát. Szóval. Nehéz a kezdés, mint mindig, de boldogít a tudat, hogy mondanivalóm nagyságából következendő, hamarosan belelendülök. Bevezetőt, előszót általában a mű megírása után szokás fogalmazni, ezt a szabályt most megszegni óhajtom. No meg aztán az sem szokás mifelénk, hogy botcsinálta írók monográfiát írjanak egy mindössze öt év múlttal büszkélkedhető filmes csapatról, és alkotásaikról. Pláne, hogy maga a kompánia egyik tagja tegye ezt. Megragadom az alkalmat, hogy ezen apropóból bemutatkozzam: Bernáth Zsolt vagyok, ezen sorok írásakor 26 éves, momentán munkanélküli. Senki se kezdjen el sajnálkozni, elég ha én sajnálom magamat. Szóval, mielőtt megkezdeném leróni hányatott sorsú csapatunk rövidke, ám tanulságos történetét, egy megjegyzés. Fontosságát hangsúlyozandó, új bekezdésben.

Eme írással nem kívánok senkit sem megsérteni, megbántani, netán kigúnyolni. Mindössze gondolataimat, érzéseimet írom le, úgy ahogy azok akkoriban, vagy most a felszínre kerültek. Személyeskedni nem (nagyon) fogok, a tények úgyis önmagukért beszélnek, és akinek nem inge, ne vegye magára, ugyebár. Remélem, az egyes szereplőkről hiteles képet tudok majd nyújtani. Barátaimtól elnézést, hogy talán túl sokat fogok magamról beszélni, de végül is én írom ezt a dolgozatot, nem? Mindamellett nem kívánok eltévelyegni az önéletrajz felé, igyekszem “szakmai” dolgoknál maradni.

Nos jó szórakozást kívánok minden vállalkozó kedvű olvasónak!

Bernáth Zsolt

1999. június 29. Dunaújváros

KÜLÖNÖS TÖRTÉNET

S máris magamra haragítom tisztelt barátaimat, a fenti című filmecske ugyanis még nem a Cruel World Team égisze alatt fogant. Mégis, hogy a kezdetekről világos képet kapjunk, kezdem a legelejéről.

Az időpont körülbelül 1983. Ekkor mutatták be a hazai mozik Spielberg ET. c. filmjét, melyen milliók ontottak krokodilkönnyeket, köztük én. Ekkortájt tíz éves voltam.

Az ET. volt számomra évekig a filmek filmje, no persze bőven elfért mellette a Star Wars sorozat, illetve később az Indiana Jones trilógia is. Mindenesetre mikor kijöttem a moziból. elhatározás ébredt bennem: márpedig filmrendező leszek, ha a fene fenét eszik is. Ez ügyben levelezést folyattam a Pajtás újsággal, a bizonyára túlterhelt levelezési rovatvezető ellátott jó tanácsokkal, miszerint érettségizzem le, aztán irány a Filmművészeti Főiskola. Nosza! A nyolcadik osztály és a pályaválasztás még váratott magára, ám a filmezés nem.

1985-öt írtunk, ekkor már beszereztem magamnak egy super-8-as filmvetítőt, pontosan kettőezer-ötszáz forintba került. Hegyekben álltak otthon a “No megállj csak!”, illetve “Tom és Jerry” rajzfilmek, tíz perces tekercsekben. Így hát házimoziztunk.

Jött a nyár, és vele a semmittevés. Ötlet kélt: csináljunk nyilvános mozit a ház pincéjében. Mármint a szomszéd házban, panelépület lévén nemigen szándékoztuk önnön szomszédainkat provokálni. Mint kiderült, más lakók sem díjaztk a lépcsőházi zsongást, de azért összejött a dolog.

Egy emelettel felettünk lakott ős-haverom, Szentkuti Tomi, felnéztem hozzá, s mondám: csináljuk meg a mozit. S lőn. Kifestettük a pincét, a romokat összepofoztuk, így a vetítő pont elfért a kicsiny lomkamra hátsó részében, egy szekrény tetején, ahol a “technikai stáb” is helyet kapott. A nézőtér ülőgarnitúrái pár lyukas fotelból, és egy nyikorgó ágyból álltak, plusz néhány kidobott szék, de kb. harminc ember kényelmesen elfért.

Mellesleg mit számított mindez a fekete fehér tv-k, és Sokol rádiók korában! Színes mozgókép, “nyugati” rajzfilmek, mi kellett más? De mert üzlet az üzlet, belépőt is szedtünk - otthon rajzoltuk a “hamisításvédelemmel” ellátott belpőket. Kereken két forintba került a jegy. Mi már akkor tudtuk, amit a multiplexek csak később fedeztek fel, hogy a mozizás elképzelhetetlen táplálkozás nélkül, ezért büfét csináltunk: üdítőt és kekszet árultunk beszerzési áron. A propagandában nagy segítségünkre volt nagymamám, ki szórólapokat gépelt, melyeket mindenfelé kiragasztottunk a városrészben. “Mini mozi”, ez volt a filmszínház neve.

Körülbelül öt, meglepően sikeres előadást értünk meg, aztán az egyik lakó határozott nyomására kénytelenek voltunk beszüntetni működésünket. Utáltuk is rendesen a bácsit. Következő tavaszon megpróbáltunk még egy “búcsúelőadást” tartani, rengetegen gyűltek össze, de az említett öregúr miatt meghiúsult a dolog. No de addigra már más, új dolgokat kezdtünk el művelni.

Nyár végén történt, hogy besétáltam az Ofotértba. és megláttam a polcon “rendkívüli ajánlat” címszó alatt egy Rusz márkájú filmfelvevőt ötszáz forintért. Még az akkori árakhoz képest is rohadt olcsó volt, de azért nem annyira, hogy ne kelljen kikérnem szüleim beleegyezését a tranzakcióhoz. Ami inkább gondolkodóba ejtett, hogy a mindössze két és fél perces filmkazetta kettőszázötven forintba került plusz a nyolcvan forint előhívási díj. No de sebaj. A készülk megvásárlásra került, izzítottam Szentkuti Tomit a szomszédból, és büszkén nyakunkba vettük a várost a kamerával. Abban az évben indult a Dunaújvárosi Televízió, szájtátva leskelődtünk a hátsó ablakon, hogy mit művelnek a profik azokon a gombokkal teli ketyeréken.

Csináltunk aztán egy ötperces filmet a városról, meg két reklámfilmet, amelyekben féltve őrzött Jedi figuráimat mutattuk be. Persze nem telt bele sok idő, jött az ötlet, hogy csináljunk saját történetet. Addigi filmélményeimet összevetve kézenfekvő volt a sztori: idegen érkezik a világűrből, és a nála lévő zseblámpaszerű szerkentyűvel mindenféle csodákat művel, tárgyakat tüntet el, ilyesmi. Kisvártatva elhányja a cuccot, egy gyanútlan srác - jómagam - megtalálja, és ő is tapasztalja a műszer csodaerejét. Közben üzenet érkezik: a látogatónak vissza kell térnie az övéihez, ámde ugyebár nincs meg a szerkezet. Így vagy úgy, a végére a konfliktus megoldódik, sőt a végén a lény vissza is tér, és a földi létet választja.

Mindez így elmesélve sokkal izgalmasabb, mint valójában, mindenesetre háromszor öt percben elég elfogadhatóan sikerült elmesélni. “Különös történet” volt az opusz címe. Azért bontottuk három részre, mert ugyebár a “Csillagok háborúja” is három epizódból állt...

Felfedeztük a stoptrükk lehetőségeit, és azt is, hogy eme eljárás igazán fix kamerával, állványról filmezve hatásos. Beszereztünk hát egy állványt. és gyakorlatilag a teljes filmet erre e trükkre építettük rá. Meglehetősen látványos lett a produkció nagy örömünkre.

Megtanultunk közben egy jó csomó dolgot. Hogy léteznek különböző plánok, hogy milyen fáradtságos az animáció, hogy nem szabad nappal szembe filmezni, és vigyázni kell viszont, hogy a stáb árnyéka ne látszódjon a képen, stb. Az elkész,t mű a családi és baráti körben be lett mutatva természetesen, és mindenki odavolt. Ekkortájt jegyezte meg Tomi tesója, hogy “egyikőtök biztos filmrendező lesz”. Bólintottam a megjegyzésre, hiszen a régi terv még mindig élt, és a nyolcadik osztályt kezdtem meg akkortájt.

Csináltunk még egy pár rövidfilmet, kísérleteztünk a visszafelé mozgatással is, merthogy állandóan furdalt a kíváncsiság: hogy a csudában repült bele a fénykard magától Luke Skywalker kezébe a Jedi visszatérben. Mi is demonstráltuk a dolgot egy kesztyűvel, és az “erő velünk volt”. Aztán szétváltak útjaink Tomival, először de nem véglegesen és nem is utoljára.

Jómagam gimibe mentem, ő pedig élte a saját életét, nyakig a házibulikban, és a discóban. Én később csatlakoztam eme tevékenységhez. egyelőre még igencsak lekötött a tanulás, pontosabban annak imitálása, hogy megálljam a helyem a suliban. Amiben hamar elvesztettem minden lelkesedésemet. Hamar láttam, hogy valamit nagyon elszúrtam a választás terén. Közeledett az év vége és én frankón bukásra álltam oroszból és franciából. Azelőtt még a hasonló sem fordult elő velem, így meglehetősen a szívemre vettem a dogot. Nem a javítás lett a célom, hanem hogy el innen, de gyorsan. Így esett. hogy májusban búcsút mondtam a sulinak, és fellélegeztem.

Négy hónap szünet, és egy fantasztikus nyár várt rám 1988-ban. Mit érdekelt akkor a filmezés!? Dobolni tanultam, és bele voltam bolondulva... mindazokba a dolgokba, amikbe egy tizenötéves srác bele szokott bolondulni. Tomival együtt dolgoztunk a vidám parkban, és csak hülyeségeken járt az eszünk. Érettségi, filmes főiskola! Gyerekkori ábrándok voltak csupán, olyan sulit igyekeztem választani, ahol nincsen orosz, meg francia nyelv, így egy kereskedelmi szakmunkásképzőben kötöttem ki. Műszaki eladónak tanultam három évig, de ha rajtam múlott volna harminc évig is elücsörögtem volna az iskolapadban, a társaság, az osztály minden pénzt megért.

Meglehetősen riadtan vettem hát tudomásul a bizonyítvány kézhezvétele után, hogy bizony dolgoznom kell, meg ilyesmi. Ezúttal is szerencsém volt: szeptembertől már az Excalibur videotékában szolgáltam ki a kölcsönzőket. Ott is ragadtam közel hat évre, közben Pestre jártam dobolni tanulni, és szilárdan hittem abban, hogy egyszer én is híres rockdobos leszek, és ugyanúgy járnak majd hozzám a fiatal srácok tanulni, mint ahogy én jártam Donászy Tibihez minden héten.

Egyetlenegy nyár, ama bizonyos 92-es hozta el a zenészkorszakot, Köműves Zsoltival és Pákó Csabival odakint nyomultunk a garázssoron, és egész júliusban a Metallica akkoriban aktuális számait gyakoroltuk. Egyszerűen borzasztó jók voltunk. Mindaddig, míg végleg tönkre nem ment az erősítő, Csabinak pénzhiány miatt el kellett adnia a gitárját, Zsolti pedig bevonult katonának. Így betornyoztam kisszobámba a dobszerkót. Két évvel később váltam meg tőle véglegesen, amikor pénzre volt szükségem, hogy megláthassam a Pink Floydot élőben Olaszországban. De ekkor már létezett a Cruel World Team. Most kanyarodjunk vissza ismét jó pár évet. A filmezéshez irodalmi alapokra volt szükség, ezeket meg kellett teremteni. Most nézzük, hogy hogyan.

AZ ÍRÁSOK

Bár a klasszikusok nincsenek a kisujjamban, azért volt pár meghatározó olvasmányélményem gyerekkoromban.

Az első ilyen, Cervantes Don Quijote-ja olyannyira megtetszett, hogy annak idején - lehettem tíz éves - hozzáláttam, hogy saját szavaimmal leírjam, elmeséljem a történetet. Az első oldalig jutottam, kb. odáig, hogy: “volt egy rozzant gebéje.” Aztán ejtettem a témát.

Viszont valamiért bennem motoszkált a késztetés, hogy nekem írnom kéne, dédelgettem is a tervet magamban jó ideig, aztán nyolcadikos koromban belefogtam első regényembe. Rögtön első nekifutásra száz oldalt kreáltam. A sztorinak jellemző címet adtam: “Sherlock Holmes nevében”. Benne volt ebben Jules Verne, Nemere István, Steven Spielberg és mások hatása, egy poénos időutazás történet kerekedett ki belőle egyfajta Rejtői humorral.

Imádtam.

Nemsoká’ aztán megteremtettem egy Holmes-szerű magánnyomozót, kit Larry Lewisnak hívtak, és további két regényemnek lett a hőse. Gimis koromban aztán elkapott a fertőzés, megismertem egy Stephen King nevű úriember “Holtsáv” majd “Ragyogás” később “Christine” c. regényeit, és belebetegedtem. Egy évig íródó művem “A gonosz jele” noha minden addigi jellemzőmet magán viselte, már jócskán King papa hatása alatt készült.

A középsuli harmadik osztályában ragadtam tollat, hogy megírjam első horrornovellámat. Kezembe került egy horrormagazin, a csekély számot megért Pokoli Rémület, és abban egy novellapályázat. Nosza küldtem két novellát “Rettegés” és “Betörés” címmel. Válasz nem jött és kisvártatva a lap is megszűnt. Ekkor aztán beütött a krach, nem tudtam mit kezdeni magammal, és három évig nem is vettem tollat a kezembe. Kingnek végleg rabjává váltam, imádtam minden sorát, ültem a videotékában és faltam a műfaj filmjeit, jöttek sorban: Omen sorozat, Alienek és társaik.

Ekkortájt évekre lekötött az éppen virágkorát élő magyar ezoterikus irodalom, lelkesen lapozgattam az Édesvíz kiadó könyveit, és hasonlókat, minden lekötött, ami egy kicsit is misztikus, mágikus volt.

1994-et írtak, egyszer csak besétált a boltba egy Juhász Pál nevű úriember, ő is egyike volt a számtalan kölcsönzőnek, akik rendszeresen vittek filmet. Mivel Pali főleg sci-fiket, horrorokat kölcsönzött, volt közös témánk. Órákat töltöttünk el azzal, hogy a különböző borzongató filmeket elemezgettük. A törzsközönségben előfordult még egy-két horroros fazon, egy Miokovics Csaba nevű srác, és Túri Laci is, ki fanatikus volt, őt minden érdekelte ami mozgókép, és magyarul beszélt. Szóval videózgattunk lelkesen.

Juhász Pali aztán egyszer egy beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy ő bizony írogatott ám hajdanán. Ne má’ - közöltem - én is. Nosza, újabb közös vonás, merthogy volt már pár. Ha mást ne mondjak, Led Zeppelin és Pink Floyd mnia, meg aztán Sherlock Holmes és Stephen King rajongás, dehogy még írói véna is?

Palinak volt egy regénye, amit csak úgy emlegetett, hogy a “liftes sztori”. Ahogy elmondta, leadta évekkel azelőtt egy újságírónak, azóta nyoma veszett. Mai napig nincs meg az eredeti kézirat. No de mi is történt ezután. Nyugtalankodni kezdtünk.

Nehogy már ne mutassuk meg egymásnak, hogy mire vagyunk képesek! Pali egy nap hozott egy novellát. Az éjjel írtam, közölte. Elolvastam, majd elfogott a sárga irigység. Nosza, másnapra én is írtam egyet. Ő válaszul egy újabbat alkotott, mire én is rákontráztam. Pár hét alatt - miközben minden nap felolvasásokat tartottunk - elkövettünk húsz darab hosszabb-rövidebb irományt. Elfért köztük mese, horror, egyéb műfajok is.

A kötetet már korábban említett nagymamám legépelte, sőt a még ráadásként írt tizenöt novella is az ő keze nyomán vált olvashatóvá. Jókora kötet lett belőle, a “Splatter” címet kapta, és büszkén lobogtattuk.

Én azon a nyáron számoltam le első alkalommal munkahelyemről, igyekeztem segélyből és videokalózkodásból megélni, mialatt teljes erőbedobással írónak készültem. Úgy éreztem, végre megvan a cél, ehhez értek, ezt szeretem csinálni, mi akadálya lehet hát a sikernek?

Elkezdtük a nyomulást.

Kiszúrtunk egy szimpatikus kiadót, és postáztuk a kéziratot. Feszült hetek teltek el míg az irodalmi szerkesztő átrágta magát rajta, és nyilatkozni tudott. Telefon, és...

- Végigizgultam. - mondta.

Feszült csönd.

- És? - érdeklődtünk. - Most mi a teendő?

- Be kell ajánlanom a kiadó vezetőjének kiadatásra. - közölte a hölgy. - Ő hozza meg a végső döntést. Mindenesetre jöjjenek fel Pestre, és személyesen megbeszéljük a részleteket.

Aznap este pezsgőt bontottunk. Hihetetlen dolog történt. Már az első kiadó ráharapott az irományra, nemhiába, jók vagyunk, na! Irány a világhír. Összekaptuk magunkat, és irány a főváros.

Magas, tekintélyes épület, üvegfalak, modern lift, ide járunk majd, mint ismert írók, mondtuk. Mint Paul Sheldon a Tortúrában. Mi leszünk a magyar Stephen King. A kezdet valóban biztató volt. A hölgy vég nélkül rázogatta kezünket, leült.k, és személyesen is elmondta, amit hallani akartunk, hogy ő maga maximálisan támogatja könyv megjelenését, hozzáfűzte bizalmasan, hogy a főszerkesztő totálisan megbízik a véleményében, és ő már nem is olvassa a műveket, csak rá hagyatkozik. Összegezve: szinte biztosra vehetjük, hogy még abban az évben - augusztust írtunk akkor - piacra kerül a mű. Választottunk magunknak frankó álnevet, semmi más dolgunk nem volt, mint kéthetente telefonálni, hogy mi van.

Erőnk fogyott, a bíztatások egyre gyengébbek lettek, míg végül év végén közölte a hölgy, hogy nem férünk bele a költségvetésbe. Talán jövőre. Tett egy megjegyzést, miszerint próbáljunk regényt írni. Rajtunk nem múlott, lévén mr mindketten javában önálló sztorin dolgoztunk. Pali újraírta elveszett liftes sztoriját, én pedig felhasználva huszonötféle, korábban félbehagyott írásaimat igyekeztem egy történetté formálni. A munka haladt. Majdnem egyszerre kezdtük el, és egy nap híján egyszerre fejeztük be. Öt hónap termése két, egyenként bő kétszáz oldalas regény lett. Palié a “Nyugalom tengere”, enyém a “Visszhang”.

Szigorú kritikusként elolvastuk egymásét, és odavoltunk a gyönyörűségtől. Félénken hívtuk újra “kiadónkat”, hogy jövő évet mondtak, és hát január van. Lelkendezés a vonal túlsó végéről: minden oké, a cég közben kettévált, nőttek a lehetőségek, vigyük csak a könyveket. Örömmel felkerekedtünk, és most már - ugye - három kézirattal bekopogtunk újfent ama toronyház kapuján. Újabb ováció és lelkesedés az irodalmi szerkesztő részéről, pislákoló remények a miénkről. A következő volt a terv: mivel a kiadónál már négy elsőkönyves író művei gyűltek össze - minket is beleértve - horror-thriller műfajban, ezért felmerült az ötlet, hogy egy könyvsorozat jelenjen meg, amibe mi is beleférünk természetesen mind a novellákkal, mind a regényekkel. Kiadatott a szokásos ukáz: telefonáljunk kéthetente.

S lőn.

