Holocaust és mozgókép
„Kívül van a történelmen”
A Holocatról csak a halottak tudnának mesélni. Vetítések a Holocaus hatvanadik
évfordulóján.
„A Holocaustot nem lehet
megmagyarázni, és nem lehet megérteni. (…) A Holocaust kívül van a történelmen.
Tökéletesen irracionális esemény. A mi emlékeinket elmesélhetjük, de ha elmesélem,
ami velem történt, nem a Holocaustról beszélek, a saját emlékeimről mesélek,
én túlélő vagyok, amit a Holocaustról elmondok, abban benne van az, amit azóta
átéltem, tehát az, hogy túlélő vagyok. A Holocaustról csak a halottak tudnának
mesélni, de a halottak nem tudnak mesélni, mert halottak „ – mondja Heller Ágnes,
Szász János A Holocaust szemei című filmjében, és valószínűleg ez a legpontosabb
megállapítás e tárgyban. És mégse lehet mást tenni, mint mesélni és mesélni,
a racionalizálhatóság reménye nélkül. Mert ami kívül esik a történelmen, kívül
az erkölcsi világrenden, jó és rossz úgy-amennyire még ma is átlátható viszonyán,
az ott is marad örökre, nem tűnik el, nem halványul, és semmi esetre sem emelhető-simítható
bele nevezett erkölcsi világrendbe, még a Főgonosz birodalmába sem.
Úgy kell tudomásul vennünk, ahogyan van, megemészthetetlenül: zárvány a tudatunkban,
az önmagunkról alkotott képben, hideg tudás. Ezért hazug és tűrhetetlen minden
feldolgozás, ami azt sugallja, hogy van feloldás, van felejtés, hogy voltak
jók is, és végül mégiscsak megszólalt a zene. Nem mintha nem lettek volna jók
is, vagy hogy azóta se szólna semmi zene. Hanem mert a dolog lényegét hazudja
át az, aki a feldolgozhatóságot kínálja – sorolhatók játékfilmek, a Schindlertől
Benigniig.
Most azonban dokumentumfilmekről van szó, melyeket az évfordulóra összeállított
sorozatokban láthattunk az Örökmozgóban, a Toldi moziban és a televíziókban.
És furcsamód, még mindig, még most se azt nézi az ember, hogy milyen a film,
jó-e vagy sem, hanem hogy mit mond el.
Amit a halottak mesélnek
Heller Ágnesnek igaza lehet, mégis akadt két film, amelyekben mesélnek a halottak. A Terror Háza mutatta be őket a Toldi moziban vetített sorozata nyitásaként. Két, ötven évig dobozban tartott dokumentumfilm, melyeket a táborok felszabadításakor, a szövetséges csapatokat kísérő operatőrök által forgatott anyagokból vágtak össze rögtön a háború után, nem kisebb rendezők közreműködésével, mint Alfred Hitchcock és Billy Wilder. Az előbbi címe A lágerek emlékezete (a főcím tanúsága szerint Hitchcock az összeállítás tanácsadója volt), az utóbbié A halál malmai. Sajátos módon, rögtön be is tiltották mindkettőt. Illetve pontosabban: a második filmet eredetileg egy Amerikában élő lengyel rendező, Hanus Burger vágta össze két órában, azt tiltották be, és – mint a háttérinformációból kiderül – átadták az anyagot Billy Wildernek, hogy vágja szalonképesre. Megtörtént.
Dermesztő
filmek. Többé-kevésbé azonos anyagból dolgoznak. A Hitchcocké kíméletlen. A
táborok felszabadításának útvonala mentén mindent megmutat, amit a kamerák rögzítettek.
