Holocaust és mozgókép„Kívül van a történelmen”
„A Holocaustot nem lehet
megmagyarázni, és nem lehet megérteni. (…) A Holocaust kívül van a történelmen.
Tökéletesen irracionális esemény. A mi emlékeinket elmesélhetjük, de ha elmesélem,
ami velem történt, nem a Holocaustról beszélek, a saját emlékeimről mesélek,
én túlélő vagyok, amit a Holocaustról elmondok, abban benne van az, amit azóta
átéltem, tehát az, hogy túlélő vagyok. A Holocaustról csak a halottak tudnának
mesélni, de a halottak nem tudnak mesélni, mert halottak „ – mondja Heller Ágnes,
Szász János A Holocaust szemei című filmjében, és valószínűleg ez a legpontosabb
megállapítás e tárgyban. És mégse lehet mást tenni, mint mesélni és mesélni,
a racionalizálhatóság reménye nélkül. Mert ami kívül esik a történelmen, kívül
az erkölcsi világrenden, jó és rossz úgy-amennyire még ma is átlátható viszonyán,
az ott is marad örökre, nem tűnik el, nem halványul, és semmi esetre sem emelhető-simítható
bele nevezett erkölcsi világrendbe, még a Főgonosz birodalmába sem. Heller Ágnesnek igaza lehet, mégis akadt két film, amelyekben mesélnek a halottak. A Terror Háza mutatta be őket a Toldi moziban vetített sorozata nyitásaként. Két, ötven évig dobozban tartott dokumentumfilm, melyeket a táborok felszabadításakor, a szövetséges csapatokat kísérő operatőrök által forgatott anyagokból vágtak össze rögtön a háború után, nem kisebb rendezők közreműködésével, mint Alfred Hitchcock és Billy Wilder. Az előbbi címe A lágerek emlékezete (a főcím tanúsága szerint Hitchcock az összeállítás tanácsadója volt), az utóbbié A halál malmai. Sajátos módon, rögtön be is tiltották mindkettőt. Illetve pontosabban: a második filmet eredetileg egy Amerikában élő lengyel rendező, Hanus Burger vágta össze két órában, azt tiltották be, és – mint a háttérinformációból kiderül – átadták az anyagot Billy Wildernek, hogy vágja szalonképesre. Megtörtént. Végül is ez a legfantasztikusabb ebben a két filmben: hogy felidézik az első döbbenetet, a tények eredeti, valódi mivoltát úgy, ahogyan az első szembesülés sokkjában megmutatkozott. Hiszen mára nem ismeretlen a látvány, rögzültek az emblematikus képek, ámbár kevés került ki ebből az anyagból. De megint és mindig ugyanaz a tanulság: amit akkor és ott, a történés pillanatában, a maga nyerseségében, pőreségében és terjedelmében rögzít a kamera, az képes csak felmutatni valaminek az igazi arcát. A többi utólagos értelmezés, zanza, ismeretterjesztés, történelemkönyv. Ma már csak találgatni lehet, miért is érezték úgy a szövetséges hatóságok, hogy ezt azonnal be kell tiltani. De azért eszébe jut az embernek: bizonyára nem pusztán a nagyközönség idegeit kívánták kímélni – talán arra gondoltak, felmerülhet a kérdés, hogy miért is nem voltak hajlandóak bombázni sem ezt, sem a vasútvonalakat, hivatkozván, hogy nem stratégiai célpontok. Ez is
nehéz ügy. Ezer változatban hallottuk már, mégis az motoszkál, hogy nincs elmesélve
– talán, mert megint csak Hellernek van igaza: elmesélhetetlen. Másrészt azonban
konkrétan a magyar holocaust tényleg nincs elmesélve, dokumentálva – de erről
később. Nézem A Holocaust szemeit, és nem látom a filmet, mert az nyugtalanít,