Ismét teltek a hetek, hónapok. Borítótervet csináltunk, fantáziacímet adtunk a sorozatnak, logót terveztünk és várakoztunk. Újabb regényt kezdtünk, gondolva a jövőre. Szintén egyszerre kezdtük, és egyszerre hagytuk félbe... Jött a nyár és a szabadságolások. A kiadó közölte, hogy szeptember elején telefonáljunk, addig semmi sem történik. Július-augusztus, némi kudarcélmény (erről majd később), és jött az ősz. Nagy lélegzet, telefon... és a barátságos kiadófőnök közölte, hogy nem meri megkockáztatni a könyvsorozatot, így a végleges válasz: nem.

Lemondóan legyintettünk, jómagam még jót derültem is a szituáción. Aztán fáradtan próbálkoztunk még egy-két kiadóval, de hamarosan látnunk kellett a szomorú tényeket, miszerint nincs olyan kiadó, ki pénzt fektetne bele egy ismeretlen szerző felfuttatásába. A kudarc teljesen elvette kedvünket az írástól, és mindamellett, hogy csupán a magunk szórakoztatására, és lelkesedésből vágtunk bele az egészbe, a folyamatos hitegetés, és szívatás teljesen kifárasztott, és kedvünket szegte. Nem először és nem is utoljára.

Viszont azóta sem írtunk semmit, leszámítva két kigörcsölt novellát a zsaru magazin pályázatára, ahol nem díjazták munkánkat.

Közben újfajta lelkesedésből adódóan filmezni kezdtünk, még a “lelkes” korszakban.

FENYŐ NORMANDIÁBÓL

1994 év vége lehetett, talán ősz, de lehet, hogy már benne jártunk a télben. Tudja a fene, de az biztos, hogy Juhász Paliék konyhájában ültünk hárman: Pali, az öccse Zsolti és jómagam. Nem volt exkluzív az esemény, akkortájt sokszor fordult elő ilyesmi, hosszú órákat töltöttünk el emígyen. Hol a novelláinkat írtuk, hol létkérdésekről beszélgettünk éjszakába nyúlóan. Juhász Zsolti rendszerint hozzánk csapódott. Ő nem írt, nem is voltak ezirányú késztetései, de érdeklődött dolgaink iránt, és eléggé méltányolta azokat.

Szóval, írásainkról folyt a szó, és egyszercsak felvetettük az ötletet, miszerint mi lenne, ha “nagyokhoz” hasonlóan filmet csinálnánk saját írásainkból. Néma csend, majd harsány röhögés, aztán újra néma csend. Egymásra meredtünk. Tényleg, mi lenne? Bátorkodtam megjegyezni, hogy nem áll tőlem távol a dolog, majd számba vettük lehetőségeinket.

Mi kell a filmezéshez, ugyebár? Sztori, ezek adottak, csak át kell alapozni novelláink kéziratát. Szereplők, legyintettünk, majd csak találunk a baráti körből. Videokamera, no ez fogósabb volt, tekintve, hogy egyikőnk sem rendelkezett ilyesmivel. Ekkor jött az úgymond isteni közbeavatkozás, eszembe jutott, hogy őshaverom Szentkuti Tomi nemrég váltotta ki a vállalkozóit, és esküvőket filmez. Vele akkoriban borzasztóan ritkán találkoztam, merthogy Pesten dolgozott, reggel ment, este jött, ekképp totál kimaradt a buliból. Egy pillanatra sem merült fel, hogy netán nem vállalja a dolgot, így ez a kérdés is megoldottnak lett nyilvánítva.

További probléma: a megfilmesítendő sztorik kiválasztása a harmincvalahány novellából. A kör eléggé leszűkült, így a következő történetek maradtak: Fenyő Normandiából, Betörés, Transzplantáció, Fogyókúra és Mézédes történet. Rövidfilmben gondolkodtunk, és úgy véltük, hogy érdemes lenne a kb. húsz percesre tervezett sztorikat összekötni, keretbe foglalni, és végül kijönne egy mintegy másfél órás film, egyfajta “Creepshow” vagy “Mesék a kriptából”. Lelkesedésünk toronymagasra lángolt, és kisvártatva megkezdtük az előmunkálatokat.

A feladatok nemigen lettek még kiosztva, tekintve, hogy fogalmunk sem volt, ki mihez ért egyáltalán, vagy mihez érez késztetést. Az persze nem lehetett kétséges, hogy a filmet én illetve Juhász Pali fogja rendezni, Juhász Zsolti pedig mint szervező vesz részt a munkában.

Megkerestem Szentkuti Tomit, vázoltam neki, hogy ismét filmet kéne csinálni, ez ügyben rá, mint operatőrre számítunk, a kamerájára meg, mint technikai háttérre. “Végre!”, közölte, és ezzel el is volt intézve a dolog. Folyt a szereplők keresése.

Természetesen ekkor már világossá vált, hogy, hogy az első filmre vitt történet a “Fenyő Normandiából” c. Pali által kreált sztori lesz. E meghökkentő mese Amerikában játszódik, egy isten háta mögötti kisvárosban, télen. Szolid család, apa, anya, gyerek készül karácsonyozni. Váratlanul betoppan hozzájuk a Sing Sing börtönből frissiben szabadult rokonuk, nevezetesen Henry, a feleség öccse. A nagydarab, meglehetősen faragatlan modorú fickó úgy hiányzik a családfőnek, mint púp a hátára, de hát ugye kénytelen elviselni, sőt magával viszi az erdőbe, ahová - a hagyományoknak megfelelően - elindulnak karácsonyi fenyőért. A férj - lévén normandiai származású - ragaszkodik a normandiai fához, míg a kellemetlen vendég ezüstfenyőt szeretne. Kisebb szóváltás kerekedik a szituból, aztán magukra hagyjuk őket, és visszatérünk a házba, ahol is az asszony levelet fogalmaz éppen. Közben hallja, hogy a fiúk megérkeztek, és odafönt tevékenykednek. Bizonyára a fát díszítik, gondolja. Tálcát vesz elő, poharakat, italt tesz rá, és elindul felfelé. Felérve megdöbbenten látja, hogy férjeura lóg a mennyezeten felakasztva, véres homlokkal, karácsonyfának feldíszítve - holtan.

Ennyi a történet, de még csak novellaváltozatban, ami voltaképpen az asszony által fogalmazott levél volt, ő mesélte a sztorit. Forgatókönyvvé kellett gyúrni, párbeszédet fogalmazni, stb. Mind a a ketten megpróbálkoztunk vele, végül Pali verzióját választottuk, én pedig megírtam a technikai forgatókönyvet, és legépeltem a művet. Persze mindezt meg kellett tervezni, cselekményvázlatot készíteni, így 1994 szilvesztere ráment a munkára. Este tíztől éjfélig a konyhában,ültünk és dolgoztunk, miközben feleség, barátnő, ilyesmi a szobában nézték a műsort. De kész lett.

A szereplők vándorlása, illetve, hogy a forgatás napjáig változnak a színészek, mostanra már velejárója munkánknak, nem volt ez másképpen a Fenyőnél sem. Noha az egész történetben mindössze négy szereplő tűnt fel, voltaképpen összesen hat embert mozgósítottunk. A rosszfiú szerepére már kiszemeltük Ivsits Tibit. Nagydarab külsejéhez nem illő módon meglehetősen meghatottan vette tudomásul szerepét. A zsörtölődő apának egy Mezei László nevű srác tűnt alkalmasnak, őt Pali ismerte közelebbről. Nagy kedvvel indult neki, aztán kiesett a játékból. Az anyát megformáló hölgy - Érsek Erika - a taxinál dolgozott, mint diszpécser, ő Juhász Zsolti ismeretségébe tartozott, röpke egy óra alatt sikerült befűzni. Ennyi idő kellett, míg komolyan vett bennünket, és rájött arra, hogy tényleg filmet akarunk csinálni. A két gyerek - ekkor még kettő volt - szintén megvolt, a szülőkkel való egyeztetés után - miután meggyőztük őket, hogy nem pornót akarunk forgatni - , hamar elvállalták a közreműködést.

Helyszín kellett, mégpedig egy olyan családi ház, ahol látványos, szép nagy lépcső vezet fel az emeletre. Probléma volt a javából, hiszen valamennyien panelban élünk a mai napig, ahol a nagy meg tágas fogalmak eleve ismeretlenek. Nosza, elevenítsük fel rokoni kapcsolatainkat, a nevelőapám testvére fiainak unokatestvérének szüleinek háza pont megfelelt a célra, felhívtuk hát Olga nénit, és emígyen szóltunk:

- Kéne egy ház!

- Vegyél magadnak. - közölte a közeli rokon, és miután így üdvözöltük egymást, rátértünk a lényegre. Olga néni vonogatta a vállát, de megengedte, hogy alkalmasint felforgassuk lakását.

Minden akadály elhárult, kitűztük a forgatási napot: 1995 január 8. reggel 8 óra. Mindenki lefixálta, oké.

Hetedikén este ülünk Juhász Zsoltival a főszereplő büféjében, várjuk a tulajt, hogy egyeztessük vele a másnapi forgatás helyszínét, semmi. Leszáll az este, a tulaj sehol. Faggatjuk az alkalmazottat, mit tud, kiderül semmit. Se lakáscím, se telefon, de különben sincs otthon, stb. Este tíz, zár a büfé, reggel forgatás, nincs főszereplő. Pánik indul, a “hagyjuk a fenébe” reakció helyett nagy kérdés: ki a francot keressünk helyette? Egyetlen személy jöhetett számításba, Miokovics Csaba, kit mindnyájan ismertünk, és megosztottuk vele horrorfilmek iránti rajongásunkat. Tudott róla, hogy filmezni készülünk, nagyra értékelte próbálkozásunkat, és fenntartotta ígéretét, hogy ha kell, szívesen jön segíteni. Hozzá csöngettünk fel, hogy “bocs de izé, itt a forgatókönyv, reggel nyolckor találkozunk, helló”. Némileg megnyugodva tértünk haza.

Másnap lázas készülődés, Olga néni házát megszálltuk, és két teljes szinten folyt a munka. Persze a tervezett anyag felét sem forgattuk le, viszont olajozottan dolgoztunk. Tomi profin operatőrködött, félszavakból is megértettük egymást, és jó is volt. hogy annyi szünet után végre ismét együtt voltunk. Pali felügyelte a sürgés-forgást, szemlátomást élvezte a forgatást, de hát ki nem? Délután holtfáradtan haza, és megilletődötten bejelentettem: ma filmet rendeztem.

Mindazonáltal, hogy a “muszter” megtekintése után vált nyilvánvalóvá, hogy az akasztási jelenet nem hiteles, Csaba nem meggyőzően lóg, merthogy a valóságban széken állt ugyebár. De hát a házba nem mehetünk vissza még egyszer zsongani, jó jó, akkor megcsináljuk a Paliéknál, végül is a szoba belseje nem látszik korábban a filmen, tehát akárhol lóghat, stb.

Napok múlva összejöttünk Paliéknál, és kiterveltük, hogy milyen módon akasszuk fel Csabit. Valami tizenakárhányméter kötelet használtunk fel, a dereka köré is volt tekerve, a talpa alatt is húzódott, végül az egész fel a mennyezetből kiálló kampóra. Próba: Csaba függ, kopognak, vendég be, és kis híján infarktust kap a nagyszoba sarkában lógó, karácsonyfának díszített, tanácstalanul vigyorgó ember láttán. Csak filmezünk, magyarázzuk. Az illető rábólint, ő maga is horroros. Aztán folyt. köv., a felvétel sikeres lett, ám még a felénél sem jártunk.

Hátravolt még az erdőjelenet, és egy házbéli snitt is, nem is beszélve a film nyitóképeiről, ahol is Henry érkezik valami brutális nyugati autóval. A brutális nyugati autó egy volt osztálytársamé, Wittner Ferié volt, ő készséggel jött forgatni, neki mindegy volt, hogy mit csinálunk, lényeg, hogy buli van. A forgatások viszont piszkosul lelassultak, az a tél olyan enyhén jött, hogy rövid ujjúban jártunk, hóesés fel sem merült. Mindössze két hétig fagyott, volt is hó dögivel, ámde Ivsits Tibi otthon fetrengett ez idő alatt tüdőgyulladással.

Várakoztunk.

A kis ízelítőt megkaptuk a filmezés hátulütőiből. Az erdőjelenet a harmadik nekifutásra sikeredett, először totál szar lett, meg ilyesmi, másodszor eleredt az eső. Ránk virradt a húsvét vasárnap, mit tehettünk mást, kimentünk forgatni az erdőbe. Enyhe idő volt, hó egy szem se értelemszerűen, így belevittük a dialógusba, hogy “ez ám a karácsony, sehol egy deka hó...”. Kész röhej volt. Mindez mellé zöldellő fák, és furcsa szagok, ,a stáb nagy része ugyanis éppen hłvéti vendégségből érkezett bőséges tojásfogyasztás után...

Node sikerült!

Hátravolt még egy házbéli jelenet, két gyerek sehol, sebaj, rutinosak voltunk már az ilyesmiben, villámgyorsan beszerveztem unokatesómat, Zolikát, ki jókat kacarászott a forgatáson, tetszett neki a “nagyember” Ivsits Tibi stílusa. Mellesleg Csaba és Tibi a mai napig az egyik leghitelesebb alakítást nyújtották, párbeszédeik természetesnek tűntek, és jól állt nekik mindkét szerep.

Utómunka várt ránk. A feladat rám hárult, ami vágásból és megfelelő zenék kiválasztásából állt. Akkoriban pont Tibor hatására fedeztem fel a Savatage együttest, és aktuális albumukon volt egy többtételes dal, a Chance illetve párja a Visions. Előbbi annyira illett a film csúcsjelenetéhez, hogy tollat ragadtam és másodpercről másodpercre levázoltam a szám szerkezetét. A forgatáson már időre lett felvéve az egész, vágásnál pedig a zenére illesztettük rá a képet, mint egy video-
klipben. Az eredmény tökéletes lett, mintha direkt erre a sztorira írta volna a zenekar a dalt.

Az utómunkához nem állt rendelkezésemre semmilyen vágógépre emlékeztető eszköz, így két Panasonic videóval munkálkodtam, felváltva használva az audio dub, illetve insert funkciót. Élmény volt másodpercről másodpercre “pauzálgatni”, de talán ekkor kezdtem megtanulni azt, hogy mi is az a vágás.

Aztán egyszer csak készen lett. Néhol a zene elnyomja a párbeszéd hangjait, olykor rossz a folyamatosság, de mégis: az első filmünk elkészült!

Nekem tetszett, büszke voltam rá, Tibor fanyalgott, Pali rejtélyesen mosolygott, többen pedig elgondolkodtak. Persze megadtuk a módját, borítót csináltatunk neki, a kazikra nyomtatott matricát raktunk, és büszkén mutogattuk. a terméket. Szűk baráti körnek osztogattuk csak, de mint kiderült, sokkal több emberhez jutott el, mint sejtettük. Vérszemet kaptunk, és úgy gondoltuk, hogy most már mindenre képesek vagyunk.

Könyvkiadás terén éppen pangott a dolog, így újabb energiákat fektettünk a mozgóképbe, és elhatároztuk, hogy megcsináljuk az első egész estés filmünket. Miokovics Csaba ekkoriban közölte, hogy nem kíván többet szerepelni - ezt az ígretét két év után szegte meg -, ámde szívesen foglalkozna maszkkészítéssel. Ha már itt tartunk , portrék:

Miokovics Csaba: civilben kőműves, egyébként speciális effektek és maszkok fanatikus gyártója. Az elmúlt években eljutott odáig, hogy profi anyagokkal dolgozik, profi minőségben, szerintem bőven megállná a helyét bárhol a világon. Aki nem hiszi, bizonyosodjon meg róla. Egyetlen, ámde nagy hibája, hogy iszonyúan nyűgös, hisztis, mint egy ötéves, és eszméletlen pesszimista. Mindez olykor a munkakapcsolat rovására megy.

Juhász Pál: immáron tizenvalahány éve háromműszakozik, örökös álmodozó, a baj, hogy olykor hiányzik a megvalósításhoz szükséges erő. Egyébként hangulatember, alapvetően jóindulatú, a valóságot általában nem észleli maga körül, álomvilágban él. Talán a valóság túl rémisztő számára. Nagyon jól rajzol, és ír, ám pont ezekkel nem hajlandó foglalkozni mostanában sajnos. Fásulásra hajlamos egyébként, a mi szintén nem oké.

Juhász Zsolt: Pali öccse, aki sokszor más tollával ékeskedik, ez csak azért van, mert még nem találta meg igazi önmagát, és érdeklődését. Hasznos ember, ha akar, és kitűnő munkatárs, ha akar. Általában lusta és nem akar, a kudarcok annyira megviselik, hogy hajlamos feladni mindent, ha elsőre nem sikerül.

Szentkuti Tomi: az örök álmodozó, aki hol zenész, hol filmes akar lenni, mindkettőhöz van tehetsége egyébként, ha kitartása is lenne hozzá, még jobb lenne. Mostanra számítógép fanatikus is lett. Ő az, aki imádja, ha a helyébe visznek mindent, és halálra sértődik, ha felemlegetik hibáit. Nem könnyű eset, de egyikőnk sem az, magamat is beleértve.

Szóval 1995-öt írtunk, és zombifilmet szerettünk volna forgatni. Komoly munkához komoly előkészületek kellenek ugyebár, így egy nap felkerekedtünk, és elbuszoztunk Nagyvenyimre, a temetőbe. Csaba szerzett valahonnan egy régi öltönyt, nagypapakorabeli fehér inget, és egy bobo-shopban vett gumiálarccal a fején megpróbált hiteles élőhalottat alakítani.

A szitu érdekes volt.

Temető, fényes nappal, tíz méterre öreg nénike közeleg piros kannával a kezében, oldalt egy fejfa mögül Csabi tántorog ki zombiként inogva. Mi eközben Palival kétrét görnyedve visítoztunk a röhögéstől.

HARANGZÚGÁS

Honnan jött a “Harangzúgás” film ötlete? Talán Juhász Zsolti hozta a sztorit, de mire észbe kaptunk, már nyakig benne voltunk. Ha hajlandó vagyok hinni az előjelekben, azt kell mondanom, hogy jó pár óment kaptam arra nézve, hogy álljunk le az egésszel, de töretlenül ragaszkodtunk az elképzeléshez, miszerint egész estés filmet készítünk.

A történet valami olyasmi volt, hogy ifjonc társaság érkezik az erdőbe hétvégi táborozásra, köztük van egy fura srác, aki médiumi képességekkel rendelkezik. Namármost egyszer csak titokzatos csuklyás alakok tűnnek fel, pánik indul, rohangálás, mészárlás, ilyesmi. Kisvártatva befut a felmentő sereg, tucatnyi élőhalott formájában, ők az este folyamán megtartott szeánsz hatására keltek ki sírjukból, és egy föld alatti csatornarendszeren át jutottak el a tett színhelyére. Kiderül aztán, hogy a zombik, nem mások, mint a médium srác valamikor legyilkolt bátyja, és annak haverjai. A ködös múltban szintén feltűnt csuklyások, feltehetően nem evilági lények gyilkolták meg őket.

Így vagy úgy, de ahogyan a dolgokat elképzeltük, nem is nézett volna ki rosszul a dolog, más kérdés, hogy kicsit elszámítottuk magunkat. Úgy terveztük, hogy mivel az egész film az erdőben és környékén játszódik, leköltözünk a helysznre három napra, és ezalatt az idő alatt, az éjszakákat is beleértve megcsináljuk a filmet. Nem sokkal a Fenyő után kezdtük el szervezni a dolgot, jó pár szereplőre volt ugye szükség, és nyakunkba vettük a várost.

