Rusznyák Csaba

MEGGYÓNOM


A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező.

Logan atyának egy nap szörnyű bűnt gyón meg gondnoka, Otto Keller: meggyilkolta az ügyvédet, akinél kertészként dolgozott. Logan természetesen az ügyben nyomozó rendőrség kedvéért sem törheti meg a gyónási titoktartást, viszont ebből adódó zavart viselkedésével felhívja magára a figyelmet. Amikor kiderül, hogy az áldozat zsarolta feleségét, Ruth-ot és Logant, amiért azok régen viszonyt folytattak egymással, a pap válik az első számú gyanúsítottá.

Paul Anthelme 1902-es színdarabja tökéletes noir-alapanyag. Tele van morális dilemmákkal, bűnnel (erkölcsivel és kriminológiaival), vággyal, tragédiával és eleve, az elképzelhető legtisztább típuskarakterek egyikét (pap) keveri egy mélyen felkavaró, mocskos szituációba. Ebben a műben Logannek és Ruth-nak van egy törvénytelen gyereke, és előbbi az akasztófán végzi Keller tette és önnön hite, meggyőződése miatt. Hitchockot és íróit nem lehet hibáztatni, amiért ez utóbbiakat megváltoztatták az adaptációban – a cenzorok haragja azonnal lesújtott volna. Viszont messze nem ezek a film egyetlen elmulasztott lehetőségei, és a többire már nehezebb bármiféle mentséget találni.

Szerepéből adódóan a főhős passzivitásra van kárhoztatva: nem tehet mást, mint kivárja, hogyan alakulnak a dolgok körülötte, hiszen a rendőrséggel nem szabad beszélnie, Kellerrel pedig – érthető okokból – nem akar. A tétlenség nehéz kiindulási pont egy krimiben, de Hitchocknak elvileg van miből dolgoznia. Logan és a gyilkos kapcsolata gazdag táptalaja lehetne egy feszültségteljes, ellentmondásos érzelmektől izzó drámának, ám a kettejük közti kommunikáció félúton teljesen elsikkad, és a film inkább Logan és Ruth sokkal kevésbé érdekes és jelentős szerelmi szálát domborítja ki, nem utolsósorban egy szükségtelenül hosszú flashback formájában.

A főszereplő végig egydimenziós marad, szilárd (avagy: unalmas) szobra egy olyan meggyőződésének, aminek alapjait az írók látványosan elmulasztottak lefektetni. Krisztusi áldozathozatalát ráadásul kicsit sem kifinomult eszközökkel rágják szájba, gondolataiba merülésekor minimum a kép felét be kell töltenie egy ágaskodó Jézus-szobornak. Hitchcocktól ennél elegánsabb megoldásokhoz szoktunk. És Keller még ennél is rosszabb, ő maga a megtestesült sztereotípia: hazug, aljas, manipulatív, kicsinyes, arcátlan és alakoskodó, de csak hogy teljesen biztosak legyünk benne, hogy tényleg az ördöggel cimborál, ráadásul még német is. A film akkor fut végleg vakvágányra, amikor a finálét a nem különösebben tapasztalt írók (egyikük a magyar származású Tábori György) egy unalmas és sablonos bírósági tárgyalásra hegyezik ki, majd egy kínosan kiszámítható és következetlen deus ex machinával oldják fel a konfliktust. Pedig Hitchcock itt végre teljes joggal hozhatná előtérbe a suspense-t, amihez kevesek értettek nála jobban, de a Meggyónom még ezen a téren is középszerű marad.

Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv.

Színészi oldalról a filmet a karizmatikus Karl Malden cipeli a vállán, a tántoríthatatlan, következetes nyomozó szerepében. A főhőst alakító Cliften ellenben látszik, hogy nem szokott ilyen passzív, visszafogott karakterekhez, és a magába forduló ember arckifejezését gyakran összetéveszti a teljes kifejezéstelenséggel, míg a szerelmeként tündöklő Anne Baxter egyszerűen csak halovány – O. E. Hasse pedig nem tehet mást, minthogy átadja magát a figuráját elmosó sztereotípiáknak. Nagy kihagyott lehetőség a Meggyónom. Izgalmas, fordulatos krimiként éppúgy működhetett volna, mint lelkek mélyére hatoló, morális témákat boncolgató drámaként, de végül csak egy gazdag és értékes életmű lábjegyzete lett belőle. Ki emlékezne rá ma, ha nem Hitchcock neve állna rajta?

3/5

2010.12.01. 12:20

forrás: http://geekz.blog.hu/2010/12/01/meggyonom


-
Vissza a Hitchcock kezdőoldalra! -