(Épp csak az egyébként ismert auschwitzi képek hiányoznak, ezek képezték a film
hatodik felvonását, ezt az anyagot azonban a szovjetek forgatták, és valami
okból – újabb, ismerős bonyodalom – visszavonták az anyagot, úgyhogy a jelenleg
látható filmből egyszerűen hiányzik a hatodik tekercs.) A kamerák pedig legfőképpen
holttesteket rögzítettek. Érezhetően nem működött semmilyen megfontolás, szelekció
– csak vették és vették az elképzelhetetlent: a minden emberi mértéket meghazudtoló
állapotú testek végtelen tengerét, közeliket, részleteket, a látvány alaposan
próbára teszi a tűrőképességet. Hosszan, hosszan nézzük, amint a szövetségesek
az elfogott SS-őrökkel temettetik el a halottakat. Cipelik a hátukon a német
katonák, húzzák-vonszolják, kocsikra rakják a töméntelen holttestet,
és nincs vége, nagyon sokáig nincs vége. Másutt megégett hullák, megfulladt
halottak, a menekülés pozitúrájába dermedve. Hitchcock sem szelektál, nem rövidít,
nem könyörül a nézőn. És így, táborról táborra, ki emlékszik már arra, hogy
háromszáz volt belőlük? Billy Wilder húszperces változata nem kevésbé sokkoló,
ámbár felpörgetettebb tempója és pátoszosabb, német nyelvű (!) narrációja folytán
valahogy elviselhetőbb. Mindkét filmben szerepel egy emlékezetes képsor: Weimar
lakói felkerekednek, hogy megtekintsék a közeli buchenwaldi tábort. Ha talán
nem is derűs, de nem épp kedélytelen hangulatban indulnak neki a túrának. Nem
leírható a zavarodottság, és a döbbenet az arcokon visszaútban.
Végül is ez a legfantasztikusabb ebben a két filmben: hogy felidézik az első döbbenetet, a tények eredeti, valódi mivoltát úgy, ahogyan az első szembesülés sokkjában megmutatkozott. Hiszen mára nem ismeretlen a látvány, rögzültek az emblematikus képek, ámbár kevés került ki ebből az anyagból. De megint és mindig ugyanaz a tanulság: amit akkor és ott, a történés pillanatában, a maga nyerseségében, pőreségében és terjedelmében rögzít a kamera, az képes csak felmutatni valaminek az igazi arcát. A többi utólagos értelmezés, zanza, ismeretterjesztés, történelemkönyv.
Ma már csak találgatni lehet, miért is érezték úgy a szövetséges hatóságok, hogy ezt azonnal be kell tiltani. De azért eszébe jut az embernek: bizonyára nem pusztán a nagyközönség idegeit kívánták kímélni – talán arra gondoltak, felmerülhet a kérdés, hogy miért is nem voltak hajlandóak bombázni sem ezt, sem a vasútvonalakat, hivatkozván, hogy nem stratégiai célpontok.
A túlélők meséi
Ez is
nehéz ügy. Ezer változatban hallottuk már, mégis az motoszkál, hogy nincs elmesélve
– talán, mert megint csak Hellernek van igaza: elmesélhetetlen. Másrészt azonban
konkrétan a magyar holocaust tényleg nincs elmesélve, dokumentálva – de erről
később. Nézem A Holocaust szemeit, és nem látom a filmet, mert az nyugtalanít,
hogy nem láthatom-hallhatom a többit, ami kimaradt, mindazt, 
amit
még mesélnek. El nem mondott történetek esetén bizonyos hossz alatt nincs érdemleges
visszaemlékezés. Nem véletlen, sőt, talán egyedül célravezető eljárás Lanzmann Soáh-filmjének vagy Sára Sándor Pergőtűzének irdatlan hosszúsága.
Nemcsak azért, mert a részletgazdagságban rejlik az információ, hanem mert nem
fogom megérteni a történetet, ha nem tudom követni például az emlékezés belső
pszichológiáját, érzelmi hullámzásait. Ha valaki könnyek között mesél el egy
epizódot, akkor tudni szeretném, hogy milyen folyamatban, hogyan sűrűsödik egy-egy
pillanat a legfájdalmasabbá. Magyarán valószínűleg nem elég az összefoglaló,
a nagyközönség számára prezentálható változat, amíg nem ismerjük a hosszú, gyötrelmes
történetek sorozatát.