Össze is szedtünk vagy húsz fiatalt, kik láttak fantáziát a dologban, bár úgy istenigazából senki se vette komolyan a dolgot, de mit veszthetünk alapon leokézták a forgatást. Jó előre lefixáltuk azt a bizonyos három napot, ha jól emlékszem, augusztus 19 volt az első. Előző nap még mindenkit felkerestünk, és szájukba rágtuk, hogy reggel nyolckor találkozunk, ott leszünk kocsival. Példátlan technikai apparáttal nyomultunk: feltornyoztunk három kamerát, majd’ kétszáz méter hosszabbítót, Pali felesége megvarrta a hét csuklyát, levittünk egy tv-t monitornak, egy helyi áruháztól kölcsönöztünk kirakati bábukat, meg mittudomén. Szóval nagy beruházás volt. Akkoriban (is) éppen munkanélküli voltam, utolsó fillérjeimet öltem bele a buliba, mire a kazettákat, kaját, piát, szúnyogriasztót, meg minden szart megvettem. No de kárpótol majd a jól végzett munka öröme, gondoltam.

Felvirradt a nagy nap.

Az idő frankó, semmi jel arra nézve, hogy bármi is elronthatná a dolgot, igaz akkor már napok óta ismeretlen okból igencsak sajgott a lábam, ami ugye a Thorwald Dethlefsen könyvek szerint valami aktuális tevékenység abbahagyására, felfüggesztésére figyelmeztet. De hát kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Reggel nyolckor irány Wittner Feri haverom, aki a fuvarozást vállalta. Juhász Zsoltit otthagytuk, hogy a megbeszélt terv szerint szedje össze a szereplőket, mi pedig leautóztunk a Duna partra, hogy előkészítsük a helyszínt. Útközben még felszedtük az akkor Pestről érkező Wostry Feri haveromat, ki hevesen érdeklődött tevékenységünk iránt, ráadásul műfajkedvelőként is előkelő helyen állt.

Helyszín, pakolás. Megérkezés, autó leáll, defekt. Ez már gondolkodóba ejtett. Valami nagyon ellene szól az egész cirkusznak, véltem, de most már csináljuk végig. A közeli Vasműből kaptunk áramot, bekötözgettük a kétszáz méter hosszabbítót, és felállítottuk a sátrat. Szukufújkálás, majd békés várakozás.

Nemsoká türelmetlenkedni kezdtünk, lévén, hogy max. tíz óráig mindenkinek be kellett volna futnia, hogy elkezdhessük a stábgyűlést, ám mindeddig csak Pali, Csabi, Feri és jómagam vakaróztunk mélán az erdőtisztáson. Egy idő után autóba vágódtunk, és immáron a lecserélt kerékkel felrobogtunk a városba, hogy mi a franc van. Irány ahonnan kezdtük, Wittner Feri lakása. Juhász Zsolti a ház előtt topog tanácstalanul, Feri nincs itthon, mondja, amúgy meg gőze nincs, hogy mit kéne csinálni. Feri megértően bólogatott, és síkideg voltam, és barátságos üvöltözés után úgy láttuk jónak, ha felkeressük a szereplőket otthonukban.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tucatnyi résztvevőből mindössze kettő-három van jelen, a többi valamerre bóklászik, ki a városon kívül, ki talán még országon kívül is. Még reménykedtünk, hogy délutánra talán lekergeti őket a lelkiismeret. Még két lány le is jött öt órára, egyikőjük boroskannával felszerelkezve.

- Mi ez? - érdeklődtem.

- Életforma. - közli ő.

Ennyiben maradtunk. Körbenéztem a stábon, unatkozó, vihorászó fiatalok használták el éppen az általam vett szukut, és mire nekem is kellett volna egy csepp sem maradt. Ordítani kezdtem, lévén, hogy beremegtem a dühtől. Na most vagy dühös, szólt Wostry Feri filmrendező szemmel. Igaza volt.

Válságstábgyűlés a kocsiban.

A résztvevők: Feri, én és Szabó Ricsi barátom, aki nincs bent a filmes brancsban, de józan ítélőképességére nyugodtan mertem hagyatkozni. A kérdés: mi a francot csináljunk?

- Ez egy nagy rakás szar. - közölte Ricsi megfontoltan, ekkorra már szívből utálta a vidáman piknikező társulatot. Nem volt egyedül. A fenti megállapítással valamennyien egyetértettünk, így kiszálltam a kocsiból, és megköszörültem a torkomat.

Kíváncsi tekintetek, és várakozó szempárok. Ezt követően elmondtam, hogy mivel majdnem este van, és a szereplők fele nincs lent, a lent lévők hozzáállása pedig - egy-két kivétellel - minden, csak nem lelkes, ezért szerintem csomagoljunk, és fejezzük be a szarakodást. Meglepő módon a tömeg aktivizálódott, és támadások kereszttüzébe kerültem, miszerint ne dobáljam a negatív hullámokat, nincs még semmi se veszve, meg minden. Meghoztam a döntést, és közöltem Juhász Zsoltival, hogy a feltételek ismeretében nem vagyok hajlandó rendezni, ámde szívesen működöm közre operatőrként, illetve vállalt szerepemet is eljátszom, ha kell.

Zsolti szeme felcsillant, és rögtön magáéra vállalta a rendezést. Oké, beálltunk, és kezdetét vette a ... nem is találok megfelelő szót, szóval nekiálltunk hülyét csinálni magunkból. Zsolti rendezgetett, Pali sürgött-forgott, Feri vigyorgott, Csaba pánikolt, én pedig cinikusan álltam a kamera mögött. Szentkuti Tomi ez alkalommal nem jött el, csak a kamerát adta kölcsön, talán ha ott van, máshogy alakult volna az egész... ő már délután összecsomagolt volna.

Szóval, zajlott a meló, éjfélre felvettünk kb. két perc hasznosat. Visszanéztük rögtön, ez a két perc is használhatatlannak bizonyult. Sebaj, mondta Zsolti, holnap folytatjuk. Ekkor félénken megjegyezték a szereplők, hogy ők másnap nem érnek rá. Ez volt az est csúcsa, közröhej, minekutána Zsolti nyilatkozott, és lefújta a cirkuszt. Szabó Ricsi felszállította a stábot a városba, mi pedig lent maradtunk ketten Ferivel. Minden szanaszét volt, így képtelenség lett volna ott hagyni a cuccot, meg hát Ferinek nem volt hol aludnia.

Így sátoroztunk.

Az éjszaka önmagában eseményszámba ment: koromsötét, mindössze egy hatvanas izzó világított, amíg fel nem borítottam a lámpát, eztán zseblámpázás következett. A terep úgy nézett ki, mint tájkép csata után: mindenfelé eldobált szemét, pokrócok, szatyrok, ,csuklyák, a bábuk darabjai szanaszét, és mindehhez egymillió szúnyog.

Mit tehettem, felöltöttem egy csuklyát a hozzá való maszkkal együtt, és takarítottam. Közben egyfolytában szitkozódtam és átkoztam a napot, amikor filmezésre adtam a fejem. Bent a sátorban Feri olvasott valami Richard Laymont könyvet, nemigen beszélgettünk az este élményeiről, egyszerűen nem volt mit kommentálni. Feri csak annyit mondott, hogy akkor lássa legközelebb Dunaújvárost, mikor a háta közepét. Ezt a fogadalmát egy sokkal sikeresebb alkalommal szegte meg jó egy év m¬va.

Szóval, felvirradt.

Pali lelkiismeretesen már reggel hétkor megjelent, és segített pakolni. Délre mindenki otthon volt, és legelőszöris letöröltem minden egyes képkockát az előző éjszakai felvételekből, látni se bírtam őket.

Így esett, hogy mindmáig minden velünk kapcsolatos anyagot féltve őrzök a fiókban, csupán erről a forgatásról nincs egyetlen árva másodpercem sem. Viszont az emléke meglehetősen sokáig kísértett, és elég tanulságos esemény volt.

Mindezekkel egy időben játszották a helyi moziban az Ed Wood életéről készült Tim Burton filmet. Érdekes egybeesés volt...

BETÖRÉS

Jócskán adós vagyok még a magyarázattal, hogy miért a Cruel World Team nevet vettük fel. Nos kezdetben fel sem merült semmi névválasztási inger, az első film vágásakor derült ki, hogy jó lenne valami logo a főcím elé, másrészt mivel addigra kialakult egy csoport, hát nevezzük el magunkat valahogy. A névválasztás elég spontán jött, nem vitattuk meg a kérdést, hogy mi legyen, egyszerűen bejelentettem, hogy ez lesz és kész. A csapat nagy része krónikus Pink Floyd mániában tobzódott, így erre is figyelemmel lévén kölcsön vettem egy Floyd dal címét, pontosabban egy részét. A “Fal” lemez “Goodbye cruel world” c. számáról van szó, amely a világ legelkeseredettebb lemezre rögzített hangjainak egyike. A célnak pont megfelelt, bár a jó néhány riporter csak tagolva tudta kimondani.

Nem sokkal a nyári leégés után keresett meg egy lány, ki saját bevallása szerint riporternek jelentkezett az akkor meghirdetett pályázatra a Dunaújvárosi Tv-hez. Úgy gondolta, hogy bemutatkozó riportnak elég érdekesek vagyunk. Aztán a hölgy eltűnt, kerestük, bementünk a tv-be, ott közölték, hogy valóban ismerik a hölgyet, de ők se látták egy ideje. Mindenesetre a tévéseket érdekelte a dolog, így egy lámpalázas napon sor került az interjúra. Fiók Éva riporter csípte a Fenyőt, így a beszélgetés alatt ebből vágtak be képeket. Rendkívül bénák, és rutintalanok voltunk, Tamás belezavarodott a film sztorijának elmesélésébe, Pali a kérdésre, hogy mivel foglalkozik, szinte elmesélte a vaslemezgyártás műveleteit, én pedig a “tehát” és a “végül is” kifejezésekre építettem mondandómat. De a lényeg kiszűrődött a hebegés habogásból, filmezünk, nincs semmink, csak terveink, és szeretjük a horrorfilmeket. A remek riport a tv Art c. műsorában ment le, és természetesen minden rokon és barát a készülékek elé lett csődítve az ominózus időpontban.

Híresek lettünk! Aztán az elkövetkezendő napokban annyit ismételték a műsort, hogy már kezdett unalmassá válni.

Az adás alatt már javában benne voltam a “Betörés” c. kisfilm előmunkálataiban. Rekordot döntöttünk, a Fenyő közel fél évig készült, a Betörést viszont leforgattuk két nap alatt. Hogy miért pont akkor, és miért így, annak persze megvoltak a maga sajátságos okai. A filmötlet már korábban megvolt, ez a sztori is ki lett választva anno a novelláinkból.

A történet röviden: fásult betörő cinkosa biztatására utolsó akcióját tervezi. Egy öregasszony lakását kéne kirámolni, a haver még kulcsot is szerez. A bűnöző be is hatol a lakásba, ám mindenféle furcsa dolgokat tapasztal: elered a víz a fürdőszobában, hangokat hall, ráadásul még a zseblámpája is tönkremegy. Végezetül felfedezi az ágyban a lakás tulajdonosát is - holtan, az oszló test kisvártatva megmozdul, stb. A srác páni félelmében az időközben becsukódott ajtót sem tudja kinyitni, de végül is kijut a lakásból. Másnap holtfáradtan ébred, csöngetnek, és rövidesen megtudja, hogy csak szívatás volt az egész, haverja szórakozott.

A látványos erdei bukás után meglehetősen le voltam törve, erre még rákontrázott Szabó Ricsi barátom, aki ugye a stábot fuvarozta fel a vesztett csata színhelyéről. Ricsi barátom elég hiteles számomra, hogy komolyan vegyem amit mond, főleg, hogy nem épp pozitív dolgokat újságolt el nekem napok múlva. Mind mondotta, nem kíván se pletykálkodni, se egyebek, de nem hagyhatja kommentár nélkül a csapat tagjainak szövegelését a hátam mögött. Miszerint én voltam az oka az egész kudarcnak, mert túl hamar bepánikoltam, meg különben is nem tudok rendezni, meg hasonlók.

Minderre nem dühkitöréssel reagáltam, az érzés inkább a megbántottság volt, ezt követően kezdtem el vicsorogni. Szóval én vagyok tehetségtelen? Na várjatok csak!

Előrángattam a “Betörés” c. novellámat, együltő helyemben megírtam a teljes technikai forgatókönyvet beállításról beállításra, és elkezdtem szervezni a stábot. Átmentem Túri Lacihoz, akit ugye szintén a videotékából ismertem, és megkértem, hogy vállalja el a betörő szerepét. Oké. Ivsits Tibi karaktere adta magát a cinkostárs szerepére, ráállt az újabb zsongásra.

Két lakás kellett, az egyik, barátnőmék panelja tökéletesen megfelelt, Szabó Ricsi pedig felajánlotta az övét. Felesége nagy noszogatásra belement, hogy ő alakítsa a hullát. Miokovics Csabi örült, hogy végre maszkot készíthet, Tomi pedig odaadta a kamerát, mert nem ért rá, vagy ilyesmi. Egy péntek estére beszerveztem a bandát, és este héttől hajnali háromig összeszorított fogakkal leforgattam az anyagot. Juhász Pali folyamatosan olvasta, hogy melyik beállítás következik, és pedig filmeztem. Laci meglepően jót játszott, pedig fogalma sem volt a sztoriról, ott helyben kapta az instrukciókat pontról pontra.

Ricsiék lakása borzasztó kicsi volt, talán még 25 négyzetméter sem, és voltunk nyolcan, úgyhogy miközben Laci zseblámpával lopakodott az “üres szobában”, a stáb többi tagja alatta, fölötte, mögötte rejtezett. Tibor szokásos formáját hozta, Ricsi pedig teljesen belelkesült a végére, ő maga rendezte feleségét.

Móni maszkja rendkívül gusztustalanra sikeredett, érdekes módon előben volt benne valami olyan rémisztő hatás, ami kamerán nem jött át. Aznap éjjel rémálmaim voltak miatta, de bizonyára a fáradtság is jócskán közrejátszott. A záró jelenet pár percét két nappal később Lacival kettesben gyorsan leforgattuk, úgyhogy megvolt a nyersanyag.

A vágás még mindig a kétmagnós módszerrel történt, nyolc órán át görcsöltem vele. A Betörésben jóval több vágás van, mint a Fenyőben, és jóval átgondoltabb a film. A zene maximálisan kiegészítette a képeket, a Pink Floyd “Ummagumma” c. lemezéről vettem kölcsön az anyagot. Eme album egyfajta kísérleti lemez volt, nem is zene, inkább technikai bravúr. Teljesen hallgathatatlannak tűnt számomra egészen addig, míg nem hallottam a Betörés képei alatt. Oda annyira illett, hogy nem is tudnék mást kitalálni rá.

A második rövidfilm elkészült tehát, és elég szélsőséges véleményeket kaptunk. Volt aki unalmasnak találta, volt ki zseniálisnak, volt ki hátborzongatónak és idegtépőnek. Mindenesetre a gettóhangulat és zene miatt valóban húsz perc katasztrófa.

A filmezés úgy folyt aztán tovább, mintha nem is hangzottak volna el olyan hangok például Pali részéről, hogy “maradjunk inkább a regényírásnál”. Rögtön belefogtunk a következő rövidfilmbe, ez lett volna a “Transzplantáció”. Én visszamentem a videotékába dolgozni, a könyvkiadó ekkor dobta vissza a kéziratunkat először, szilveszterkor pedig ismét a Paliéknál gyűltünk össze.

Mögöttünk volt egy év csupa megkezdett próbálkozással, és kíváncsian fürkésztük a jövőt, vajon hol fogunk tartani egy év múlva? Semmi sem volt kiszámítható, de ami 1996-ban várt ránk, arra még a legmerészebb álmainkban sem mertünk gondolni.

LEGYEN VILÁGOSSÁG

Év eleje volt, talán február. Még látszottak a hófoltok, gyönyörűen nézett ki a temető az alkonyi fényben. Egy férfi állt komoran az egyik sír mellett, a hant éppoly jelentéktelen volt, mint a többi száz. A férfi mélyen gondolataiba merült, majd a kezében lévő whiskysüveg tartalmát a sírra locsolta. Még várt egy másodpercet, majd ledobta az üveget, és összekulcsolta a kezét.

- Bazmeg, valakinek belelátszik az árnyéka! - szólt egy hang. Közröhej jött válaszul, a férfi méltatlankodni kezdett, hogy fázik, meg hogy menjünk már a francba. Az illetőt Holinszky Janinak hívták, és a stáb vadonatúj tagja volt még msokkal egyetemben. Zajlottak a “Transzplantáció” forgatási munkálatai. A forgatókönyv Pali novellája alapján kettőnk szüleménye volt, szintén náluk, a konyhában készült. Alaposan ki kellett bővíteni a sztorit, hiszen az eredeti történet csupán pár oldal elbeszélés volt párbeszédek nélkül. Jeleneteket, monológokat írtunk tehát, és nyilvánvalóvá vált, hogy minimum kétszer olyan hosszú filmre számíthatunk, mint az előző húszpercesek.

A temetőben játszódó jelenettel kezdtük a munkát, ám ide is kétszer kellett kimenni, az első, még téli, havas képek sajnos az állvány hibája miatt teljesen használhatatlanok lettek, a svenkek borzasztó akadozottra sikeredtek.

Ismét együtt volt a klasszikus stáb. Tomi kamerázott, ő is igényesedett, erős kritikával néztük akkor már a Fenyő rendezetlen kameramozgásait. Palival ketten rendeztünk, Csaba pedig a maszkokra koncentrált, amire igen nagy szükség volt. Merőben új szereplőgárdát toboroztunk, ám előbb a történet.

Tim egy laboratóriumban dolgozik, ahol kísérletei miatt szemsérülést szenved. Segítséget kérvén felkeresi a barátját Jacket, ki állítólag ismer egy legendás, híres-hírhedt orvost, bizonyos Dr. Cool-t, aki illegális műtéteket hajt végre. Jack megtagadja a segítséget, így Tim egyedül indul útjára. Egy kocsmában töltött este után részegen bandukol haza, mikor is egy csuklyás alak váratlanul leüti. Másnap ébred fel az erdőben, fél szeme bekötve. Hazatámolyog, és megdöbbenten veszi tudomásul, hogy az éjszaka megtörtént a kívánt szemátültetés. Az új szem remekül funkcionál, Tim örömében naplót kezd írni élményeiről. Ám hamarosan furcsa dolgok történnek. Egy videotékában Timnek rémisztő hallucinációi támadnak, otthon sötét rémálmai lesznek, testén pedig furcsa elváltozásokat tapasztal. Elindul, hogy megkeresse a rejtélyes orvost, a fekete csuklyás alakok elkapják az erdőben. Jack, aki barátja megmentésére a helyszínre rohan, már csak a borzasztó végkifejletnek lehet szemtanúja.

Timet Túri Laci játszotta. Holinszky Jani, Jack alakítója nem volt új a brancsban, ismerte már korábbról a dolgainkat, a maga unott módján vont vállat, és vállalta a szereplést. A sátáni Dr. Cool nem lehetett akárki, Makovics Csaba - nem tévesztendő össze a maszkos Miokovics Csabival - minden volt csak nem akárki. Két méter tíz centis magasságával, SZTK szemüvegével az isten is filmre teremtette. Őt látásból ismertük, egyszerűen megszólítottuk, és megérdeklődtük, hogy nem akar-e filmezni. Tetszett neki a dolog, de nem igazán hitt benne, hogy pont őbelőle lesz a választott színész. Holott a szerepében tökéletes volt, éppúgy, mint a segédje, Benke Zsolt, közismertebb nevén Tudor.

Benke úr szintén szemüveges, noha kb. fél méterrel alacsonyabb Csabánál. Ő a város talán legnagyobb fantasy rajongója, és sci-fi szakértője, és úgy hiszem a teljes klasszikus és kortárs irodalom is a kisujjában van. Mindenesetre szinte kötelezőnek éreztük, hogy belevegyük a filmbe, mint egyfajta “special guest”. Ő lett Jack kertésze, és dr. Cool cinkostársa.