hogy nem láthatom-hallhatom a többit, ami kimaradt, mindazt, Illetve. Az Örökmozgó programjában láttam Jolanta Dylewska A varsói gettófelkelés krónikája Marek Edelman elmondásában című filmjét. Marek Edelman a felkelés néhány túlélőjének egyike, öreg ember, aki egyetlen szuperközeliben, nagyon összefogottan, hogy ne mondjam, ökonomikusan, nagyon letisztult érzelmi állapotban, pontosan, napról napra meséli el a felkelés történetét. A mesélést megelőzi, majd átszövi a gettóban készült dokumentumfelvételek feldolgozása, időrendben, évekre tagolva. (Ez is milyen érdekes: rengeteg anyag maradt fenn a varsói gettóról. A magyarországi gettókról, deportálásokról alig néhány snittet ismerünk.) Dylewska kivételesen szépen használja és értelmezi a dokumentumanyagot. Lassít, kimerevít, belemászik a képbe, egymásra vonatkoztatja a részleteket, voltaképpen közkeletű eszközök. Ritka pontossággal és invencióval alkalmazza őket, történeteket rajzol velük a mozzanatok és az arcok mögé – gyönyörű. Ez az, ami a legkevésbé volt jelen a filmprogramokban – és nem az összeállítások tehetnek róla. Alig néhány dokumentumfilm foglalkozik a tárggyal. Szász János már említett, televízióban bemutatott filmje mellett Jancsó Miklós szépséges Jelenlét-trilógiáját és Bárány László úttörő munkáját, a bakonyi és Balaton-felvidéki deportálások történetét feldolgozó, Soá napja című filmjét lehetett felsorakoztatni a programban. Bárány filmje végre nekifog az el nem végzett munkának: elemi ismeretek szintjén sincsenek feldolgozva a Magyarországon történtek. Töredékek vannak, memoárok, történetfoszlányok, egymásnak ellentmondó jelentésű, kiragadott részletek – nem állt össze a kép. És úgy járunk majd, mint Jakab Lenke alias Lili Jacob albumával: különös képanyag, ezernyi jelentésgazdag, feldolgozásra váró részlettel, értelmezhetetlen és ma már visszakereshetetlen mozzanatokkal – örökre őrizni fogja a titkát. Lehet, hogy késő. Hogy már nem lehet elvégezni azt a módszeres aprómunkát, ami nélkül soha nem fogunk tisztába jönni önmagunkkal. Bizonyos, hogy nagyon nagy elszánás kell hozzá. Az elvesztegetett évtizedek mögött nyilván az a hallatlan érzelmi teher rejlik, ami az érintetteket sújtja. S hogy a túlélőket hetedíziglen sújtja, azt Mátis Lilla példásan egyszerű, tiszta eszközökkel és nagy empátiával elkészített Dr. Virág Teréz-portréja mutatja: szép, szelíd visszaemlékezés a doktornőre, aki a második, harmadik generációban öröklődő traumával foglalkozott. De lassan mégiscsak helyrehozhatatlan lesz a mulasztás, miközben a világ dokumentumfilmesei újra és újra nekiveselkednek a témának, a sokszor feldolgozott vonatkozásoknak is. Legalább a negyedik dokumentumfilm készült például Eichmannról, más kérdés, hogy jóval vékonyabb és közhelyesebb, mint mondjuk a kettővel előbbi. Egyáltalán: mintha a két-három évtizeddel ezelőtt készült filmek többet tudtak volna, úgy értem, differenciáltabban gondolkodtak volna a tárgyról – s mintha mindez a meglévő tudás szétmállott volna, s ma újra elölről kellene kezdeni az egészet, jóval középiskolásabb fokon. Mint a legtöbb történelmi ismeret, időközben ez is kissé megszűnt létezni. Meg van itt még valami – végtére a zsidók többé-kevésbé elmondták, amit elmondhattak. Az egész történet – amely nélkül a történelmi önismeret soha nem lesz hiteles – igazából akkor lenne elmesélve, ha a keresztények is megszólaltak volna. De nem szólaltak meg. Nem szólalnak meg. Nem csak Magyarországon, de Magyarországon sem. |