Illetve. Az Örökmozgó programjában láttam Jolanta Dylewska A varsói gettófelkelés krónikája Marek Edelman elmondásában című filmjét. Marek Edelman a felkelés néhány túlélőjének egyike, öreg ember, aki egyetlen szuperközeliben, nagyon összefogottan, hogy ne mondjam, ökonomikusan, nagyon letisztult érzelmi állapotban, pontosan, napról napra meséli el a felkelés történetét. A mesélést megelőzi, majd átszövi a gettóban készült dokumentumfelvételek feldolgozása, időrendben, évekre tagolva. (Ez is milyen érdekes: rengeteg anyag maradt fenn a varsói gettóról. A magyarországi gettókról, deportálásokról alig néhány snittet ismerünk.) Dylewska kivételesen szépen használja és értelmezi a dokumentumanyagot. Lassít, kimerevít, belemászik a képbe, egymásra vonatkoztatja a részleteket, voltaképpen közkeletű eszközök. Ritka pontossággal és invencióval alkalmazza őket, történeteket rajzol velük a mozzanatok és az arcok mögé – gyönyörű.
Magyar holocaust
Ez az, ami a legkevésbé volt jelen a filmprogramokban – és nem az összeállítások tehetnek róla. Alig néhány dokumentumfilm foglalkozik a tárggyal. Szász János már említett, televízióban bemutatott filmje mellett Jancsó Miklós szépséges Jelenlét-trilógiáját és Bárány László úttörő munkáját, a bakonyi és Balaton-felvidéki deportálások történetét feldolgozó, Soá napja című filmjét lehetett felsorakoztatni a programban. Bárány filmje végre nekifog az el nem végzett munkának: elemi ismeretek szintjén sincsenek feldolgozva a Magyarországon történtek. Töredékek vannak, memoárok, történetfoszlányok, egymásnak ellentmondó jelentésű, kiragadott részletek – nem állt össze a kép. És úgy járunk majd, mint Jakab Lenke alias Lili Jacob albumával: különös képanyag, ezernyi jelentésgazdag, feldolgozásra váró részlettel, értelmezhetetlen és ma már visszakereshetetlen mozzanatokkal – örökre őrizni fogja a titkát.
Lehet, hogy késő. Hogy már nem lehet elvégezni azt a módszeres aprómunkát, ami nélkül soha nem fogunk tisztába jönni önmagunkkal. Bizonyos, hogy nagyon nagy elszánás kell hozzá. Az elvesztegetett évtizedek mögött nyilván az a hallatlan érzelmi teher rejlik, ami az érintetteket sújtja. S hogy a túlélőket hetedíziglen sújtja, azt Mátis Lilla példásan egyszerű, tiszta eszközökkel és nagy empátiával elkészített Dr. Virág Teréz-portréja mutatja: szép, szelíd visszaemlékezés a doktornőre, aki a második, harmadik generációban öröklődő traumával foglalkozott.
De lassan mégiscsak helyrehozhatatlan lesz a mulasztás, miközben a világ dokumentumfilmesei újra és újra nekiveselkednek a témának, a sokszor feldolgozott vonatkozásoknak is. Legalább a negyedik dokumentumfilm készült például Eichmannról, más kérdés, hogy jóval vékonyabb és közhelyesebb, mint mondjuk a kettővel előbbi. Egyáltalán: mintha a két-három évtizeddel ezelőtt készült filmek többet tudtak volna, úgy értem, differenciáltabban gondolkodtak volna a tárgyról – s mintha mindez a meglévő tudás szétmállott volna, s ma újra elölről kellene kezdeni az egészet, jóval középiskolásabb fokon. Mint a legtöbb történelmi ismeret, időközben ez is kissé megszűnt létezni.
Meg van itt még valami – végtére a zsidók többé-kevésbé elmondták, amit elmondhattak. Az egész történet – amely nélkül a történelmi önismeret soha nem lesz hiteles – igazából akkor lenne elmesélve, ha a keresztények is megszólaltak volna. De nem szólaltak meg. Nem szólalnak meg. Nem csak Magyarországon, de Magyarországon sem.
Fekete Ibolya
Filmvilág, 2004/9. 38-40.oldal