Pali felesége, aki ugye a csuklyákat varrta még a bukott Harangzúgáshoz, meglehetősen sokkoló szerepben debütált. Ő alakította dr. Cool egykori páciensét, ki balesete után a sátáni doki karmai közé kerül. Csaba remek maszkot fabrikált, Hajni pedig Linda Blair-t megszégyenítő “ördögűzős” játékával lepett meg minket.

A videotékás eladó szerepét magamra vállaltam, a jelenetet munkahelyemen forgattuk le este nyolctól hajnali kettőig. Csaba engem is bekencézett, fél órán át sikáltam magamról a festéket és a ragasztót. Egyébként mindenki feltűnt a filmben. Tomi és Csabi járókelőként, Pali koldust játszott, barátnőm stoppost alakított. Beszerveztük arany drága riporterünket, Fiók Évát is, ő egy tv-riportban tűnik fel, ami dr. Cool rémtetteit kommentálja.

Szóval nagyban folyt a munka. Iszonyú poénok kerekedtek ki a párbeszédes részeknél, se Lacinak, se Janinak halvány fogalma sem volt a szövegről, így a padlóra terített forgatókönyveket fürkészték mélán a dialógusok alatt. Gyűltek a kpek, jelenetek, minden forgatás után csináltam otthon egy nyers vágást. szemlélve a jelenetek egymáshoz való viszonyát. Ekkor merült fel, hogy nyújtsuk meg a filmet, írjunk még a végére jeleneteket, és lépjük át a bűvös hatvan perces határt. Így megváltoztattuk a sztori végét, és egy éjszaka tömegesen lehurcolkodtunk a sóderbányába a kavicshegyek közé, hogy felvegyük Tim elhalálozását.

Ott volt mindenki, nem messze tőlünk az előző évi forgatás helyszíne kísértett intő jelként, de ekkorra már elfelejtettük a kudarcot, hiszen már majdnem készen voltunk, és egy jó film reményében dolgoztunk.

Ekkor lépett a színre Doma Sanyi, kinek a fejére Csabi oly mennyiségű ragasztót, festéket, tapaszt, miegyebet pakolt fel, hogy csoda volt, hogy egyáltalán levegőt kapott. Szegény Sanyi órákon ült megilletődötten a sóderban, és várta türelmesen, hogy rákerüljön a sor. Várhatott is, ugyanis a fáklyák nem akartak meggyulladni, az egész banda, köztük én is ott álltunk csuklyában a hegyen, és támogattuk a szétesni készülő, beöltöztetett kirakati bábut, ami dublőrként hivatott lezuhanni a hegyről.

Végre minden ég, jelenet indul, bábu emelkedik, zuhan, tök jól néz ki, csupán Tomi nézelődik a másik irányba a kamerával. Jé, már vesszük:? - szól. Mindenki síkideg, bábu szétesve, a fenébe, ez kimarad. Végén brutalizáció, Laci ocsmányodott arccal a földön fekszik, dr. Cool közeledik, majd kiszedi Tim szemét. Csaba szerzett valahonnan egy disznószemet, ez hivatott pótolni Laci látószervét. Rendkívül undorító látványt nyújtott. Külön élményt jelentett Sanyi maszkjának leszedése, kis híján a bőre is vele jött. Ez alkalommal csoportkép készült a “nemnormális” társulatról.

Cipőnkben kilónyi sóderral szedelőzködtünk haza abban a remek tudatban, hogy már csak vágni kell az anyagot, és kész a film. Eddig minden összejött, még kamiont is szereztünk a megfelelő jelenethez. Volt ugyanis egy rész, mikor is a volán mögött elbóbiskoló Jack (Jani) kis híján belehajt egy szembejövő kamionba.

Kimentünk hát a város szélén lévő fogadóhoz, és prédára lestünk. Jött is egy derűs bajuszú sofőr, már messziről vigyorgott. Laci bácsi - így hívták - nem sokat kérette magát, bár holtfáradt volt, de megtett a kedvünkért pár kört kamionjával. Ezt követően meghívta az egész brancsot egy üdítőre, és beszélgettünk még egy jó órát. Kapott is később egy kópiát a filmből postán, és mint írta, kultuszfilmet csinált belőle Hódmezővásárhelyen.

Szóval elkészültünk, és tisztában voltunk vele, hogy ezt a filmet nem szabad két magnóval összevagdalni, normális cucc kell. Jó nagy izgalommal a gyomrunkban, és egy üveg borral a kezünkben felkerestük a városi tv vezetőjét, Vukovics Árpit, és elmondtuk, hogy mi a helyzet, szeretnénk vágni a stúdióban. Árpád nem látta ennek akadályát, csupán vágót kellett szereznünk. Ezt a kérdést már korábban megoldottuk, ugyanis ekkortájt találtunk egymásra Végh Zolival, ki a tv-nl dolgozott, ezenkívül már ajánlkozott, hogy szívesen írna zenét a filmhez. Bemutatkozásképp logót, befutót gyártott nekünk, és a vágási feladatokat is elvállalta.

Mit ad isten, a tv épp azokban a napokban kapott egy új számítógépet, digitális vágóprogrammal, és Zoli lelkesen újságolta, hogy az új cucc milyen óriási lehetőségeket tár fel, mennyire megkönnyíti az utómunkát, stb. Persze bezsongtunk a lehetőségtől, hogy csúcstechnikával dolgozhatunk, Vukovics Árpival kiegyeztünk valami jelképes összegben a vágás óradíját illetően, és vártunk, hogy kezdődjön a tv-ben a szokásos nyári szünet, tudjunk dolgozni.

Az utolsó adásnapon Fiók Éva még megkeresett minket, hogy szeretne egy riportot az új film kapcsán. Kaptunk tíz perc adásidőt, és mindenki megszólalhatott pár mondat erejéig.
A nyersvágásokból vágtak be illusztrációt, és sikerült abban a tíz percben kiválasztani a leg-
ocsmányabb fejeket, Csabi remekeit. Meglehetősen riasztó lett az összhang, aki ebből ítélte meg a filmet, az bízvást hihette, hogy valami darabolós-belezés horrorról van szó, miközben dehogy. Ekkor még nem igazán mertük vállalni, hogy mi igenis a thriller-horror műfajjal foglalkozunk, és akinek nem tetszik, nem kötelező néznie, ezért kissé kényelmetlenül éreztük magunkat másnap az utcákon. Tiszta paranoia volt, úgy hittük, hogy mindenki felismer és elhúzódik, merthogy ott jönnek azok a horrorosok. Miközben nem voltunk se emberevők, se sorozatgyilkosok.

Aztán eljött a nap, hogy ismét összegyűltünk Paliék konyhájában, és arról beszélgettünk, hogy mit kezdjünk a kész filmmel. Elég sok munka volt benne, mintsem hogy feltegyük a polcra a Fenyő és a Betörés mellé. Pár napja láttunk a tv-ben egy videokivetítőt, és megtudtuk, hogy esetleg bármikor kölcsönvehetjük.

Felmerült, hogy kéne beszélni a helyi mozi főnökével, és leszervezni egy nyilvános vetítést a kamaramoziban. Ez egy kisterem, kb. ötven férőhelyes, a célnak pont megfelelt. Az engedély megszerzése hamarabb ment, mintsem hittük. Kleinhaus Laci bácsi áldását adta, és kitűztük a premier időpontját: szeptember 15. Csak emlékeztetőül: ez volt az 1996-os év.

Ekkor még csak július volt, bőven volt idő a vágásra, gondoltuk. Úgy számítottuk, hogy kb. három-négy éjszaka alatt összeutómunkálkodjuk az egészet.

És következett a rémálom.

A vágás.

Végh Zolival beültünk a stúdióba és nekiláttunk. Szépen kényelmesen elkezdtünk dolgozni, nyugodtan, ráérősen. Aztán a gép lefagyott. Milyen érdekes, csodálkoztunk. Aztán újfent lefagyott. A végén már átlag negyedóránként állt be a gép és rendszerint elvesztettük az utolsó snittet. Leszámítva az őrjöngéseket, haladt a munka, lassan de haladt.

A film felét vághattuk össze, mikor eljött az idő, hogy a gépnek rekonstruálni kellett volna az addigi anyagot, és gyakorlatilag beavatkozás nélkül össze kellett volna raknia a filmet. Már a második snittnél hibaüzenet, aztán újabb, előre nem látott nehézségek, mire rá kellett döbbennünk, hogy kezdhetjük előlről az egészet. Már augusztus vége volt, két hét volt a premierig, és fogalmunk sem volt, hogy mi lesz a filmmel. A plakátok már kint virítottak az utcákon, mi pedig ott ültünk a vágószobában, Zoli iszonyú allergiás tüneteket produkált, alig kapott levegőt, engem meg valami heveny nátha lázasított be, úgyhogy buli volt.

Belehúztunk.

Csak éjszaka dolgozhattunk, így rendszeressé vált a program: este nyolc után be a stúdióba, reggelig munka, aztán haza. Közben dolgozni jártam, Zoli is, otthon meg zenét komponált, illetve zajokat vadászott. Éjjel pizzát, spagettit rendeltünk, és dolgoztunk. No és közben barátok lettünk. A kezdeti tartózkodó magatartásból, mely mindkettőnk természetéből adódott, a végére bensőséges viszony alakult ki, főleg miután kiderült, hogy mindketten vegetáriánusok vagyunk. Ezzel együtt sem értettem, hogy Zozo miért vállalta el az egész kimerítő, idegölő munkát - ingyen.

Egy alkalommal reggel hétkor másztunk ki a stúdióból, és feltettem neki eme kérdést. Miért tesz az ember bármit is? - kérdezett vissza. Mert kihívás, mert lehet eredménye. Ugyan egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy nem paradicsommal a fejünkön fogunk kijönni a filmbemutatóról, mégis dolgoztunk.

Két nap volt hátra, fogyott a pizza és az ice-tea, és már nem aludtunk. Tudtuk, hogy másképp nem lesz kész. 14-én éjjel még aláraktuk a zenét az utolsó jelenetnek, pörgött a CD-játszóban a Carmina Burana, és vöröslő szemekkel gépelt+ be a stáblistát a számítógépbe. Harmadszorra sikerült a programnak kiszámolnia.

Reggel hét óra, kimásoltuk szalagra a filmet, és rohanás haza. Farkas Attila barátomat riasztottam, hozza a kocsiját, és segítsen eltrógerolni a rohadt vetítőt a moziba, mert kurva nehéz, régimódi, háromlámpás masina. Vittük a cuccot, és beállítottuk véglegesre a moziban. Körbenéztünk az üres moziteremben, és görcsbe rándult a gyomrunk. Délután öt órakor történni fog valami ebben a helyiségben, mindnyájunk számára ismeretlen élmény.

De még csak délelőtt volt. Az járt a fejemben, hogy most hazamegyek, és alszok. Tomi feladata volt, hogy még otthon vágja össze a film után bemutatandó werkfilmet. Hazaérek, csörög a telefon, Tomi van a vonalban, gyere át, nyafogja, vágjuk ösze együtt. Pizsama le, ruha föl, irány a város túlsó vége. Délutánig összeraktuk az anyagot, és még bő másfél óránk volt aludni, aztán a mozi felé kezdtünk vánszorogni.

De előtte beszéljünk még a Crazy Gránát együttesről, aztán portrék, majd a premierről pár szót.

Kőműves Zsolti, egykori zenésztársam, akivel annak idején közös pályafutásunkat tervezgettük, az elmúlt évek alatt nem adta fel álmait, és különböző zenekarokban nyomult. Mikor újra találkoztunk, már a Crazy Gránát nevű formációban gitározott, és örömmel nyugtázta, hogy én közben filmes pályára tévedtem. Hozzuk össze a kettőt, javasoltam. Ők pont elkészültek egy pár nóta demofelvételével, így megállapodtunk, hogy mi egy-két dalt felhasználunk a filmben, cserbe csinálunk nekik egy videoklippet a film képeiből.

A videoklipforgatás mindössze egy délelőttöt vett igénybe, jó szeles augusztusi nap volt, a zenészek lelkesen playbackeltek, és csuklyában rohangáltak a sóderhegyek között, merthogy a helyszín megegyezett a film zárójelenetének helyszínvel. Jó buli volt, a klip egy tv-sugárzást ért meg valami rockműsorban a Szív-tv-n.

No, pár szó barátainkról:

Túri Laci: ő darus, ezt mindenhol megemlítették később a riporterek, talán valamiért érdekesnek találták. Immáron minden filmünkben játszik, és ő az egyetlen talán, ki abszolút semmit nem vár az egésztől, se sikert, se elismerést, semmit, egyszerűen teszi a dolgát, mert jópofának tartja. Persze azért a kész filmeket büszkén mutogatja. Egyébként lelkes zenegyűjtő, családapa, ilyesmi, filmügyben pedig a szereplésen kívül is rengeteget segít. Asszem, hogy a jövőben is mindig számíthatok majd rá, bár eddigi szerepeiben mindig menekült, mindig elhunyt szinte a film végén, és mindig depressziós figurákat játszott, de ez nem vette el a kedvét.

Holinszky Jani. Ő kettő filmünkben játszott, bizonyára fog még másban is, bár most kissé elhanyagoltnak érzi talán magát, de úgysem menekülhet. Ő postai nagyfőnök, Palival közösen űzték gyerekkorukban a sci-fi rajongást, Galaktika baráti kör és hasonlók. A maga unott, flegma módján egyébként mindig lehet rá számítani, csak akkor megy a falnak, amikor öt óra ücsörgés után még mindig nem kerül rá a sor olykor.

Végh Zoli: ő Zozo, vágó és zeneszerző, érdekes egyéniség, számítógép-virtuóz, de gyerekkorától kezdve főleg a zeneszerkesztés-írás izgatta többnyire. Ez ügyben el is ért komoly sikereket, videojátékokhoz gyártott zenét, hang-effekteket, mostanában az RTL-Klubnak komponál esetenként különböző befutózenéket, szignálokat. Zozo imádja a jól meghangozott filmeket, álma, hogy egyszer profi cuccal gyárthasson igazi filmzenét, ezt a hajlamát mindeddig három játékfilmünkben engedhette szabadjára, szerintem kitűnő eredménnyel. Egyébként roppant lusta, és olykor “meg van reccsenve”, ami ihlettelenséggel párosul, ilyenkor látványosan utálom, másrészről nem tudom elképzelni nélküle a filmgyártást, mert borzasztó jól tudunk együtt dolgozni.

Most pedig a premier.

Délután négy óra, gyülekezik a csapat. A főbejáratnál plakát: ősbemutató a kamarában!
Legyen világosság, magyar amatőr horrorfilm. Apropó a cím: Ugye a film “Transzplantáció” címmel indult, valahol a forgatások vége felé döntött.k úgy, hogy megváltoztatjuk.

Szóval a mozinál gyülekeznek az emberek, Wostry Feri is lejött Pestről, valamint Szentes Gerzson barátunk Dunaharasztiból. Mi idejekorán felmenekültünk a vetítőterembe, és izgatottan vártuk az öt órát. Tomival feltűnés nélkül meghúzódtunk az első sorban a projektor árnyékában, a többiek hátrébb lapultak. Negyed óra volt a kezdésig, lent beengedték a nézőket. Némán ültünk a teremben, és néztük a hihetetlen látványt, csődültek az érdeklődők, mintha bizony Jurassic Parkot játszottak volna. Fiatalok, idősebbek vegyesen ültek be popcornnal a kezükben, és várták a dunaújvárosi horrort. Az óra elütötte az ötöt, kazi be a magnóba, és feltűnt a Zozo féle Cruel World Team logo a vásznon. Első nyilvános mozibemutatónk elkezdődött.

Lélegzetvisszafojtva figyeltük a közönség reakcióját. A poénokat vették, egyébként pedig közben néma csönd. Közeledett a vége, Jani végső monológja, majd a stáblista. Ekkor mintha összebeszéltek volna, a közönség egy emberként tapsolni kezdett. Tomival hitetlenkedve néztünk egymásra, ez nem lehet igaz. Juhász Zsolti büszkén felállt, és közölte, még nincs vége, nézzék meg a werkfilmet is. A nézősereg leokézta, és jókat vigyorogtak a forgatási bakikon, illetve az elszúrt párbeszédeken.

Egyszer csak vége lett, remegtem, mint a nyárfalevél, egyik oldalról anyu elismerő pillantása, másik oldalról a stáb megdicsőült, földöntúli mosolya. Hátramentem a leghátsó sorban üldögélő Végh Zolihoz, és szó nélkül megöleltem. Orsi, a felesége vidáman kacarászott.

Jött Horváth Lajos, a DTV operatőre, szakmai szempontból szólt pár szót, aztán jött Feri, ki kezet rázott. Szentes Gerzson haverunk riportot rögtönzött. Páran megjegyezték, hogy a film nem volt másfél órás. Így igaz, 66 percesre sikeredett, pár részt, például Ivsits Tibi egy jelenetét teljesen ki kellett vágnunk, mert totál sötét lett. Nem is csoda, hiszen egyáltalán nem voltak lámpáink, leszámítva a kamera saját reflektorát.

Folytatódott a zsongás, Holinszky Jani eltűnt pezsgőzni, Túri Laci még nem jelentkezett, ő csak a második előadásra tudott eljönni, Benke Zsolti úgy vette tudomásul s sikert, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, Makovics “Cool” Csaba pedig le-fel rohangált örömében.

Mikor utólag megkérdezték, hogy mi haszna volt az egésznek, elmeséltem az imént leírtakat.
A csapat szürke emberekből áll, nem reflektorfényben élnek, életük normális esetben úgy múlik el, hogy nyoma se marad. Egy munkásvárosban élünk, jó része a csapatnak a Vasműben dolgozik, három műszakban. Na most ezek az emberek összefogtak, csináltak valami példátlan dolgot, mindennemű anyagi haszon reménye nélkül, sikerük volt, átélhették az elismertség érzését, azt; hogy idegenek felismerik őket az utcán, gratulálnak, és országos lapok tudósítanak a produkciójukról.

Mint mondtam, Túri Laci csak a második előadásra tudott jönni, mit sem sejtve bandukolt a mozi felé, ő is fel volt készülve egyfajta paradicsomdobálásra. A téren már az első előadás nézői beszélgettek a filmről, felismerték Lacit, és az egyik leányzó kapásból lesmárolta a művész urat. Laci csak hüledezett, aztán ő is tapasztalhatta az ismételt sikert a második vetítésen.

Aznap este, bár holtfáradtak voltunk, még beültünk egy sörözőbe, és beszélgettünk egy keveset. Jani addigra már totál jól érezte magát, teljesen megmámorosodott a boldogságtól. Kisvártatva haza, alvás. Több hónap munkája véget ért.

Egyelőre.

A film legnagyobb költsége a csuklyák anyagának megvásárlása volt, de az igazi befektetés még csak ezután következett, kazettákat, borítókat csináltattunk, és elláttuk a város tékáit kópiákkal, merthogy már másnap keresték a filmet, mondván, helyhiány miatt sokan nem jutottak be a mo-
ziba. Küldtünk egy-egy kazit a filmes lapoknak, Pali felhívta a Pesti Riport újságot, és megemlítette a film létrejöttét. Ez beindította a sajtófolyamatot.

A cikk után először a Kossuth rádió egyik munkatársa jelentkezett, majd a Petőfi. Poénos rádióriportok követték egymást a helyi rádióban is, a kezdeti dadogás után szépen lassan megtanultunk nyilatkozni. Külön élmény volt a Mai Nap újságírójával beszélgetni. Murányi Marcellel körülbelül a következő eszmecserét bonyolítottuk telefonon:

- Figyusz, Zsolt - mondja ő - most fogom megnézni a filmet, hívjál egy óra múlva, jó? Csá!

- Oké. - bólintok.

Később.

- Na figyusz, srác, megnéztem a filmet.

- És? - kérdeztem.

- Kurva jó, bazmeg! Tényleg egy kamerával csináltátok?

- Igen. - közlöm.

- Menj a picsába... szóval bocs izé... tök jó.

Aztán írt egy cikket, mellérakták idióta, alulról megvilágított fotómat is, melyen többen elszörnyülködtek. Szóval, soha nem remélt nyilvánosságot kaptunk, és ez furcsa élményeket hozott magával. Rá kellett döbbennünk, hogy tényleg valami elsőt, eredetit csináltunk. Valaki rögtön besorolta a művet a trashfilmek közé, ugye ezek azok a művek, amik a speciális effektekre építenek, egyébként olcsó szarok...

Mindezeken kívül csapatunkban megjelentek újabb morgolódó hangok, miszerint miért pont én járok interjúkat adni. Történetesen én szeptembertől elkezdtem egy tanfolyamot Pesten, ami “középfokú mozgóképgyártó” szakképesítést hivatott adni. Ez ügyben hetente háromszor utaztam fel, és ugye értelemszerűen én mentem az újságokhoz, rádiókhoz, stb. Aztán ezek a hangok elhallgattak, mikor egyszer javasoltam, hogy jöjjenek velem. Tanácstalan vakarózás lett a válasz: á inkább nem.

Zajlott az ősz, dolgoztunk, és nem csináltunk semmi újat. A helyi tv a mozi után két héttel suározta a filmet, ezt követően kaptunk pár elismerő telefont, ami igen jólesett. Aztán jött egy másik telefon is később, én pont a fürdőkádban tartózkodtam, így az épp nálam lévő Miokovics Csaba vette fel a kagylót. Bátortalan szavakat, majd harsány bazmegolást hallottam, és Csabi vigyorogva újságolta, hogy a Friderikusz irodából hívtak, kíváncsiak ránk. Biztos, hogy szüksgünk van erre? - tettem fel először ezt a kérdést. Végül is vittünk egy kazettát Fridinek, de aztán a show-ból különböző okok miatt nem lett semmi. Talán jobb is egyébként. Akkoriban azt éreztem, hogy talán kicsit túl lett reagálva a produkció.

Szert tettünk aztán egy hasznos baráti ismeretségre, összejöttünk Sztankay Ádámmal, a 168 Óra újságírójával. Ő egy hétre lejött a városba, megkeresett minden “fontos” embert, jót söröztünk és mellesleg összebarátkoztunk. Ez már 1997 elején történt, ekkor már a kezébe nyomhattam a következő film forgatókönyvét. Ő elvállat egy epizódszerepet, és írt egy sokunknak ugyan nem tetsző, de mindenesetre figyelemreméltó cikket újságában.

Még két dolgot el kell mondanom a Legyen világosság utóéletéről. December 28-án kezdődött meg Budapesten a 28. Magyar Független Film és Video Szemle. Természetesen neveztük a filmet, és a Betörést is. Teljesen be voltunk sózva lévén, hogy első fesztiválunkon vehettünk részt. Elképzeltünk, hogy találkozunk majd hozzánk hasonló fiatal filmesekkel, akikkel lehet filmekről beszélgetni, akik imádnak filmezni, és egyáltalán. Ehelyett egy jó csomó kockás ingű, belőtt narkóst találtunk - tisztelet a kivételnek természetesen - akik teljesen el voltak szállva saját arcuktól, és iszonyú művészeknek hitték magukat.

Beültünk a vetítésekre természetesen, végignéztünk jó pár etűdöt, egyetlen ötletre épülő opuszt, és kezdtük feltenni a kérdést, hogy voltaképpen mit keresünk mi itt. Wostry Feri volt jelen, barátnőm, jómagam, Pali, Laci és Juhász Zsolti. Egyszer csak elkezdődött a filmünk vetítése. Olykor halk kuncogások, a két előttünk ülő megasznob fiatal nagyképű fitymálása, és éreztem, hogy megy föl a vérnyomásom. Feri visszafogta magát a dühkitöréstől, én is jókorákat nyeltem.

Fel akartam állni, és szólni az intellektüel közönségnek, hogy “ti barmok, nem veszitek észre, hogy itt egy egész estés filmről van szó? Hogy meg van írva, tervezve minden beállítás, hogy aprólékosak a vágások, és kidolgozott az egész koncepció? Hogy minden zene, zaj a helyén van? Nem látjátok, ti akik egyperces, egybeállításos, ellopott zenés etűdöket csináltok, hogy mennyi ember összefogott munkájára, átvirrasztott éjszakára volt szükség ahhoz, hogy az a film megszülethetett? Tényleg nem számít az, hogy mi nem művészieskedni akartunk, hanem kö-
zérthető történetet akartunk csupán elmesélni a magunk amatőr technikájával, és elégtelen feltételeivel? Nem számít, hogy mi meg mertük mutatni alkotásunkat a nagyközönségnek, akik kíváncsiak voltak rá, és tapssal jutalmazták munkánkat?”

Nem, mindez nem számított, gúnyos megjegyzések, gyenge pozitív reakció, ennyit kaptunk a tisztelt fesztivál műértő publikumától. Aztán néztük tovább az egyetlen óra alatt leforgatott, dramaturgia nélküli szarokat, majd távoztunk.

Mielőtt bárki is kommerszfilm rajongó bunkónak titulálna, szeretném leszögezni, hogy elismerem, hogy szükség van ezekhez hasonló kísérletekre is, mint amilyen művekből a fesztivál anyagainak többsége állt; de hogy a zsüri, és maguk az alkotók maximálisan elutasítók legyenek minden olyan filmmel kapcsolatban, ami csupán a történetre épít, és a átlagos moziba járó közönségnek készül, ez gusztustalan és megengedhetetlen.

Merthogy szerintem a mozilátogatók többsége szarik a video-artokra és etűdökre, és ha az alkotónak mindegy, hogy hányan nézik a filmjét, akkor természetesen ez a számára járható út, készítse magának a filmeket. Én viszont azt vallom, hogy a film egy mutogatnivaló dolog, és nekem egyáltalán nem mindegy, hogy van-e közönsége annak a munkának, amibe nem kevés fáradtságot, energiát, netán pénzt ölök. Mindenkinek lehetnek elvont, nem közérthető gondolatai, érzései, amiket szeretni kifejezésre juttatni, én ezeket versekben igyekszem megmutatni, a film az készüljön a közönség kedvéért, ne az én önző hajlamaimat szolgálja ki.

Vágvölgyi B. András, a Narancs akkori főszerkesztője hívott a fesztivál napján, és közölte, hogy mint a zsüri egyik tagja, addig verte az asztalt, hogy kiharcolt nekünk egy különdíjat. Ő már korábban látta a filmünket, és amellett, hogy elismerte a mű egyértelmű dramaturgiai, és technikai hibáit, értékelte munkánkat, merthogy bebizonyítottuk, hogy nemcsak milliókból lehet közönségnek tetsző, bemutatható filmeket csinálni.

A zsüri fanyalgott, de én vigyorogva mentem ki átvenni a különdíjat, visszajövet éreztem a közönség szeméből sugárzó megvetést, ami a kis dunaújvárosinak szólt, aki idepofátlankodik a fővárosba a gusztustalan kommerszfilmjével, és még jutalmazzák is. Gondolatban beintettem, aztán hazajöttünk.

Fesztiválügyileg májusban lettünk kiengesztelve, mikor az Off’’97 fesztivál megnyitotta kapuit, és a közel háromszáz film között ismét lement a Betörés és a Legyen világosság. Előbbit tudtuk megvárni, és úgy tűnt, a közönség értékelte a művet. A másodikat sajnos kihagytuk, mindamellett jó pár nevezett alkotást néztünk meg és értékeltünk pozitívan. Meglepően sok hosszabb-rövidebb “sztoris” film érkezett be, ezek többsége tetszett is, sőt még a kísérleti filmek közül is akadt jó néhány, amely hangulatánál, mondanivalójánál fogva megérintett.

Összességében minden harmadik alkotásban volt valami inspiráló, elismerésre méltó, úgyhogy - noha ezúttal nem díjazták produkciónkat - elégedetten jöttünk el, abban a tudatban, hogy mégsem vagyunk annyira egyedül.

A Legyen világosság premierje után vettük a bátorságot, és megkerestünk különböző kiadókat, megpróbáltuk nekik felajánlani a filmet. A Mokép egy darabig vergődött, aztán nemet mondott, ám volt egy kiadó, amely lelkesedett a dologért, és vállalta a kiadást.

Ez a Vertex Home Video.

A csapat hurrázott, ám Juhász Palival óvatosabbak voltunk, lévén, volt már ilyesféle tapasztalatunk könyvkiadásilag. Úgy tűnt, az akkori szituációk most ismétlik önmagukat, merthogy: először karácsonyra tűzték ki a megjelenést, ugye a film még a köztudatban élt, ekkortájt tele voltak velünk az újságok, stb. Ámde ez elhúzódott, lett belőle február, aztán április, jött a nyár, és csak időhúzás, mellébeszélés. Mindeközben hetenkénti biztatások, blabla, blabla, telefonok.

Aztán tényleg megjelent a film, bár e sorok írásakor (1997 augusztus 23-án) még csak a szerződés volt a kezemben, amely szerint a filmért nem kapunk egy fillért sem, csak majd a kiadás után, ha nyereséges lesz. Ez ügyben összeültünk, és megvitattuk, hogy mi a cél: pénzt akarunk keresni, vagy kiadva akarjuk látni a filmet, merthogy a kiadó előre semmiképpen sem fizet. Abban maradtunk, hogy örüljünk, hogy egyáltalán szóba álltak velünk, mint be nem jegyzett, független filmtársulattal.

Ez a szó “társulat” azonban a következő film készítésekor (is) meglehetősen értelmetlenné vált, hogy miért, azt az alábbiakban vázolom.

KÁRHOZAT

1997 év elejét írtuk. Hideg volt, undorító, mocskos tél, és még a reménye sem látszott, hogy valaha is meglátjuk a Napot. Hetente többször Pestre jártam a tanfolyamra, többi napokon dolgoztam, úgyhogy szinte nem is találkoztam a többiekkel. Zötykölődtem a buszon, miközben görcsösen igyekeztem összetákolni valami forgatókönyvfélét, hogy megcsinálhassuk a következő filmet.

Pali ezidőtájt már nyakig benne volt a válóperében, a marcangoló procedúra testileg, lelkileg kimerítette, a filmezés egyáltalán nem lelkesítette, úgyhogy nem tudott hozzájárulni az íráshoz. Róla lemondtam tehát, és egyedül írogattam a sztorit, amely a tökéletes káoszból lassan kezdett bonyolult, ám áttekinthető történetté formálódni.

A többieket lefoglalták a hétköznapok gondjai, és csak abban reménykedtem, hogy a tavasz talán életet lehel a társaságba. Januárban Végh Zolival még megcsináltuk a Legyen világosság angol feliratos változatát, miután leokéztattuk egy német, horrorfilmekkel foglalkozó céggel, hogy érdekli őket a dolog. A filmet ugyan nem forgalmazták, de júniusban megjelent egy rendkívül pozitív kritika a Splatting Image nevű filmes lapban, és a cikk írói kiemelték a film mindazon erényei, amit itthon a fesztiválzsürik elfelejtettek észrevenni.

Február környékén elkészült az új forgatókönyv “Nincs mentség” címmel, és szétosztottam a szereplőknek. A cím eredetileg második, félbehagyott regényem címe volt, de itt kölcsönvettem.

A sztori maga elég bonyolult, a lényege: fásult író hirdetést ad fel, miszerint életrajzírást vállal megrendelésre. Rövidesen titokzatos fekete ruhás idegen érkezik, és megbízást ad az írónak. Közben rejtélyes gyilkosságok történnek a városban, az író furcsa látomásokat él át, mint kiderül saját, eltemetett múltjából, ahol is a szüleivel borzalmas dolgok történtek. Majd összefolyik múlt és jelen, valóság és képzelet, és a srác megindul végzete felé.

A szereplők nagy része - Túri, Holinszky, Benke - megvolt, a csapatból többen - Pali, Csabi, Juhász Zsolti - szerepet vállaltak, és jöttek újak: Szendrődi Krisztián, Kozma Zoli, Tomi felesége Noémi, Csaba felesége Babi, Laci felesége Ancsa, jött barátnőm Rozál, és Galauner Zoli is, Zsolti haverja. Egyszóval, családias stáb alakult ki.

Beszerveztük ős-színészeinket, Ivsits Tibit, és Érsek Erikát is a Fenyőből, azonban önhibájukon kívül mindketten kiestek a forgatások során. Tibi helyett beugrott maszkosunk, Csaba, ki ekkor szegte meg az első filmnél tett ígéretét, miszerint nem játszik többet. Viszont itt gyilkosként teljesen hiteles lett.

A forgatások érdekesen kezdődtek.

Március volt, Tomi közölte, hogy nem ér rá, úgyhogy kénytelen voltam elvállalni az operatőr szerepét is. Pali ekkorra végképp kibukott, családját, lakását vesztett elvált férj lett belőle, és tombolt a pesszimizmus. Tomi ugye el volt foglalva, hát megkezdtem a felvételeket egyedül. Végh Zoli tartotta bennem a lelket, állandó kiszólásunkká vált, hogy “hol itt a filmtársulat?”. Csaba noszogatott olykor, miközben maszkjai tökéletlenségén kesergett, ekkortájt tért át a házi anyagok használatáról a profi latex-alapú nyersanyagok használatára, de ekkor még csak kísérletező fázisban volt. Ha látta volna, milyen magasságokba emelkedik egy éven belül, bizonyára jobban bízott volna magában.

Múltak a hónapok, maradtak el a forgatások, a hozzáállások kétségbeejtőek voltak, és kezdtem magamnak feltenni a kérdést, hogy mi a fenéért akarok én filmet csinálni pénz nélkül, lelkesedő emberek nélkül, főleg, hogy mindezek miatt az én lelkesedésem is jócskán csökkent. Wostry Feri bátorított Pestről, közölte, hogy ő is forgatni készül, méghozzá super-8-as celluloidra. Fogtam a fejem, mi lesz ebből, gondoltam. Feri egyébként azóta is egyfolytában forgat...

Kezdtem fáradni.

Mit akarok én horrorfilmekkel? - kérdeztem magamtól. Biztos, hogy ez a cél, ezért érdemes küzdeni? “A jó filmért igen”, -mondta Orson Welles az Ed Wood-ban. Néha felidéztem a tavalyi premiert, és vágyakoztam, hogy bárcsak ott tarthatnánk mr újra. Közben a Vertex kiadó szívatott hétről hétre, és rájöttem, hogy mi lehet az oka az általános agóniának.

A filmezés, mint olyan a többség számára már elvesztette az újdonságát, érdekességét. Mindenki arra várt, hogy mikor lesz már pénz a dologból, és elfelejtettük, hogy hol kezdtük az egészet.

Ajándékba kaptunk mindent: a digitális vágás lehetőségét, a mozipremier, tv-premier lehetőségét, az országos hírverést, a különdíjat a fesztiválon és a hivatalos videoforgalmazás lehetőségét is. Mindez az ölünkbe pottyant, és nem becsültük meg, mindezt elvártuk már, és megsértődtünk, ha valami nem jött össze. Másrészt a többség nem akart filmezni. Tomi nem akart operatőri vonalon sikereket elérni, Csaba nem akart maszkmester lenni, mert azon a pontokon, ahol tenni kellett volna valamit, már leállt, és a többi. Szemben itt voltam én, aki semmi mást nem tudtam akkor már elképzelni a filmezésen kívül, és ezt a fanatizmust elvártam a többiektől is. Miért? Mert másképp nem lehet eljutni arra a szintre, ahová a többség egyébként vágyakozik. Színvonalas filmet csak azokkal lehet készíteni - főleg pénz nélkül - akik ezzel kelnek, ezzel fekszenek, lelkesednek, és buzgón teszik a dolgukat. Kifogásokat kereső, nyafogó emberekkel ez nem megy. Persze olykor érthető, ha a feleségek, barátnők megsértődnek, mert párjuk ahelyett, hogy otthon tartózkodna, éppen az erdő közepén bohóckodik filmforgatás címen, és mindezt ingyen.

Más. A Legyen világosság után csak hosszú filmben tudtam gondolkodni, így az általam írt könyv több, mint hetven jelenetet tartalmazott, filmidőben kb. kilencven perccel számolva, tizenhat szereplővel, és közel ugyanennyi helyszínnel. Talán nagy fába vágtam a fejszémet? - tűnődtem. Merthogy eredetileg húsz forgatási napot számoltam, és úgy terveztem, hogy június végéig befejezzük a forgatásokat. Ezzel szemben augusztus végén már túl voltunk a harmincadik forgatási napon, és még nem végeztünk. Októberben szerettük volna bemutatni a filmet, ámde a premierre csak következő év januárjában kerülhetett sor.

Ahogy közeledtünk a vége felé, Végh Zoli, ki addig bátorított, egyre pesszimistább lett, teljesen maguk alá temették a hétköznapok gondjai, munkahely, család, stb. De szóljunk a forgatásokról.

A filmben, mintegy háttértévézésként feltűnik egy rövidfilm is, melyet tavasszal egy óra alatt le is forgattunk a temetőben. Öt perc terjedelmű, klasszikus kinézetű zombtörténet, kicsit Ed Woodosan fényképezve a poén kedvéért. Néhol belelátszik a kamera árnyéka, lekapcsolódik a világítás, stb. Mindamellett jót szórakoztunk, és barátnőm, mint “running girl” Oscar díjast alakított. A rövidfilm címe egyébként: Zombie terror.

Ekkortájt már tudtam, hogy augusztus elejétől elvesztem állásomat a videotékában, így kellett gondolnom a jövőre is. Sztankay Ádám újságíró barátom ígéretet tett, hogy megpróbál valami melót szerezni, végül is úgy alakult, hogy nem ő, hanem egy Janisch Attila nevű úriember lépett az ügyben.

Nyáron játszották a kamaramoziban a “Hosszú alkony”-t, amiről előzőleg nagyon jókat olvastam, valamint korábban láttam a rendező “Árnyék a havon” c. alkotását. Hitchcock, Polanski hatású filmek, a mivel jómagam is Hitchcock rajongónak tartom magam, felhívtam Attilát, és rásóztam eddigi filmjeinket. Később egy személyes találkozás alkalmával meghallgattam a véleményezését, ami egész pozitív volt, és nagyon jókat beszélgettünk.

Könyvtárát átnézve, mintha az otthoni könyvespolcomat láttam volna, a filmgyűjteményben szinten újfent felfedeztem némi hasonlóságot az enyémmel. Szóval, megbeszéltük, hogy ma Magyarországon teljesen lehetetlen “hivatalosan” horrorfilmet, vagy akár erősebb, erőszakosabb thrillert gyártani, egyszerűen nem lehet rá összeszedni a pénzt, meg a szakma nem is igazán nézné jó szemmel az effajta próbálkozást. No, Attila felajánlotta, hogy ha gondolom, beajánl az Eurofilm Stúdióba, persze ennek feltétele, hogy Pesten kell lakást bérelnem, stb. A dolog összejött, de erről később.

Visszatérve a forgatásokhoz, Pali lakásán, elköltözése előtti napokban vettük fel a film nyitó képeit, egy gyilkos lopódzik be a lakásba, ott lemészárol egy nőt, majd a hazatérő férjre támad. Csabi itt lett gyilkos, Ivsits Tibi helyett ugrott be, aki nem tudott eljönni, és ezen a ponton ki is esett a filmből. Csaba hátranyalta szőkés haját, így az fekete lett, ő pedig brutális, és pszichopata. A jelenet szerint a gyilkos elkapja a nőt hátulról, és elvágja a torkát. Az áldozatot Csabi felesége, Babi játszotta. Felvétel, kamera indul, Csabi gonosz arccal elő. és a továbbiakban hidegvérrel húzogatta neje nyakán a kést, ki csak rémülten pislogott. Oké.

Ez a forgatás ismét a régi hangulatban folyt, leszámítva, hogy Jani nyűgös volt, Pali viszont úgy lelkesedett, mint régen. Később volt egy jelenet, ami kisebb traumát okozott, ezt el kell mesélnem.

A film elején egy részeg autós - Jani - éjjel az erdőben elgázolja a saját gyerekét. A sokkoló jelenetben Túri Laci kisfia működött közre. Lacika a késő éjjeli időpont ellenére meglehetősen lazán vette az akadályokat, egy alkalommal a betonon fekve megkérdezte flegmán: - Meddig csináljuk még ezt a hülyeséget?

A forgatáshoz kocsira volt szükségünk, és megkértük a barátnőm unokatestvérét, hogy álljon rendelkezésünkre fehér Suzukijával. A leány türelmesen autózgatott, fuvarozta a stábot, meg minden. A sors különös iróniája, hogy pár héttel később ugyanezen autóval balesetet szenvedett az országúton, és csak a csodának volt köszönhető, hogy életveszélyes sérülésekkel ugyan, de megúszta. Azóta már felépült, de a mai napig is kiráz a hideg, ha a furcsa egybeesésre gondolok: egyik nap imitált gázolás, a másik nap valódi baleset.

Hátborzongató volt.

Juhász Zsolti elégetése volt az egyik legmacerásabb jelenet. A sztori szerint Krisztián fogságba ejti Zsoltit, lelövi, majd tetemét eltüzeli. Az akcióra Csabi elkészítette Zsolti fejének gumimását, azt égettük el a kitömött ruhával egy4t. A jelenet jól sikerült, bár a benzinnel átitatott ruha először nem akart lángra lobbanni, aztán meg nem akart elaludni. De összejött, és jól nézett ki a filmben.

Ennek az alkotásnak is megváltoztattuk a címét, időközben Kárhozatra módosult. Ebből később lettek némi problémáink, ugyanis mint kiderült, Tarr Béla nevű rendezőnk pár éve gyártott már egy ilyen című filmet, és az öregúr berágott, hogy “elloptuk” a szót, ezért néhol a mű az eredeti “Nincs mentség” címen szerepel.

Most pedig az utómunkálatokról, amik természetesen nem történhettek meg csak úgy, mindenféle buktató nélkül.

Még augusztusban elkezdtük a vágást, Végh Zoli depressziós volt, jómagam türelmetlen és feszült. Történtek visszatartó tényezők is, miszerint: egy alkalommal szolidan dolgozunk a stúdióban, mikor is Pali véletlenül kiöntötte italát. a narancslé ráfolyt az egyik székre, és maradandó nyomot hagyott rajta. Az esetnek nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, ámde pár nap múlva Zozo kapott egy telefont, amelynek lényege az volt, hogy mivel vandálkodtunk a stúdióban, összetörtük és lehánytuk a berendezést, ezennel megvonva a további támogatás, magyarán: vége a vágásnak. Na, bazmeg, gondoltam, ez tökéletes. Mint kiderült, egy “jóakarónk” munkálkodott a háttérben.

Irány a főszerkesztő, ímelés-ámolás, hivataloskodás, míg végül újra szabad kezet kaptunk, és folytathattuk a munkát. Megesett aztán, hogy egész éjszakai munkával összevágtunk vagy 15 percet, hajnaltájt hazavánszorogtunk, hogy majd másnap déltől újult erővel folytatjuk, alázenéljük, hangozzuk a képeket, stb. Tekintve, hogy vasárnapra virradt, nem is gondoltuk, hogy bárki bemerészkedik a stúdióba rajtunk kívül. Ezzel szemben, mikor másnap nagy munkakedvvel behatoltunk a vágószobába, meglepődve vettük tudomásul, hogy valaki - bizonyára véletlenül - letörölte kis filmecskénket. Ekkor - és aztán még néhányszor - merült fel az ötlet, hogy mi lenne, ha egyszerűen abbahagynánk az egészet? Jó, de akkor holnap mi értelme felébredni? - kérdeztük aztán egymástól. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mindezen malőrök csupán poénos anekdoták lesznek majd, ha kezünkben lesz a kész film. Amire 1998 januárjában került sor.

A premiert január 25-re tűztük ki, és megtettük az első lépéseket a film reklámozására. Ekkor én már októbertől Pesten dolgoztam az Eurofilm Stúdióban, Enyedi Ildikó “Simon mágus” c. filmjét forgattuk, és csak hétvégeken jártam haza kedvesemhez. Hogy mit adott nekem a filmgyárban eltöltött fél év, és a hivatalos szakma megismerése, ezt inkább ne részletezzük, elég az hozzá, hogy áprilistól hazatértem Dunaújvárosba, visszaadtam a vállalkozóit és ismét munkanélküli lettem.

Szóval miközben én Pesten melóztam, Pali teljes egészében átvette a szervezési teendőket, elintézett pár dolgot: novemberben filmünk előzetese megjelent a Chip magazin CD-ROM mellékletén, egy helyi nyomda nyomott nekünk ötszáz db. plakátot ingyen, egy pesti cég pedig kölcsönadott egy nagyon jó videoprojektort a premierre, szintén díjazás nélkül.

Mielőtt rátérnék a bemutató ismertetésére, előbb még néhány szó a médiákról, amelyek télen ismét felfedeztek bennünket.

Nyomultunk az RTL-Klubban, a TV2-n, a Kossuth rádióban, ilyesmi, egyszóval országosan mutogatták orcánkat, amint okosan nyilatkoztunk. Poénosak voltak ezek a kisfilmek, de engem főleg az zavart bennük, hogy egyfajta vásári mutatványként lettünk beállítva, őrült emberek egy csoportja, akik “családi vállalkozásban készítenek horrorfilmeket”. Mindazonáltal jó volt elmondani, hogy első filmünk már megjelent videokazettán, hiszen ekkorra ez már megtörtént.

Szeptember 24-én kezünkben volt a Legyen világosság / Transzplantáció c. film hivatalosan forgalmazott kópiája, a Vertex Home Video gondozásában jelent meg a mű. Nagy volt az ováció, mindeddig természetesen egy fillért sem láttunk belőle, de azért jó volt például egy pesti videotékában viszontlátni a filmet.

Most pedig a premierről.

Rengeteg ismerőst hívtunk meg: Janisch Attilát, Sztankay Ádámot, a filmgyári főnökömet, Réz Andrást, stb. Aztán úgy alakult, hogy a “prominens személyek” közül senki sem tette tiszteletét az előadáson. Amely a szokásos stresszben telt el, pánik, le-föl rohangálás, stb.

A vetítő az első előadás ötödik percében kikapcsolt, kép elsötétült, villany föl. Öngyilkosságomat fontolgattam, de kiderült, hogy csupán valaki belerúgott a konnektorba. Rengeteg idegen jött el, ismeretlen arcok voltak kíváncsiak a msodik nagyfilmre, és úgy tűnt vették a lapot, értékelték a filmet, noha nem kifejezetten vígjátékra sikeredett. Az általános vélemények a következők voltak: lehangoló, depressziós, sötét, romboló hatású, drámai, hátborzongató. No hát igen, ilyennek is készült talán, meg hozta magával a készítése közbeni hangulatunkat. Végh Zoli kitett magáért, a zene és a zajok hatása önmagáért beszélt.

Aztán nekiálltam elemezni a filmet, és érdekes dologra jöttem rá: ez a film nagyon senki földje lett, horrornak túl művészi, művészinek túl rémisztő, összefoglalva: mi, akik mindig is kardoskodtunk a közönségfilm gyártása mellett, létrehoztunk egy nem közönségfilmet.

A film elkészültét követően került megrendezésre az Országos Független Film és Video Szemle, az előzsüri még az információs programból is kivágta a filmet, ami - valljuk be - nagyon rosszul esett. Szóval ez így működik. A magyar film totális válsága idején még csak információs jelleggel sem mehet le egy egész estés film ami mellesleg támogatók nélkül, önerőből készült. Ennyit a független filmesek bemutatkozási lehetőségéről, és az óriási összetartásról, ami a nem hivatalos filmgyártókat illeti. Mert, ha a megasznob szakma lehetőséget adott később a Kárhozatnak, hogy bemutatkozhasson a Magyar Filmszemlén, azt hiszem, nyugodtan vehetem személyes sértésnek, amiért a független fesztivál nem engedte be a filmet a bizonyára “letisztult művészi alkotások” közé. Merthogy a legkonzervatívabb magyar producerek vagy rendezők részéről sem tapasztaltam akkora ellenállást, mint az állítólag merész gondolkodású és friss szellemű független alkotók között, akik egyébként ugyanúgy függnek az állami támogatástól, vagy a tv-társaságok pénzétől, mint az állami filmgyártás.

HASFALMETSZŐK

Lehet, hogy a “Hasfalmetszők” a CWT utolsó filmje?

Ki tudja? Mindenesetre az 1998-as év, illetve ‘99 első fele, ami főleg e film körül forgott, meglehetősen tanulságos volt. Társulatunk itt mutatta meg, hogy valójában mire képes, illetve mire volna képes, másrészt teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy hová jutottunk csoportilag, és egyénileg egyaránt az elmúlt öt év során. Merthogy öt évesek lettünk.

Ennyi idő telt el azóta, hogy Palival találkoztunk, elkezdtük írni első novelláinkat, és később kitaláltuk, hogy csináljuk meg a Fenyőt, mint saját írásunkból készült első rövidfilmet. Aztán apróbb sikerek és kudarcok árán létrehoztunk még két rövid, majd három egész estés alkotást, és négy videoklippel is gazdagítottuk repertoárunkat, ezekről majd az alábbiakban írok.

Közben belekóstoltam a hivatalos filmes szakmába, elszörnyedtem az ott tapasztaltakon, és a mai napig nem értem, hogy miért nincs lelkiismeretfurdalásuk az olyan producereknek, vagy rendezőknek, akik elköltenek százötven millió forintot olyan filmre, amit aztán kétezer ember néz meg kétszáz előadáson. De persze mindez nem az én dolgom. Elég, ha a társulatról beszélek, őket ismerem.

Szóval eltelt öt év.

A csapatból néhányan felfedezték tehetségüket, és ők folyamatosan fejlődnek, mások célt, értelmet találtak életüknek a filmezés során, megint mások csak nárcizmusukat növelték a népszerűséget felhasználva, és tudatlanságukat a fennsőbbrendűség álcája mögé rejtették. Neveket itt nem mondok, de akinek nem inge ne vegye magára természetesen.

Jómagam egyszerűen csak elfáradtam.

De most előlről.

Év elején én még az Eurofilm Stúdió falai közt hervadoztam és unatkoztam, ám gondolataim már a következő film körül forogtak. A cím - Hasfalmetszők - hamar megvolt, ám a sztori nem fejlődött. Hevenyészett vázlataim voltak csupán valamiféle poénos-rémisztő filmről, de az írás inkább görcsölés volt, mintsem igazi alkotó munka.

Januárban bemutattuk a Kárhozatot, a sikerélmény újra erőt adott, a közönség reakciója pedig bíztatást arra nézve, hogy próbáljunk végre valami poénos, igazán szórakoztató mozit produkálni. Akkoriban zajlott a filmgyárban a Sundance Forgatókönyvírói Műhely szervezése, az ország minden részéből özönlöttek amatőr írók könyvei az asztalomra. Egyik feladatom volt, hogy ezeket olvassam, illetve véleményezzem. Nem mintha bármit számított volna hozzászólásom, de főn«öm úgy gondolta, hogy legalább e ténykedéssel tegyem hasznossá magam, ha már nincs más munkám.

Úgyhogy olvasgattam.

Kb. tíz könyvön jutottam túl, mikor rájöttem, hogy igazán jó forgatókönyvírókat a filmgyár falain túl kell keresni, ugyanis a beküldött könyvek nagy része határozottan élvezhető volt, holott a legkülönbözőbb műfajokban követték el alkotásaikat a pályázók.

Aztán kezembe került a “Badi meller” c. könyv. A cím rohadtul ismerős volt, nem véletlenül, találkoztam én már ezzel a sztorival, csak éppen film formájában. Az 1997-es Off Fesztiválon szerepelt az alkotás, és el is nyerte a legjobb dialóusok díját. Akkoriban szájtátva és irigykedve figyeltem a kb. harminc perces amatőrfilmet: bár technikailag pocsék volt, és látszott, hogy az alkotók teljesen felkészületlenül és tapasztalatok nélkül vágtak bele a munkába, mindezek ellenére a szereplők annyira életszerűek voltak és annyira természetesen játszottak, hogy a mi színészeink meg se közelítették őket. Szóval, akkoriban tervben volt, hogy megkeresem a srácokat, de aztán elsikkadt a dolog.

A Sundance-re beküldött forgatókönyv egyébként jóval több volt, mint a belőle készült filmecske, írója kiegészítette, folytatta és befejezte, egyszóval jól megírt, komplett egész estés film sztorija hevert az asztalomon. Volt benne némi Tarantínós, Kevin Smith-es beütés, akkor még nem tudtam, hogy írójának esze ágában sem volt utánozni ezen alkotókat, egyszerűen csak lejegyezte és felhasználta a saját baráti körében hallottakat, tapasztaltakat.

A címlapon név: Kis-Szabó Márk, és telefonszám. Csörögtem, a vonal végén óvatos hang, majd hivataloskodva, kimérten váltottunk pár szót. Aztán közöltem, hogy ismerem a Badi meller filmet, és én is amatőrfilmes vagyok. Márk felderült, közölte, hogy tudja miről van szó, látta a Betörést, csípte is, a Legyen világosságot viszont már nem tudta megvárni azon a bizonyos fesztiválon.

Márk Bátaszéken lakott, de Pesten tanult, közgazdásznak képezte magát. Megbeszéltük, hogy összejövünk Pesten, iszunk egy sört, ilyesmi. A történelmi jelentőségű találkozóra egy metró aluljáróban került sor, először tapintatosan mregettük egymást, aztán felismertük, hogy egyikőnk sem sznobista álművész, és betérhettünk valahová ama sörre.

Az este folyamán kiderült, hogy filmes nézeteink közel azonosak, ízlésünk nem különben. Márk sem bírt soha beülni magyar játékfilmre a moziba, a Honfoglalás c. igen drága amatőrfilm meg végleg elvette a kedvét. Szóval dumcsiztunk, és közben látszódott, hogy gyümölcsöző lesz a kapcsolatunk. Kazettát cseréltünk, ő hozta nekem a Badi mellert, és meg a Kárhozatot. Márk egyébként elhűlt a filmtől, hogy mennyire negatív. Öccse úgy jellemezte, hogy ez egy thriller, amit egy művészfilm készítő csinált. Ezt a “művészfilm” jelzőt egyébként több helyről megkapta azóta a film, kivéve egyet: az Odeon kiadó túlságosan erőszakosnak találta mintsem, hogy megjelentesse a művészfilm kategóriában.

Visszatérve Márkhoz, megosztottam vele titkomat, miszerint képtelen vagyok összehozni egy horror-komédiát, viszont ismerve az ő stílusát, talán segíthetne. Először szabadkozott, bár határozottan jólesett neki, hogy írásra buzdítom, mint elmondta, én vagyok az első a környezetében aki nem nézi hülyének amiatt, hogy filmes dolgokon jár az esze.

Nem telt bele két hét, Márk szállította a művet, a címet én adtam: Hasfalmetszők. Pestről hazafelé a buszon fetrengtem olvasás közben, és határozott elégedettséggel töltött el: a sztori jó volt, poénos, kellően cselekményes, ráadásul “könnyen” megvalósítható, kevés szereplő, kevés helyszín, stb.

A sztori dióhéjban a következő: két fiatal bérgyilkos első akciójára készül, likvidálniuk kell egy gazdag vállalkozó feleségét. A tettet egy isten háta mögötti helyen, a titokzatos Nagypapa házában kell végrehajtaniuk, az öreg tudomsuk szerint már régóta egy szanatóriumban pihen. Időközben a feleség megneszeli a dolgot, és ő is felfogad egy killert a férje ellen. A két bérgyilkos odaér a házhoz, és szembesülnek a nem várt tényekkel: Nagypapa nemcsak, hogy nincs szanatóriumban, hanem csinos kis mészárszéket rendezett be a környékbeliekből. Aztán megérkezik a férj, a feleség, a harmadik bérgyilkos, Nagypapa eltűnik, majd újra előkerül, a közeli temetőben felélednek s hullák, és ettől kezdve elszabadul a pokol.

Bejelentettem a stábnak, hogy megvan az új sztori, megcsináljuk. A reakciók érdekesek voltak. A tökéletes közönytől a burkolt ellenségeskedésig mozgott a skála, Miokovics Csaba maszkmester mindkettőt képviselte. Egyrészt, hogy miért akarunk poént vinni a filmbe, másrészt, milyen dolog az, hogy becsöppen egy idegen, és máris megfilmesítjük a könyvét. E két aggály aztán részéről végigkísérte a forgatást.

No. Más, különösebb akadályok nem lévén, elindítottam a projektet. Ezzel megkezdődött a visszatartó erők áramlása.

Mik ezek? A hagyományos felfogás szerint, a visszatartó erők azok az energiafolyamok, amik akadályozzák egy esemény bekövetkeztét, vagy az egyént gátolják terve beteljesítésében. E film készülte nem is szólt másról, mint erről, és talán még nincs is vége.

Márk behozta az Eurofilmbe floppyn a forgatókönyvet kinyomtatás végett. Ezen művelet elméletileg nem okozhatott nehézséget, lévén naponta több száz oldalt printeltünk ki a gépeken. Ám amint a Hasfalmetszők betette lábát a stúdióba, a PC-k, Mac-ek meghülyültek, a nyomtató üres lapokat nyomott, és három órába telt, mire elkenve ugyan néhol, de olvasható, lapozható formába öntöttük a művet. Persze ki gondolt volna akkor még bármire, örültem, hogy kész a könyv, szórtam szét a stábnak.

Időközben úgy láttam jónak, ha távozom a hivatalos filmes szakmából, vissza Dunaújvárosba kedvesemhez és barátaimhoz. Két hét elteltével kedvesem közölte, hogy kapcsolatunk véget ért. Tekintve, hogy egy évtizede ismertük egymást, meglehetősen fájdalmasan érintett a dolog, és egy időre megkérdőjelezte mindenféle művészi tevékenységem értelmét. Mindezen szituációk elemzése külön könyvet igényelne, elég az hozzá, hogy padlóra kerültem. munkám, pénzem, lakásom nem volt, csatlakoztam Juhász Pali albérletéhez. így immáron négyen laktunk egy lakásban.

Ezzel megkezdődött életem egyik legemlékezetesebb nyara.

Csöveztünk, söröztünk, csavarogtunk, olykor éheztünk és közben gőzerővel szerveztük a Hasfalmetszők film megvalósulását. Márk sajnos kihagyta ezt a pár hónapot, ő szeptemberig Amerikában mosogatott. A szitu eszméletlen ironikus volt: Napközben hivatalos leveleket, faxokat írogattam, mint a CWT vezetője, és százféle cégnek könyörögtem, hogy támogassák munkánkat. Eközben vajaskenyereztünk, Pali füzetlapokból sodorgatta cigijeit, ültünk az erkélyen harminc fokban, és filmet gyártottunk, szerveztünk. A nyár közepe felé már látszott, hogy nincs az a vállalkozó, vagy magánszemély, aki hajlandó lenne akár egy fillért is áldozni egy horror-komédia támogatására.

Júniusban még reményteljesek voltunk, hiszen sikerült felfrissíteni szereplőgárdánkat. A film főszerepeire megnyertünk magunknak két tehetséges amatőr színjátszót Csanálosi Gábort és Nagy Gábort. Túri Laci favoritunk jött, mint férj, egy helyi rap-metal zenekar énekese Budai “McFly” Gábor elvállalta a harmadik bérgyilkos szerepét, Benke Zsolti, kabalánk szintén csatlakozott, Galauner Zoli mint Nagypapa érkezett, Pali pedig beszervezte Lombos Melindát, a helyi tv egyik szerkesztőjét feleségnek. Mármint a filmbe.

Szóval a szereplők összeálltak, tartottunk néhány olvasópróbát, és úgy tűnt, hogy beválik majd mindenki.

Időközben új társkapcsolatot kezdtem, és beindult némi féltékenykedés a stáb részéről. Több jóindulatú barátom veszélyeztetve látta a filmet a leány miatt, holott az előkészületi munkálatok nem miatta, hanem az egyes kollégák hozzáállása miatt rekedtek meg olykor.

Juhász Zsolti, a Kárhozat egyik főbb szereplője ezúttal díszlettervezőként, illetve kellékesként óhajtott közreműködni. Ez ügyben megkapta a helyszín és kelléklistát, és munkához látott.

Miokovics Csaba beszervezte testvérét Matyit, ki már régóta figyelte működésünket, csak eddig nem kívánt különösebben - és főleg felkérés nélkül - közreműködni. Csaba ötlete roppant hasznosnak bizonyult. Bár tesója egyfajta “segd-effektesnek” kellett neki, ám végül úgy alakult, hogy Matyi jelentős részt vállalt a gyártásszervezésben, a berendezés, kellék beszerzésben, és neki köszönhető a Nagypapa házának felkutatása és leszervezése is, ami a film legfontosabb jeleneteinek hátteréül szolgált.

Juhász Zsolti korábban lelt egy házat Solton, az építmény tökéletesen megfelelt volna a célnak: lerobbant hatás, körülötte pusztaság, földút, stb. A szervezés alatt azonban történt valami a környéken, állítólag lezárták azt a ter,etet, vegyszeres tartály kiömlésére hivatkozva. Közeledett az augusztus, a kitűzött forgatás, Túri Laci jelezte, hogy van egy ötlete. Mélykúton lelt egy elhagyatott erdészházat az erdő közepén. Egy óra földúti rázkódás után odaértünk az ominózus “evil dead-szerű” házikóhoz, nagyon horrorosan nézett ki, ám se égen, se földön nem volt a közelben áram. Hát ugrott...

Pár nap múlva érkezett Matyi csillogó szemmel, hogy biciklizés közben belebotlott egy ősi kúriába egy elhanyagolt telek közepén, és a tulajdonos vállvonogatva meg is engedte, hogy ott ténykedjünk majdan két napig, bár óvakodtunk beavatni az urat, hogy némi mű-mészárlást tervezünk a hajlékban.

Szóval helyszín megvolt, többször terepszemle, aztán nyomtuk a többit. Párszor felugrottunk Pestre Mafilmes ismerősökhöz: ugyan támogassák már vállalkozásunkat! Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy kb. százezer forintra van minimum sz+ség ahhoz, hogy elindíthassuk a filmet. Mindez kellett az autóbérlethez, speciális effekt-anyagokra, kazettákra, stb. Vukovics Árpi, aki a DTV színeiben mindeddig támogatta munkánkat, időközben megvált a tv-től, de nem szűnt meg segíteni: felajánlotta, hogy saját DV kameráját szívesen kölcsönadja a felvételekhez. Jött egy új srác, Markó Viktor, ki rendezvények bevilágításával, hangosításával foglalkozik, ő potom összegért rendelkezésünkre bocsátotta lámpáit, állványait, stb.

Egyedül a hanggal voltak - természetesen sajnos - problémáink, a forgatás napjáig sem tudtunk szerezni normális profi mikrofonokat. Persze bérelni lehetett volna, de addigra már nyakig úsztam az adósságokban: mikor egyértelművé vált, hogy senki nem ad pénzt, tízezer forintonként kölcsönkéregettem a szükséges összegeket. Lehet, hogy nem kellett volna, lehet, hogy le kellett volna fújni az egészet, de most, hogy kész a film, úgy gondolom, hogy kár lett volna feladni. Bár ezer szempontból nem lett olyan a kész mű, mint szerettem volna, mégis szórakoztató, élvezhető alkotás született.

Közeledett az augusztus, turbékoltam új kedvesemmel, s bár ez ügyben is sűrösödtek a viharfelhők, mégis haladt a film, és a forgatás napjára minden összeállt.

A maximumot akartuk. Országos sikert, moziforgalmazást, kultuszfilmet, mindent. Pali hozta az ötletet, mi lenne, ha beszerveznénk a Ganxsta Zolee és a Kartel zenekart a filmbe egy betétdal erejéig. Nemigen hittük, hogy Zoliék ráállnak a dologra, lévén “sztárok”, de miután elolvasták a forgatókönyvet, jót röhögtek, igent mondtak a dologra, és írtak egy dalt “Hasfalmetszők” címmel. A szám őszre el is készült, főleg, hogy mi decemberre terveztük a bemutatót.

Találtunk kiadót is, pontosabban érdeklődőt. A Mirax vezetője jópofának találta, hogy fillérekből akarunk filmet csinálni, és közölte: szívesen megnézné majd a kész alkotást. Mindezek tudatában bizakodva néztünk a film elébe.

A forgatási időpontok eszméletlen szűkösre sikeredtek.

Nagy Gábor, Puncsos alakítója közölte, hogy semmi pénzért nem hagyná ki a Diákszigetet, kamera csak meghatározott időre volt kölcsönkérhető, a házban csak meghatározott időt tölthettünk, stb. Így eshetett meg, hogy mindössze öt napunk maradt szabadon a teljes film leforgatására. Őrület volt, de nem volt más választásunk, csak így volt megoldható, hogy minden és mindenki ott legyen a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Úgyhogy belefogtunk a tébolyba.

Hétfő: az első nap, Budapest, Kartel kocsma. Előző nap este tízkor tudtam meg Juhász Zsoltitól (időben szólt), hogy a szállításunkra szervezett autó nem jön, úgyhogy egy óra telefonálgatás után sikerült leszervezni, hogy a Viktor lámpáit, egyéb technikát, szereplőket, egyebeket két autóval deportáljuk a helyszínre. A könyörgő telefonbeszélgetések csúcsa volt, amikor közöltem a kiszemelt, gépjárművel rendelkező áldozattal, hogy “ha akarsz, szerepelhetsz a filmben, csak gyere!”. Tiszta Ed Wood! Aztán miért ne? Úgysem hiszi el senki úgy általában.

Merthogy mi a látszat? Itt van egy filmtársulat, pár ember, átlag másfél évente kihoznak egy játékfilmet, általában horrorosat, aztán egy darabig tele vannak velük az újságok, tv-k. Megkaptam már többször, hogy mit nyavalygok én, hiszen sikeres filmrendező vagyok, médiasztár tele lóvéval, egyebek. No igen. Mindebből a valóság: itt dolgozik évek óta egy baráti kör, egyikkőjüknek sem adatott meg vagyonos családi háttér, tökéletesen csóró emberek csapata munkálkodik azon, hogy valóra váltsa álmait, gyakoroljon, fejlődjön szakmailag, próbálgassa a tehetségét évről évre.

Ami meglepő, hogy mindezért olykor úgy tekintenek ránk az emberek, mintha minimum halálos bűnt követnénk el azért, mert mi történetesen főleg a horror műfajban látunk fantáziát, amely műfaj egyébként más országokban tökéletesen elfoglalta már méltó helyét az irodalomban és filmművészetben egyaránt, csak nálunk övezi meglehetősen sznob, és maradi hozzáállás. No mindegy.

Palival a nyáron sűrűn üldögéltünk egy éjjel-nappali bolt előtt éjjel, kezünkben sör, és azon tűnődtünk, hogy mi értelme ennek a görcsölésnek. Pénz nincs, lehetőségeink nincsenek, családi és magánéleti válságok őrlik fel amúgy is fogyó energiáinkat. No de visszatérve az első forgatási napra.

Kartel kocsma. Ganxstáék a tőlük várt flegmasággal nézték végig, hogy szétszedjük a kocsmát, mindent behúzgálunk kábelekkel, a szemükbe vakítjuk a reflektorokat, és ott szerencsét-lenkedünk órákon át. Mindössze egy két perces párbeszédes jelenetet rögzítettünk, de eltartott délutánig. Az élő hangot tökéletesen elszúrtuk, de az utóhangozás után ez lett a film egyik legprofibban világított, rögzített jelenete.

A stáb működött. Tomi aktív volt, mint operatőr, a szereplők jók, úgyhogy sikeres napot zártunk. A csapat visszahurcolkodott Dunaújvárosba, és örvendezhettünk az első képeken, végre világítva van, jók a színek, és nem VHS minőség.

A filmben van egy zuhanyzós jelenet, ahol Lebowsky - szégyenlős srác lévén - a fülkében aszalódik hetekig, mert nem mer kimenni, amíg kolesztársai bent vannak. E jelenet miatt Juhász Zsolti bekönyörgött minket a helyi főiskola zuhanyzójába, Matyi elhúzható zuhanyzófüggönyöket gyártott, Markó Viktor füstgépe szolgáltatta a “gőzt”, sőt még három leányt is befűztünk, hogy mutassák meg magukat hátulról a kamerának - meztelenül. Benke Zsolti a Legyen világosság kertésze, és a Kárhozat kiadófőnöke egy szál törülközőben pompázott, lenyűgöző volt. Alakult a dolog, bíztatóak voltak az addigi eredmények.

A harmadik forgatási napra megérkezett Nagy Gabó művész úr is egyenesen a Diákszigetről, s mint ebből kiszámítható: kedvetlen volt, másnapos, kialvatlan és flegma. Mint Csanálosi Gábor megsúgta, eme állapothoz nem szükséges Sziget, Gabŕcsupán szokott formáját hozta. Összegyűltünk stábilag videotékás ex-főnököm házában - itt forgattuk annakidején a Legyen világosság szobajelenetét -, s egész nap azzal próbálkoztunk, hogy felvegyük a két bérgyilkos és a férj párbeszédét. Akárcsak az első filmnél, itt sem tudtam mit kezdeni a fehér falakkal, s az állandó fix kamera sem tett jót a jelenetnek. A későbbiekben ezt újra akartuk forgatni, csak közben tél lett...

Szóval az apróbb dolgok megvoltak, jöhetett a két csúcs nap. Előtte azonban portrék.

Csanálosi Gábor: ő az, aki a filmben Mosztát, a tapasztaltabb bérgyilkost alakítja. majdnem velem egyidős srác, de élettapasztalatokban messze előttem jár. Múltjában volt autótolvaj, színjátszó, zenélget pár hangszeren, imádja a társasági életet, és a központban tartózkodást. Lelkes ifivezetőként is dolgozott korábban, és tagja az Úttörőszövetségnek (van még ilyen). Egyébként roppant megbízható ember (most már), és jó barát. Ez fontos.

Miokovics Mátyás: Csaba tesója s ellentéte. Olykor túlságosan lelkes, ami egyébként nem hátrány a filmgyártás nevű őrületben, ahol pillanatnyi találékonyságon múlhat olykor a film sorsa. Matyi effektesként dolgozgat, s immáron életcéljának tekinti az alkotó munkát, amiért már megérte, hogy megismerkedett velünk. Bár Csabával sohasem lesz egy hullámhosszon, de ennek elsősorban nem ő az oka.

Nagy Gábor: ő az, akinél tökéletesen kudarcba fulladtak Csanálosi Gábor mindennemű nevelési kísérletei. Gabó tehetséges dobos, még tehetségesebb színész, mindamellett, hogy toronymagasról szarik minderre. Talán igaza van, majd csak megérik ő is. Ő a filmben Puncsos, a hisztisebb bérgyilkos.

Kis-Szabó Márk: aki egy hirtelen ötlettől vezérelve kistoppolt valamikor Párizsba graffitizni. Ez nagyban jellemzi, azt hiszem. Márk P. Howardon edzett forgatókönyvíró, immáron ötödik könyvét írja, és kifogyhatatlan a poénokban. Úgy mellékesen megnyerte 1999-ben az HBO forgatókönyvírói versenyét. Általában lázadó alkat, nem érti és nem is akarja megérteni, hogy miközben a fiatalok tartják el a magyar mozikat, miért nem készülnek nekik filmek. Mindenesetre ő már megtette a magáét, most már csak meg kéne filmesíteni írásait.

Most pedig a csúcsnapokról, illetve azok közvetlen előkészületeiről.

Ama bizonyos ház tökéletesen üres volt amikor felfedeztük, némi bútorzatot kellett odavinnünk. A szállítás természetesen ismét gond volt, de pár önzetlen segítő végül is autót teremtett.

Miokovics Csabi a forgatás előtt egy héttel letörten közölte, hogy mégsem lesz film. Eme nézetét nem velem osztotta meg, de mikor a fülembe jutott, lélekszakadva rohantam fel hozzá, hogy mi van, ki halt meg? - Nincs kakaópor a vérhez, és így nem lesz vér, és film sem.- közölte. A logikus megoldás, miszerint csak le kéne ugrani a boltba kakaóporért, fel se merült Csabi részéről, így én szereztem be a kívánt kelléket.

Béreltünk egy Chevrolettet a forgatásra, hallgattunk a közönség tanácsaira, miszerint ne Ladával szaladgáljanak a bérgyilkosok, mint előző alkotásainkban. A bérleti díj - tízezer forint - a forgatás napjára érkezett meg postafiókomra, hála Trunkó Bence nevű pesti ismerősünknek, aki megszánt, és küldte a lóvét.

Szóval első nap.

Reggel hatkor kelés, a stáb fele a háznál rendezkedett, szerelték a villanyt, világosítottak, rendezték be a padlást, mi közben a film nyitó, autós jeleneteit nyomtuk az országúton. Rögtön problémáink támadtak a hanggal természetesen, az óriási szél miatt az autó belsejébe kellett rejtenünk a mikrofont.

Zajlottak a párbeszédek, közben Gabó közölte, hogy ő most elmegy a nagymamájához szilvás gombócot enni, húsz perc az egész. Pillanatra öngyilkosságomat fontolgattam, de aztán beláttam, hogy végül is ő tesz szívességet nekünk. Így ht elengedtem, bízván, hogy a húsz perc belefér az egyébként percre pontosan kiszámított forgatási rendbe. Gabó másfél óra múlva került elő vigyorogva, s folytathattuk a jelenetet...

Nagypapa elgázolása sem ment minden fennakadás nélkül tekintve, hogy a púpos, ősz hajú rém feltűnése kisebb pánikot keltett a kicsiny faluban, ahol forgattunk. Galauner Zoli huszonéves fejére Csabi rémnagypapi maszkot, kockás inge, öltönye alá sörhasat, púpot gyártott, így Zoli megjelenését kitörő taps kísérte a stáb részéről.

Aztán jött a Chevi, a két bérgyilkos elmélyülten poénkodik, az öreg ki az útra, majd fékcsikorgás töri meg az idillt. Az öreg ott fekszik félig az autó alatt, agyveleje részben a betonon. Természetesen kellően forgalmas helyet választottunk a felvételre, így olykor békés kocogó sápadt el a jelenet láttán, hol rémült apuka takarta el csemetéje szemét a véres látványtól. A járókelőket ugyanis a következő kép fogadta:

Pár fiatal halálosan komoly arccal vesz körül egy kocsit, amely alatt egy elgázolt öregember vélhető felismerni. Csanálosi Gábor javasolta, hogy talán vegyük vidámabbra a figurát, hogy a szemtanúk lássák, nem komoly az ügy. Így kacarászni kezdtünk, mire a következő arra tévedő falusi egy önfeledten vidámkodó társaságot lelt a véres díszletben, Gábor pedig vidáman kiáltott fel: - Hogy kijött elénk az öreg, mi?

A hangulatot komolyítandó, megjelent a körzeti rendőr, és megérdeklődte, hogy mi a francot művelünk, ám a nap legrémisztőbb eseménye csak ezután következett: az autótulaj közölte, hogy neki egy órán belül autóstól el kell mennie, és másnap sem tud jönni. Elsápadtam tudván, hogy még hátra van pár jelenet. A két bérenc megérkezik a házhoz, kiszállás, majd vissza, poénok, stb. És már esteledett.

Kapkodás indul, be az autóba, mobilon utasítás a házbélieknek, hogy mindenki tűnjön el az előtérből, merthogy már a házhoz érkezés képeit is “élőben” szeretnénk venni időnyerés végett. Gyors szövegtanulás, felvétel, és a naplemente előtt néhány perccel: KÉSZ!

Pihenő következett, autó el.

A forgatási beosztás szerint az első éjszaka kellett felvennünk a padlás-jelenetet, ahol is a két fogságba esett bérgyilkos szemléli a megzombult háziak ténykedését. A helyszínt Csabáék napközben berendezték, levágott fejek láncokon, oszló hulla a koporsóban, élő kukacok, stb. A bevilágítás alatt Csaba maszkolta, sminkelte a szereplőket, és este 9-kor elkezdhettük a felvételt.

Különösebb fennakadás nem volt, a szövegek frankón mentek, a világítás nagyon jól sikerült, így reggel 7-re befejeztük a munkát. Gabó ekkor haza akart menni, de mivel sejtettük, hogy ez egyet jelentene a film bukásával, mert nemigen látnánk őt másnap viszont, határozottan eléálltunk, megmutattuk alvóhelyét, és lefektettük. Jómagam a csupasz parkettán próbáltam aludni kevés sikerrel, Csanál a koporsóban ágyazott meg magának.

A másnap délelőtt némileg lagymatag volt, mindenki mélán kávézott, én a forgatókönyvben jegyzetelgettem, és mellesleg megcsináltuk Melinda nyakon szúrásának effekt-részét. Csabi is aktivizálódott, berendezte a mészárszék-szobát, ahol a két killer először szembesül a házban történt tömeggyilkosságokkal. A hatás nem maradt el, többen elsápadtak, mikor meglátták a Miokovics-féle miliőt. A szoba padlóján kibelezett ember, a kádban kettészelt test, az asztalon levágott fejek, testrészek és vér mindenütt. Mikor Márk ősszel hazajött, és megtekintette eme jelenetet, csak ennyit hebegett: - De hát én csak azt képzeltem, hogy valami homályos zugban feltűnik egy-egy levágott kéz, ilyesmi...

Hát igen. Csaba szokásához híven szeretett volna mindent megmutatni, így alighanem megcsináltunk minden idők legborzasztóbb magyar képsorait.

Ekkorra már pontosan harminc ember nyüzsgött a házban, volt akit csak a forgatás csábított oda. Délután már javában dolgoztunk, és hajnali ötig életem egyik legnagyobb stresszét éltem át. Tudtuk, hogy be kell fejeznünk, hiszen csak két napra kaptuk meg a házat.

Zajlott.

Ki tudja, hány jelenet a házban, és előtte. Csabi folyamatosan, zokszó nélkül dolgozott a külön berendezett maszkos szobában. Matyi és Pali maximálisan a segítségemre voltak minden percben, közben Juhász Zsoltiék már a temetőt rendezték be a ház háta mögött. Egy szabad percben kimentem hátra, három gyönyörű sírkő fogadott szépen bevilágítva, előttük a megásott sírok, egyikben mozgó hulla, ki békésen várakozott a föld alatti jelenetére.

- Hát te ki vagy? - érdeklődtem lévén, nem ismertem meg a megboldogultat a maszk alatt.

- István. - jött a válasz.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Beástak. - panaszolta a néhai.

Ennyiben maradtunk, mentem vissza a házba folytatni az őrületet. Jelenetek, párbeszédek maradtak ki, változtak át a forgatás során, nyilazgattam át-oda-vissza huzigáltam a forgatókönyvben közben próbáltam nem elaludni a fáradtságtól, s a stábot is ostorozni.

Olykor szolid betétek oldották a feszültséget. Csanálosi Gábor gitárjával szórakoztatta az éppen nem dolgozókat, néha ettünk, néha pedig üvöltöttünk, hogy “kuss legyen, forgatunk!”.

És forgattunk.

Felvettük McFly feldarabolását, Melinda feltámadását, a két bérgyilkos elfogását, a férj lelövését, stb. A kamera poros, művéres lett, a résztvevők nem kevésbé, forgatókönyvem saláta, ősz hajszálaim szaporodtak. Mindezen pánik, irtózatos kapkodás mellett viszont jó volt látni azt a sok embert, akik két napja nem aludtak, nem fürödtek, alig ettek valamit, és karikásodó szemmel, összeszorított foggal lámpákat cipelnek, kábeleket húznak, sminkelnek, gödröt ásnak, és fontosnak érzik, amit csinálnak. Egyszóval: alkotnak. S közben még belefér egy-egy bögre kávé, és pár poén is.

Éjjel három felé járt az idő, felvehettük a zombik életre kelését a temetőben. Dőlt a füst a gépből, másztak elő a srácok a sírból, mindenki káromkodott, ahogy tudott, de megvolt a jelenet. Még mindig volt időnk, noha nem sok, Csanálnak 6-ra dolgozni kellett mennie, de hátra volt még a film vége: némi lövöldözés, valamint a záró párbeszéd. Nosza, lámpákat áthurcoltuk a ház elé, lövöldöztünk, és máris átállhattunk volna az előtér bevilágítására, amikor...

... három villanás, és mindent sötétség borított be: elment az áram.

Néma csönd, mindenki sejtette, hogy komolyabb baj történt. Gábor és Viktor villanyszerelők lévén utánanéztek a problémának, majd közölték: semmi remény, hogy megjavítsák a hálózatot, központi gond van, vagyis:

A forgatás itt és most, a vége előtt egy órával véget ért.

Fáradtan nyugtáztam a fejleményt, ekkor már szinte beletörődtem, hogy semmi sem megy úgy, ahogy terveztük. A stáb kivárta a napfelkeltét, és a többség elhúzott haza. Páran maradtunk eltakarítani a romokat, délig eltartott, mire zsákokba hordtuk a szemetet, és összepakoltuk a technikát. Délután már belealudtam a Sherlock Holmes sorozatba, majd visszaszolgáltattam a kamerát, amely tulajdonosával együtt másfél hónapra eltűnt külföldön. Aztán lakóhelyet váltottam, költöztem.

Jött az ősz, telefonon megkerestük a ház tulaját, engedélyt kérve, hogy még további két napot szeretnénk a házban nyüzsögni. Megdöbbenten hallottuk a vonal másik végéről, hogy kegyvesztettek lettünk, és különböző nem részletezett dolgok miatt messze kerüljük el azt a helyet.

Lepadlóztunk.

Nem mehetünk vissza? Akkor hogy a fenébe fejezzük be a filmet? Az utolsó jelenet a forgatókönyv szerint a hajnalban játszódik a ház előtt! Márk időközben befutott az USA-ból, nosza parancsba adtuk: szerkesszen új befejezést! Márk vakarta a fejét, én közben újabb könyörgő leveleket intéztem még az Atyaúristenhez is, hogy kicsikarjak valamennyi pénzt a film befejezéséhez. Több helyről is további sok sikert kívántak, és beintettek.

Kisvártatva újabb magánéleti válságba kerültem, talán életem legnagyobb hibáját követtem el, és ki lehet mondani: hetekre feladtam, hogy befejezzük a filmet. Újra kellett forgatni a megbízásos jelenetet is, görcsösen nekiálltunk szervezni, aztán a dolog befuccsolt helyszíni, és személyi problémák miatt.

Befutott helyette két zenekar, a Bonus Track és a Testimony. Videoklippet szerettek volna demo anyagukhoz. Szűk stábbal (Zoli, Tomi, én) le is forgattuk az anyagokat, és ez utóbbi együttes próbahelyén végre megtaláltuk a megfelelő helyszínt a befejezéshez. Egy lerobbant ház volt, külsőleg is, belsőleg is használható. A film vége így is más lett, főleg, hogy ekkorra már minden ötletem elfogyott, egyszerűen képtelen voltam koncentrálni a rendezésre, és egyáltalán arra, hogy képekben gondolkodjak.

A stábon belül is jócskán jelentkeztek a problémák, amik csírájukban már évek óta jelen voltak, de most kifejlődve teljes erővel tomboltak. Megindultak a furkálódások ellenem, és úgy általában mindenki ellen. Pali tökéletesen hanyagolta a filmet, miközben úgy próbálta beállítani, mintha én nem foglalkoznék a dologgal, Csabi Matyi ellen fűtött mindenkit csupán szakmai féltékenységből, amit persze a világért sem vallott volna be. Tomi és Zoli a fülük botját se mozgatták, tökéletesen hidegen hagyta őket, hogy mi van a filmmel. Én megint megkaptam, hogy elárultam, cserben hagytam a stábot, ezt általában akkor hallom, mikor egy kicsit megpróbálok a saját magánéletemmel foglalkozni, és netán napokig nem ltogatom a többieket. Szóval ilyen légkörben zárult le a számomra meglehetésen gyötrelmes 1998-as év.

Januárban megcsináltuk a végét ama házban. A forgatás főleg gyomorforgató effektek felvételéből állt, hasfalmetszés, fejletépés, stb. Előzőleg pár jelenet felvettünk még Matyiék pincéjében is, mindezen képek lettek talán a legrosszabbak az egész filmben, de a vágás során Zozo zenéi, és Korom Karcsi hangeffektjei megmentették a képeket.

Ismét költöztem, ezúttal haza szülőmhöz. Tomi megpróbálta meggyőzni a DTV új főnökét, Györgyit, hogy hagyományainkhoz hűen járuljon hozzá technikailag az utómunkához. Először hallani sem akadt róla, de aztán megenyhült, alighanem látta rajtunk, hogy szegényebbek vagyunk a templom egerénél.

Februárban nagy meglepetés ért, előző filmünk a Kárhozat bekerülhetett a Magyar Filmszemle programjába, mi pedig a szemlekatalógusba. Élmény volt ismét visszatérni a szakmába, és újfent leszűrhettük: nem sok keresnivalónk van arrafelé.

Március végén megkezdhettük a Hasfalmetszők vágási munkálatait. Nem volt sok időnk szokás szerint, mindössze három napot kaptunk a képre, az utóhangozásokra aztán kikönyörögtünk további pár éjszakát.

A stáb ekkorra már teljesen kifordult önmagából, Pali és Zsolti a világhírű producerek szerepében tetszelegtek boldog-boldogtalan előtt, Csaba folyamatosan ellenségeskedett Matyival, Végh Zoli depressziózott, nem akart zenét írni, aztán nem akart vágni, Márk örült, hogy kimarad az egészből, egyszóval nyoma se volt annak a lelkes csapatnak, akik amatőr filmezni kezdtek évekkel ezelőtt.

Jómagam is úgy éreztem, hogy közel sincs már bennem annyi alkotásvágy, mint annak előtte, és a horror műfajtól is jócskán megcsömörlöttem. Ennek jócskán oka volt az a rengeteg ellenállás, amit választott műfajunk miatt kaptunk, vértszomjas őrültekként könyvelték el helyenként a csapatot, és bár ennél is a filmnél is hangsúlyoztuk, hogy vígjátékról, paródiáról van szó, mégis mindenki a horror szóra kapta fel ma fejét. Másrészt én is változtam, és bár mai napig sem hagyok ki egyetlen horrorfilmet sem a moziban, horrort készíteni már nem igazán akarok.

Aztán ott tartottunk, hogy Palit csak a külsőségek érdekelték, olyan vélt magasságokból nézett körbe olykor, aminek a közelében sem jártunk, és gyökeresen eltért már a véleményünk sok mindenben. Én magunkat egy amatőrfilmes csapatnak láttam és látom, kik szokatlan módon egész estés filmek gyártására vállalkoznak olykor, gyakorlatilag semmi pénzből, és egy Magyarországon nem művelt filmes műfajban dolgoznak, ami a horror. Szintén független filmes körökben példátlan módon elég sok energiát fektetnek különböző látványelemekre, speciális effektek, computergrafikus főcím, stb, illetve zenei hatásokra, melyet szintén saját maguk álltanak elő, lásd Végh Zoli filmzenéi, és hanghatásai. Ezek a produkciók mindamellett, hogy észrevehetően amatőr filmek, mégis számos nézőt vonzanak, és bizonyos körökben kultusszá váltak. Természetesen a produkciók nem nélkülöznek némi dramaturgiai, színészi teljesítménybeli, technikai gyengéket, és a pénztelenség maradandóan rányomja bélyegét az alkotások esztétikai minőségére, ám a hatásvadász elemek, és közérthető történetek miatt tökéletesen bemutatható és fogyasztható egész estés filmek készülnek immár a harmadik alkalommal. Mindez köszönhető a csapatnak, ahol a specializálódás miatt már majdnem mindenki megtalálta az érdeklődésének megfelelő tevékenységet, és a produkciókban kamatoztatja tudását.

Így látom én a CWT tevékenységét és filmjeit, ám Pali az említett gyengéinket nem figyelembevéve már Hollywoodról, celluloid átíratásról, meg nem értett zsenialitásról, meg hasonlókról beszélt természetesen teljesen hiteltelenül. Ez ügyben voltak némi vitáink, persze lehet, hogy én becsülöm le a stábot, én vagyok kishitű, ki tudja?

Az utómunka során aztán némileg oldódott a kedvetlenség, Zoli zenéjével, és vadonatúj segítőnk, Korom Karcsi hang effektjeivel ugyanis véresre sikerült filmünket sikerült tökéletesen vígjátékká transzformálni, ami többünknek okozott elégedettséget.

A főcím nagyon jól sikerült, hála régi barátunknak Bocának, ki megcomputergrafikázta. Kicsit emlékeztet a “Hetedik” c. film elejére, ami nem véletlen, hiszen ilyet szerettünk volna.

Kitűztük a premiert május 13-ra, még volt odáig másfél hónapunk, mi az nekünk, ugye? Aztán megint csak a bemutató napjára lett kész a film, a hangokkal ugyanis annyi problémánk volt, hogy az utolsó hét minden éjszakáját bent töltöttük a stúdióban. Plakátunk is lett, tök jó, egy újdonsült ismerősünk - Flaisz Attila - festette meg, a helyi nyomda pedig nyomott belőle kétszáz darabot támogatás gyanánt. Jöhetett a premier.

Ezúttal a mozi nagytermét szemeltük ki, a vezető ránk is hagyta a dolgot, csupán megfelelő projektort kellett szereznünk. No ez nem volt könnyű. Az első kiválasztott a Dianetika Központ helyi kirendeltségének vetítője volt, de ez gyenge fényereje miatt nem felelt meg, aztán a középsuli, ahová jártam végül is rendelkezésünkre bocsátott egy megfelelő készüléket pár nappal a premier előtt. Fellélegeztünk.

Eljött a nagy nap. Haverok Pestről, innen-onnan, este 8-ra hatalmas tömeg a mozi előtt. A szokásos stressz, nem mertem az emberek szemébe nézni, ne ismerjenek fel, és eleve meglepett, hogy mennyien jönnek be a mi nevünkre a moziba, hiszen erről volt szó. Merthogy a film címe ismeretlen, a színészek szintén, nem játszik Dobó Kata a filmben, ráadásul a magyar film ugye mifelénk (sem) örvend túl nagy népszerűségnek.

Szóval tolongás, izgatott beszélgetések, mi pedig stábilag fent gubbasztottunk az erkélyen, és a vetítőben. A mozi megtelt és elkezdtük a bulit. Buli volt szó szerint, a közönség az ismerős arcok feltűnésekor tapsolt, vettek minden poént, olykor beletapsoltak a filmbe, és szemlátomást remekül szórakoztak. Aztán stáblista, majd werkfilm, és néma csönd. A közönség minket akart, lévén a film elején bemondattuk, hogy közönségtalálkozóra invitáljuk az egybegyűlteket.

Besomfordáltam a terembe, taps fogadott, Pali utánam mászott szintén rejtőzködő üzemmódban, majd Márk jött. Mikor már feszélyezve éreztük magunkat, szólítottam a stáb többi tagját, így végül az összes résztvevő ott állt kint, és szembenézett lelkes közönségével. Felejthetetlen, és talán kissé fájdalmas pillanat volt, átszaladt az agyamon, hogy lehet, utoljára vagyunk így együtt. Pár kérdés hangzott el a közönség részéről, aztán összmeghajlás, és mehettünk sörözni. Reggelre már csak ketten maradtunk Márkkal, illetve csatlakozott hozzánk egy újdonsült rajongónk, ki nem győzte méltatni összetartásunkat, kitartásunkat, stb. A srác nem látott a színfalak mögé, talán jobb is.

Ez volt tehát a Hasfalmetszők története.

Természetesen a továbbiakban keresek videokiadót, a film megy majd az idei Off Fesztiválon, jövőre a Magyar Filmszemlén, és ahol tud. Megcsináltuk időközben az angol szinkront is, küldöm külföldre a filmet, a német, francia, stb. trash-rajongók hátha ráharapnak. Aztán meglátjuk. Kíváncsi vagyok, hogy a szakma mit fog szólni, ha eléjük kerül a film, és az is nagyon furdalja az oldalamat, hogy megeszik-e majd a magyar tinik, huszonévesek a “Ganxstazolis” brutális-poénos mozit. Itt Dunaújvárosban azóta beszédtéma az alkotás, és kézről kézre adják a srácok a kazettát.

Mi lesz a film további sorsa?

Ki tudja?

VÉGEZETÜL

Hol tartunk most?

Hát nézzük egyenként.

Márk megint eltűnik külföldön, ezúttal több, mint egy évre megy dolgozni. Időközben befejezte új forgatókönyvét “Sohasevolt Glória” címmel, s talán egyszer film lesz belőle, legalábbis adja magát. Márk itt hagyja a könyvet, dolgozhatok rajta, ha akarok.

Végh Zoli letudta a Hasfalmetszőket, nemrégiben megint zenét komponált az RTL-nek, egyébként melózik, Pestre jár. Ha lesz film, jön, ha nem, nem. Ő mindenképpen “röhögős” filmet akar csinálni, szerinte csak ez jön be. Van benne valami.

Miokovics Csabi továbbra is halálra van sértődve Matyi miatt, meg azért is, mert eljutott hozzá a hír, hogy a következő filmünk, ha lesz, talán nem horror lesz, és ugye ezért nem lesz szükség horror-effektekre. Ezt totál árulásnak fogja fel, csak azt nem érti, hogy műfajtól függetlenül minden filmben szükség van különböző speciális maszkokra, effektekre. Egyébként rendkívül óvja, félti maszkjait, olyannyira, hogy nyilvánosságnak nem is meri megmutatni őket, amivel önmagát zárja el a befutás lehetőségétől.

Tomi nagy energiákat fektet mostanában a zeneírásra, szeretne dalszerzőként befutni a pop-
szakmában. Támogatom a dolgot, mindamellett, hogy nekem abszolút nincsenek ilyesfajta elképzeléseim. Filmezni hajlandó majd egyébként..., ha majd ráér.

Matyi belefáradt az örökös konfliktusokba, félrevonult, teszi a dolgát. Az őt ért bántások miatt - érthetően - nem igazából akar együtt dolgozni a társulat egyes tagjaival. Egyébként erősen Pest felé kacsingat munkahelyileg.

Pali csapong, egyik nap Amerikába akar menni, másik nap depressziózik, egyébként meg gőzerővel filmezni akar - csak legyen aki megszervezi helyette a dolgot. Mindenesetre totál elege van a városból, és legfőbb vágya: el innen!

Juhász Zsolti: ő most csendben van, nem találja a helyét, talán majd egyszer kiderül, hogy istenigazából mit is szeretne csinálni, vagy hogy vannak-e komoly tervei a filmezéssel, vagy bármi mással kapcsolatban.

Csanálosi Gábor: nemrég nősült, mostanában vélhetően családi elfoglaltságai lesznek. Ő benne van a további bulikban, egy feltétellel: a későbbiekben nem hajlandó se kapkodni, se összecsapni a filmet, és a forgatást. Érthető.

Nagy Gábor: éppen katonaidejét tölti nagy élvezettel. Vele kapcsolatban semmit nem lehet tudni, jó lenne a későbbiekben is kihasználni a tehetségét, de nála semmi nem biztos. Egyébként borzasztóan örültem neki, mikor a premieren gratulált, és hitetlenkedve közölte: nem gondoltam volna, hogy tényleg megvalósul ez a film.

Túri Laci: szokásos módon várakozik, majd ha szólunk, akkor aktivizálja magát. Rá mindig lehet számítani.

És végül, mi van velem?

Egyelőre nincs munkám, lakásom, magánéletem romokban. Sztori ötletem nincs, nemrég zártam le egy verseskötetet, jó lenne publikálni, de ez is ugyanaz a holtvágány, mint a regényírás. Kacérkodom ismét az írással egyébként, valamikor egy kiadó vezetője azt tanácsolta, hogy próbálkozzam fantasyval, lehet, hogy kísérletet teszek. Engem főleg Clive Barker világa vonz, kicsit sötét, misztikus hangulat, és a végletek.

Aztán beleszerelmesedtem Richard Bach könyveibe, nem titkoltan jó lenne egyik művét megfilmesíteni. Persze ehhez más feltételek kellenek, mint egy amatőrfilmhez.

Lapozgatom Márk új könyvét, fontolgatom a filmtervet, de már az is megrémiszt, ha belegondolok, hogy mennyi munka lenne megcsinálni, és főleg a stáb jelenlegi hozzáállásával. Márpedig nem akarok többet olyan filmet alkotni, ahol szabadkozni kell egyes hibák miatt, hogy időhiány, egyebek miatt nem úgy sikerült. A közönséget nem érdeklik a kifogások, és pedig nem akarok újabb egy évet belefektetni egy filmbe, amivel nem vagyok elégedett. Ehhez pedig ugye: pénz kell.

Jó lenne lemosnunk magunkról a horrorfilmes jelzőt egyébként, bár lehet, hogy most már örökre rajtunk marad. Továbbra is értetlenül szemlélem a hivatalos filmes szakmát, ahol is százmilliók elköltésével önmegvalósító rendezők késztenek filmet szinte kizárólag filmfesztiválok számára, és kétezer fős közönségnek. De ez már csak így működik.

Szívesen csinálnék egyszer egy filmet tényleg sok pénzből, ha valaki adna egy lehetőséget, és szívesen kipróbálnám, hogy mi az a maximum, amit ez a csapat ki tud hozni magából, ha nem számít az idő, és mindenki meg van fizetve. Lehet, hogy okoznánk némi meglepetést a szakmának, vagy éppen magunknak.

Rövidesen zárom az írást, remélem, hogy eme kis elmélkedés egy kicsit közelebb hozta az olvasót egy társasághoz, amely egy panelvárosban lakozik, és hiteles képet tudott nyújtani arról, hogy milyen az, amikor valakik álmaik szólításának engedelmeskedve belefognak egy olyan nem könnyű tevékenységbe, mint a filmgyártás.

Nem tudom, mi lesz a csapat sorsa, lehet, hogy fognak még rólunk hallani, lehet, hogy végleg eltűnünk a süllyesztőben.

Még egy valamit el kell mondanom. A kézirat lezárása után kaptam a hírt, hogy Makovics Csaba, a Legyen világosság c. filmünkben Dr. Cool alakítója tragikus hirtelenséggel elhunyt. Utoljára utolsó premierünkön találkoztunk, és most már csak a filmben láthatjuk viszont, amint belehajol a kamerába, és mosolyog.

Nyugodj békében Csaba, reméljük, hogy még sokáig emlékeznek majd rád mindazok, kiknek jelentett valamit az a bő egy órás amatőrfilm, ami 1996-ban közel száz nézőt vonzott a moziba egy poros kisvárosban...

VÉGE

következik: A “SOHASEVOLT GLÓRIA” forgatása